„S a mindmáig ápolt elvont 

és már-már

éterien tiszta Bartók-kép egyszerre

megélhetővé, személyessé válik”

        (Részlet a kötet fülszüvegéből)

A vézna zseni hasoncsúszva közeleg a szőnyegen, hátán két macskakölyök, előtte állva különböző nőalakok – később talán a szőnyeg alatt is csúszhat, annyira „megélhetővé” és személyessé laposította Szerzőnk! Látni kezdtem egyszer egy filmet, A Zseniális Férfi az első kockákon olcsóbb Snájder Fánik csóré ülepével szórakozott; nem tudtam meg, vett-e nekik piros szoknyát, mert kikapcsoltam. Temesi „személyessé” varázsoló életrajzi regényféleségét nem tudom kikapcsolni, de kezdek szaporábban lapozni benne.

Egy regény első mondata, első jelenete örökre megmarad – … Tom! Néma csend… Az 1661. esztendőben egy síró emberkét vittek a yorki templomba… Nézd ezt a várost! (Sieh diese Stadt)… – amíg a regényből esetleg csak egy hangulatfoszlányt őriz az emlékezet. Azonban Temesi macskakölykeitől nem a selymes simogatás érzete idéződik fel ujjainkon, csak egy fintor az orrunkon.

Valaha szokás volt a színpadon, hogy a legelején nem a főalakok jelennek meg, hanem dajkák, kocsisok, szakácsok… Talán erre gondol szerzőnk, amikor Bartókot először valami vénhedt pesztrának alacsonyítva hozza színre? Hogy aszongya: „ilyen is lehetett, olykor?”… Vagy megint egy olcsó rendezői fogás, a szereplőket előbb gödörbe állítja, hogy amikor kimászik belőle, csodálkozzunk: jaj, milyen nagyok?

Nem; azt hiszem, semmiképpen nem szándékozott a „nagysággal” hatni. Annak idején kiváló első regényében, a Porban elkap ugyan „egyfajta nagyságot”: az öreg szegedi mesterember nyitáskor beül a tiszaparti nyárikertbe és éjfél felé, záróratájban bediktálja: „Volt százkét söröm!” Másféle nagyság – nem „élhető” és személyközelbe nem hozható szerzőnk számára. Amikor Szalay Lajos, a nagy grafikus, hosszú száműzetés után hazatért, meghökkentve tette szóvá, hogy az itthoni fiatalok mennyire félnek a nagyságtól. Hogyan kell ezt érteni? – kérdezték sokan… – Így, ahogyan most Temesi produkálja.

Az olvasó most azt kérdezheti: ha már Szerzőnk a legérzékenyebb lelki felület, a mazochizmus falravetítésével kezdi, miért nem a zseni gyerekkori ekcémájával indít? Stílszerűbb, sőt szakszerűbb is lehetett volna. De ha in medias res, a nagy életviharok sötét fellegtorlódásainak viharfényeiben akarja először megidézni (à la Les Preludes), miért nem első feleségének, e remek, tiszta jellemű asszonynak tragikus méltóságú visszavonulásával nyit?... Nem, nem; szerzőnk már az elején elő-előhalássza a két felvidéki csinibabát (tudnivaló: a csini szó eredetileg „kancacsikó” jelentésű, akik szervezetten és módszeresen megkísérelték elcsábítani a zeneszerzőt, mivel esetleg egy kis fülledtséget, botrány-aromát lehetne úgy belekeverni az életrajzba, egy kis élhetőbb látomást „kölcsönözni”).

Temesinek nemcsak a zeneszerző „szakmai” életrajzához sincs kulcsa – sohasem olvastam még zenétlenebb zenész-életrajzot –, hanem műve egyáltalán is nélkülöz valamelyes vezéreszmét. Annak idején, amikor én még fiatal szerkesztő voltam, Bartókból mindenki csak a nemzetiségek gyámolítóját, a demokrata kultúrpolitikust látta és idézte, a Buşiţa-leveleket, a bihari és máramarosi román gyűjtéseit, és állandóan csak sikerdarabjait játszották, az Öt román táncot hegedűre, a Két román táncot zongorára. A Profán cantatájában – a szarvassá vált fiúkban – csak a helyi, állítólagos néptörténeti legendát emlegették, míg Bartók a lokálisban felismerte az egyetemest, addig kritikusai az egyetemest akarták belegyömöszölni a helyibe; nem vettek tudomást az uráli Termesz viharisten mítoszáról vagy azokból a csodálatos aranyleletekről, amelyek pl. a legkisebbik fiú szarvassá válásának pillanatát ábrázolják…

Egyszer készültünk kiadni egy tanulóifjúságnak szánt népszerűsítő életrajzot Bartók Béláról; egy kedves, de idősebb zenetudósnő írta meg. Ám, hogy megnyugtassuk magunkat, kellő számban előfordul-e benne Buşiţa meg az említett kelléktár, kerestünk egy román referenst… Zeno Vancea marosvásárhelyi zenetanár (és néhány ritkán játszott zenemű szerzője) „perfekt” tudott magyarul, a legelvtársibb viszonyok közt is kellemes úriemberként szokott viselkedni.

Nos, meg is írta a véleményezést a megfelelő módon, mikor elbúcsúztunk tőle, könnyed, kissé tettetettnek ható szórakozottsággal, amúgy fél szájjal megjegyezte: „Tudja, nem azért mondom; mert engem személyesen nem érint… de nem kellene valahova beírni a kéziratba, hogy ez a Bartók Béla magyar zeneszerző volt?”

Talán most ártott volna, ha egy szerkesztő figyelmezteti Temesit is, hogy ez a Bartók – tényleg zeneszerző volt, és tényleg nagyon komoly?

Persze, tréfa ide meg oda, sok szó esik Temesinél is zenéről; éppen úgy, mint minden másról. Még az is megtudható belőle, hogy Chicagót a valódi indiánok úgy ejtik ki, hogy Sikegu… Olyan az egész, mint valami hatalmas böf-saláta (mondják francia meg orosz salátának is, magyarul azonban marhasalátának sohse, mert gyakran csirke-mellehúsa darabkákat metélnek bele)… Szóval tele volna ízletes falatkákkal is, murok, zöldborsó, satöbbi, a husik mellett, ám az egész élvezhetetlen, mert majonéz helyett valószínűleg szalakálival csípősített tejbegrízzel van leöntve.

Arra a kifogásunkra, hogy „tücsök és bogár”… A legnagyobb rovargyűjtemény sem fejezi ki magát a természetet; megannyi feltűzött ízeltlábú sem képes visszaadni egy nagy rengeteg erdő félelmetes suttogását vagy félelmetes hallgatását, vagy a lápokból néha előszisszenő, kujtorgó lidércfényeket stb. – azt mondhatná valaki, egy csepp is tenger… 

A tücsökciripelésből is lehet ábrándos kamaraszimfóniát komponálni révületesen mély osztinátókkal, ha az ember történetesen Krúdy Gyula… Ami pedig a „bogarat” illeti, itt vannak például az óegyiptomiak: ők például a Kozmoszról alkotott víziójuk középpontjába a ganajtúró bogarat állították (illedelmesebb nevén: a galacsinhatót)… Ez minden napszakban más néven túr vagy hajt: reggel például Cseper: fölgurítja a napot a látóhatár széle fölé és akkor a nap – felcseperedik! És biztos, hogy a német Käfer, azaz „bogár” is e Chepertől származik.

Szóval, nem az adalékanyagok apró-cseprőségével van baj, hanem az egybefoglaló látomással, ami megadná az egész ízét-színét.

Széchenyi István egyszer valahol valami olyasmit írt, hogy a kávéfőzéshez nem elég a jóindulat, a tehetség is kevés, sőt a zsenialitás sem segít: kávét tudni kell főzni! És nyilván ez a helyzet a majonézzel is!

Azért valahol a könyvön rajta van a szellem nyoma. „A borítót Gerhes Gábor tervezte”. A hátsó fülön a szerző, cinikusan vállalt, vállra-szemre omló fehér pávián-frizurával. A címlapon Bartók legangyalibb fényképarca, de fején indián tollkoronával; nem ám sas- vagy kócsagtollakkal, hanem baromfiudvar aljáról felsepert hulladékokkal. A balszélen (vagy másképpen tájolva jobbszélen) három szakadt piros-fehér-zöld tollú… Kifejezi a könyvet, találóan.

*Temesi Ferenc: Bartók. Budapest, Alexandra, 2012.