Ráckevei Gedeon az anyját otthagyta az árnyékos, hűvös konyhában s arra gondolt, ma lesz a napja, hogy újból elbeszélget a színészekkel. Ha bérlettel jönnek az emberek a színházba, nem azt jelenti, hogy unalmasan előadott ismétlést lássanak, az évekig menő darabok mindig újak és újak kell hogy legyenek. Ahány este, annyi újrafeltámasztás. Ráckevei nagyban készült a színészekkel való beszélgetésre, mert egy rendezőnek erre is kell időt szánnia, s miközben emigyen meditált, berontott az irodájába Pali bácsi, a portás.
– Gedeon úr, már jön, már itt van a lépcsők aljában…
Ráckevei felcsattant.
– Beszéljen érthetően, ki az Isten jön?
Az alacsony, tömzsi emberkéből fölfakadt:
– Weisz úr, a főrabbi, az, az… Magát keresi.
Egy kéz belökte az ajtót, Weisz úr, a főrabbi lépett be a színre. Köszönés helyett, in medias res, belevágott:
– Mondtam, hogy beszédem lesz magával, hogy pont ma fel fogom keresni…
Ráckevei, ahogyan elnézte a főrabbit, látta, hogy van rajta valami titokzatosság, ami feledtette a rútságát, esetlenségét.
A rabbi azt hadarta:
– Maga az én emberem, akit hónapok óta keresek, maga fogja megtanítani magyarul a melamédet.
Ráckevei Gedeon pillanatokon belül tájékozódott, lélekben menten odasorolt a főrabbi mellé, de izgatottságát a világért se árulta volna el.
– Talán innánk előbb egy kávét.
A főrabbi lerogyott a kopottas bőrpamlagra.
– Azt mondja, hogy kávézzunk? De uram, a maga kávéja kóser?
A rendező erőteljesen rábólintott, egy kis hazugságból ő sose csinált kázust.
– Na hallja, Weisz úr, világos, hogy kóser kávé, kérem, ne sürgessen engemet… Maga mit képzel, nekem nincs ezernyi bajom? Ezt a kis színházat a nézők tartják el, mert bérletet váltanak. Ugyanazt a darabot kétszer, háromszor is megnézik, s ehhez a színész minden este tudása maximumát kell kiadja magából. Az irodalmi lapok, a könyvek, a színházak éltetik a magyar kultúrát.
Weisz úr mélyet szusszantott.
– Na ne mondja…
Gedeon úr kiment a titkárnőjéhez kávét rendelni, s amikor visszatért, a rabbi ott folytatta, ahol abbahagyta.
– … szóval magának se nyakig tejfel az élete.
Ráckevei rákönyökölt az asztalra.
– Az összmagyar kultúráért áldozatot kell hoznunk. Maga, főrabbi úr, mit képzel, a világkrízis nem érinti a kultúrát is?
Weisz úr, a főrabbi vakargatta a fejebúbját, feltörő sóhaja hörgéshez hasonlított.
– Aztat már nem is merem megkérdezni, hogy mennyi a maga fizetése, hogy mennyit zsebel be havonta egy színész…
Ráckevei Gedeon azt mondta:
– Nietzsche szerint a művészet azért van, hogy ne pusztuljunk bele az igazságba. Úgy bizony…
A Weisz névre hallgató főrabbi nem sokat tudott erről a bizonyos Nietzschéről, s ezért csak hallgatott, töményen hallgatott.
A titkárnő beröppent a színre a két csésze kávéval, a a főrabbi egészen közelhajolt a tálcához. A füle tövét vakargatta.
– És most tulajdonképpen melyik a kóser kávé?
Ráckevei Gedeon minden kérdésre készen állt.
– Világos, hogy mind a kettő kóser.
Weisz úr ebben végleg megnyugodott.
– Na ja – és mohón belekortyolt a nedűbe.
Várakoztak egyik a másikra, a másik az egyikre. Ráckevei szerint ha ez a főrabbi elfáradt ide, annak nyomós oka lehet. A főrabbi kérdése bizalmaskodásnak hatott.
– Akkor tisztázzuk, mennyit penget le az állam havonta a maga kezébe?
A főrendező arcán mosoly kenődött szét, ami önsajnálatként hatott.
– A román állam rövid pórázra fogta a színházakat, az én penzumom havi 1400 lej, de a színészeké ezer alatt van. És úgy tessék elképzelni, hogy ezért a semmicske pénzért minden nap ki kell bújjanak a bőrükből, újfélét, mást produkálni, mert különben a bérletes néző miért jönne vissza…
Weisz úr, a főrabbi, nagyon fehér öklével hirtelen az asztalra csapott.
– Ide süssön, én jó időre gazdaggá teszem magát, én havonta ötszáz dollárt számolok le a maga markába… Érti?
– Értem én, hogyne érteném, de mire fel? Mit kell nekem produkálnom ezért az összegért?
A főrabbi felnevetett.
– Semmi lehetetlent, meg kell tanítania Wibrovszkij Áront, az imaház kántorát magyarul, lévén az ő anyanyelve lengyel és héber. Világos, hogy ezeken a nyelveken képtelen értekezni a magyar zsidókkal – s itt belekezdett a melaméd sorsának az elmagyarázásába: – A nagyszüleit holmi lengyel katolikusok mentették ki a varsói gettóból. Azt tudhatja maga is, hogy a világ katolikusságának fő bástyája Lengyelország volt és maradt. Ezek a lengyel katolikusok olyan szerencsésen mentették ki a Wibrovszkij családot, hogy Svájcig meg se álltak velük, onnan irány Marseille, ahol hajóra rakták őket, elringtak egészen a Szentföldig, az ő szülei már ott születtek. Egy gazdag zsidó vette meg Áron urat kántornak, az ő régi, kedves imaházába; kizárólag ott imádkozhat. Látta ugye a melaméd arcát, lerí róla, hogy gyerek maradt, őrült, szent, hagyja, hogy mindez leríjon róla. Mert világos, hogy a zsidóság köréből kerültek ki a feltalálók, a próféták, és próféta csak zsidó lehet. Most ott tartunk, hogy ez a mi prófétánk végre el kell jusson a pórnéphez. A zsidók feszt a jóságról prédikálnak, arra biztatják a hívőket. S itt ugrik be a magyar nyelv. Ráckevei úr, maga nyitja majd ki Áron előtt a magyar nyelv ajtaját. Havi ötszáz dollárért, ezt is a mecénás állja. Na, mit szól hozzá, én magát néztem ki erre a célra.
Ráckevei Gedeon kétszeresen pofára esett, neki soha életében nem volt ötszáz dollár a zsebében és sose bíztak rá egy szent embert, egy prófétát: itt van, vedd kézbe és tanítsad meg magyarul. A magyarság államnemzet, de kultúrnemzet is, s ezáltal lesz naggyá.
Ráckevei ott könyökölt az íróasztalán, ajkán nem volt súlya a szavaknak.
– Van magának fogalma, hogy mit kér tőlem?
A főrabbinak volt. Okos és rafinált létére, amilyen csak egy zsidó lehet, tudta, mit beszél.
– Na ja… Én ott, a temetőben magát néztem ki erre, mert egy banális magyartanár nem ér fel ehhez, nekem olyan valaki kellett, aki hasonlítson Áronra, szóval, aki nem egészen normális, aki egy egészen kicsit szent is, meg próféta is. Magára fog reagálni a kántor, ez a lengyel magára fel fog nézni, magára figyelni fog. Higgyen nekem! Az emlékezés nélkülözhetetlen lételem, az emlékezés egy létszakasz rekapitulációja. Ehhez szavak, méghozzá magyar szavak kellenek, nélkülük nem megy. Hónapok óta kerestem egy embert, akit Áron mellé állíthatok.
És csoda ment végbe: Ráckevei Gedeon ráállt az egyezségre, ugyanakkor tanár is lett belőle. A rendező már ott, a sírkőavatáson kiérezte a szavak hiányát, a modor és a modorosság között nagy különbség van, s ezért kirítt a dallamokból némi modorosság, ami olykor az egyházi zenét is fenyegeti. (Már csak az ismétlések miatt is.) Miután megegyeztek, kezet fogtak.
Ráckevei Gedeon terve az volt, hogy másnap elmegy az imaházba, a melamédhez, és majd hazaviszi magához, a mama régi házába. Ám délután hiába került fekvőhelyzetbe, nem és nem jött álom a szemére. Már sejtette, hogy valami angol keveréknyelven fognak közeledni egymáshoz. Vacsora közben aztán szófukar rövidséggel a mama tudtára hozta, hogy a zsidó kántor rendszeresen ide fog eljárni hozzájuk, majd ő tanítja meg magyarul.
– Jaj, csinálni kellene egy kis sósaprót, kínálás végett. Mit szólsz hozzá? – lelkendezett a mama.
A Gedeon nevű fiú öregesen, fáradtan reagálta le az anyja szavait:
– Semmi szükség rá, mert ő csak kósert eszik. A vízen kívül a kántor úgyse fogadna el egyebet magától.
Gedeon úr egész áldott nap a szavakra gondolt. A kántort nem akármilyen magyarra kell néki megtanítania, hanem olyanra, ami kiszolgálja a közösségi modort, például olyasmiről beszélni, hogy egy zsidónak miért fontos jónak lennie. A filozófiában a mindennapi nyelv nem az utolsó szó, elvileg minden ponton kiegészíthető, javítható és túlhaladható. Csak azt ne feledjük, hogy az övé az első szó is. A főrendező szerint a filozófia mindig hozzájárulhat a problémák tisztázásához.
Ráckevei Gedeon meditálás közben még röhégcsélt is magában és Istent horgas elméjű alkotónak nevezte, amúgy becézésként. Mert a melaméd optimális előadásmódja tökéletes volt, az ének technológiája komoly előtanulmányt sejtetett, csak közben történt még valami: amíg a melaméd énekelt, az előadás lett, s ő brillírozott. Éjszaka a főrendező, úgy eldőlve az elaggott test nyűgei alatt, oldozta a hallott dallamot, s az emlékekből pislogta elő a kérdést: ez meg mi volt? A tenorhangnak nem volt súlya, csak állandó hiánya. Áron zsidó Istene ültette el ezt a csodát a torkában, hogy nyitogassa vele a lelkeket. A melaméd hangjában benne volt a lengyel ősök gettójának a fénye, az derült rá a mögöttes tragédiára, s ez bizony gyötrelmes valami volt. Mikor Európában már alig van zsidó, az emigráltak vigyáznak rájuk, az itthon mara-dottakra, nehogy kivesszen az írmagjuk. Ráckevei Gedeon önkínzó szembenézése magával meg a pajeszos kántorral, aki birtokában volt valaminek, amihez ő nem ér fel, sejtette a holnapot.
Éjszaka Gedeon úr arra gondolt, mivel ez a tenorhang sose fog színpadra fellépni, ő bizony kisajátítja saját magának: énekelve fogja megtanítani a magyar nyelvre. Emigyen ő, egyedül ő fogja birtokolni a ritka kincset érő hangot. A városi imaház mellett itt lesz, nála, a mama házában, ahol a melaméd magyar népdalokat fog előadni. Mert ha igaz, hogy a zsoltároknak nincs prózanyelve, de van ám a magyar népdalnak. Ő majd szalagra veszi, s attól kezdve már kizárólag az ő magántulajdona lesz.
Másnap reggel elment a zsinagógába, üresség, suttogó beszéd, néhány kappedlit viselő, idős ember takarított, s ő az egyiktől megérdeklődte, merre is van az imaház. Azt a választ kapta, hogy itt a szomszédban, szemben a volt zsidóiskolával. Gedeon úr már messziről meglátta a kétemeletes épület előtt a melaméd fehér kocsiját. Szinte lopakodva ment odáig. Nem rontott be, előbb hallgatózott, s nem hitt a fülének meg a szemének; az imaház dugig volt hivőkkel, akik a fal felé fordulva, hajlongva imádkoztak. A sarokban, szintén a fal felé fordulva ott rezgett a kántor magas alakja, mintha szél kapott volna bele sudár nyárfába. Hirtelen egy hang azt mondta: még énekeljél nekünk, Áronka!
Az Áron nevű egyén, mivel nem értett magyarul, sehogyse reagált erre a felhívásra. Ráckevei Gedeon benyitott, a száraz fapadló nagyot nyekkent a lába alatt, mert az ő testének még életes súlya volt. A zajra menten felneszelt a kántor, s a hivők döbbenetére odasietett a főrendezőhöz. Angolul szólalt meg, hibátlan angolsággal, ahogyan csak a szigetországban beszélnek:
– Ó, már vártam, a főrabbi említette, hogy majd felkeres. Maga lesz az én magyartanárom.
Gedeon úr megdöbbent, hogy a kántor nem csak úgy tudogat angolul, hanem iskolázottan beszél, mert ott, a Szentföldön ez második anyanyelvnek számít.
A főrendező, elég bajosan keresgélve a szavakat, azt mondta:
– Ha van ideje rá, most elmehetnénk hozzám, haza…
A kántor igenlően bólintott, s beültek a melaméd luxuskocsijába s a Ráckevei ház elé hajtottak. A kántor a ház frontja és a belső berendezés láttán azt hajtogatta: how nice, how old fashion…
A zongora régi volt, még az öreg Ráckeveiné vette egy zsidó családtól, ahová bejárt takarítani, de a Gedeon nevű, szépreményű fiúnak tökéletesen megfelelt, minden szempontból megfelelt. A főrendezőn volt a sor, hogy a kántort levegye a lábáról, amikor kijelentette:
– A magyaroknak gyönyörűséges népdalaik vannak, maga énekelve fog megtanulni magyarul. Na, mit szól hozzá?
A melaméd egyenesen el volt ragadtatva ettől a lehetőségtől, s a főrendező menten belevágott a Kék nefelejcs, kék nefelejcs kezdetű népdalba. Előbb lepötyögtette a dalt a zongorán, s a kántor röptében fogta a dallamot. Olyan kíváncsisággal srófolódott fel a figyelme, mint a lámpa kanóca.
Gedeon úr előkapott egy füzetet, beleírta a népdal szövegét, majd külön a szavakat is, aztán rögzítette a magánhangzókat, mert azok nélkül nincs magyar nyelv.
A kántor „röptében” tanult. Miután Wibrovszkij Áron már majdnem tökéletesen produkálta magát, berontott a szobába a mama, arca pírban égett.
– Jaj Istenem, jaj nekem, de gyönyörűséges volt…
Gedeon úr lefordította a kántornak a lényeget, mire az elegáns mozdulattal ajkához emelte a madárcsontú öregasszony kezét és csókot lehelt rá.
A főrendező a könyökénél fogva toszogatta kifelé a szobából jóanyját, aki feszt azt motyogta maga elé:
– Jaj, megcsókolnám, de nem merem, ez egy szent ember…
Mielőtt elváltak volna, Gedeon úr beleírta a füzetbe: én most tanulok magyarul… S a kántor ezzel a mondattal tért vissza az imaházba: híveim, tanulok magyarul.
A hívők feléje fordultak, arcuk felragyogott, s utána újból a fal felé fordultak és kórust alkotva ismételgették: tanulj meg érettünk magyarul, Áronka!
Az ősök gettóbeli szenvedése ezen a napon rátelepedett a melaméd arcára s ez még inkább gyerekessé tette, mintha a körötte lévő hívők leszármazottja lenne. Az imádságos hangulat attitűd, ami a szavak értelmétől függetlenül uralta a hangulatot az imaházban.
Az emlékezés helyei olykor visszanéznek a leszármazottakra, elárasztják őket. A melaméd a varsói gettóról csak a nagyszülei révén jutott emlékfoszlányokhoz, így aztán a történelem most időn és tereken át elárasztotta.
És Gedeon úr, valahányszor találkoztak, úgy hallgatta a kántort, mitha egy nagyon őszinte gyónás történnék közöttük. A múló napokkal a kántor angol szövegébe mind gyakrabban betértek a tisztán, szépen kifejtett magyar szavak, és Gedeon úr mindezekre úgy fülelt, mintha ő most pont Isten tornácán ülne. Talányos pillanatok voltak ezek. Van ilyesmi is az életben, a dolgok jól mennek, de – habár a szerencse karnyújtásnyira van tőled – te elmész mellettük. Lehettél volna boldog is, de te mégse lettél. Igen ám, de a tragikus végkifejlet mögött áll az Isten. Ilyesmi csak tőle telhetett ki.
S a csoda egyszerűen ment végbe, napról napra.
Ráckevei Gedeon a világ legtermészetesebb dolgának fogta fel, hogy a kántort kiemeli az imaházból, mert most, a XXI. században az egyház szolgálói magánéletet is kell éljenek. Naponta elment az imaházba, s utána a kántorral a városban bolyongtak, vagy az öreg Ráckeveiné házában, ahol a rendező lepötyögtette a zongorán a soron lévő dalt, s a kántor menten utána énekelte. Aztán felvirradt az a nap is, amikor a kántor azt mondta:
– Én, én zongora…
Gedeon úr szeme tágra nyílt. Áronka zongorajátéka pont olyan tökéletes volt, mint az angol beszéde. Ahol belőle kántort faragtak, ott minden tökéletes kellett hogy legyen. A melaméd nevetése ott pattogott a billentyűkön, fehér, kis nevetések röpködtek az öreg házban.
Együtt mentek el Pécsre, ahol híres balettkar működött. Ráckevei Ravel Boleróját akarta látni. Wibrovszkij Áron el volt ragadtatva a produkciótól. Másnap Gedeon úr bemutatta a csárdást a melamédnek, nem azt a parasztos, totyogós táncot, a kettőt jobbra, kettőt balra, hanem amikor a táncolók a kisharang sasszéit táncolják, dobbantásosan.
Ha a tanár módszerével oktatta volna Gedeon úr a melamédet magyarra, az többnyire meddő élettapasztalatokhoz hasonlított volna, úgy a kántor mit se tudott volna arról a pusztai, kissé mongoloid népről.
Gedeon úr az egyik ebédkor elmagyarázta az asztal mellett álló mamának, hogy nem a biblikus szavak nyitnak ajtót a kántor előtt a magyarság felé, hanem ha megmutatja neki az emberektől, a növényektől, az állatóktól nyüzsgő világot. S a melaméd leste Gedeon úr ajkáról a magyar szavakat.
A helyzet csodájához tartozott, hogy Áronka gyerekes volt, Gedeon úr pedig most ott tartott, hogy az élete a fiatalságból átfolyt a korai öregedésbe, vele az volt a helyzet, hogy a férfikor elmaradt, valahogy kimaradt az életéből. Ritka flörtjei, szeretkezései nem hagytak emléket benne.
Gedeon úr nem iktathatta ki az életéből a melamédet, mert a boldogság vágya hozzákötötte, s ő mindenáron, csalafintasággal is boldog akart lenni. Jó rendező volt, s mint ilyen, tudta, hogy a színpadon mindegy, hol vagy, ahol magyar szó zeng a deszkákon, magyar füleknek, ott a 15 millió magyar agya és szíve van jelen. Kell-e ennél szebb kulturális globalizáció? Mert ott van elásva az isteni szintű kitolás: a világ legzengzetesebb tenorjai, a zsidó kántorok, sose fognak színpadra lépni. (És világviszonylatban tenorhiány van.)
Egy szürke hétköznapon Ráckevei irodájába berobbant a főrabbi. Se jóreggelt, se jónapot, levágta magát a bőrfotelbe, és fejhangon kiáltott fel:
– Maga, Gedeon úr, egészen megőrült, maga engemet tönkre akar tenni, hogy Áronkát a városba sétáltatja, kiviszi vidékre, majd haza, magához s ott kornyikálnak…
Gedeon úr nem számított rá, hogy a főrabbi ilyen hamar fölkeresse, de tökéletesen nyugodt maradt.
– Weisz úr, higgadjon le, mi most a XXI. században élünk, s maga engemet arra vett fel, hogy Áronka képes legyen magyar szavakkal a hitsorosokkal értekezni. Az emberek, akik az imaházba betérnek, magyar zsidók. Áronka viszont semmit se tud a magyarokról. Tehát ez a nyelvtanítás valami kitáguló élet. Ért ugyebár engemet? Manapság az egyház kapcsolata a hívőkhöz már valóban egy új kötődés. Áron, a kántor most ott tart, hogy már képes tanítani a hívőket.
– Hogy miket beszél maga, hogy miket… – nyögte Weisz úr.
– Majd, ha hazamegy és elgondolkozik, rájön, hogy nekem van igazam. Mi a fenétől olyan virágzó állam Izrael, na, mitől? Attól, hogy ezt az én teóriámat ők már régen felfedezték. Át kell lépni a biblikus Ószövetségből a XXI. századba.
Weisz úr váratlanul és hirtelen felnevetett.
– Hallja, maga okosabb, mint egy valódi zsidó… – s ezzel belenyúlt a kabátja belső zsebébe, elővett egy fehér borítékot, és lecsapta az íróasztalra. Se köszönés, se egyéb, kivágtatott az ajtón.
Gedeon úr előbb csak üldögélt, majd jó sokára belenézett a borítékba. Benne volt az ötszáz dollár.
S ahogyan múltak a napok, Wibrovszkij Áron úgy töltődött fel magyar szavakkal, s a hitsorsosok menten előhozakodtak bajaikkal, tanácsokat kértek tőle. A melaméd a magyar szavak lajtorjáján ereszkedett le a magyar zsidókhoz. S még csak most szerette meg igazából őket. Már sok mindent tudott róluk, de ehhez ki kellett válnia az Ótestamentum zsoltáraiból.
Koncertekre is együtt jártak Gedeon úrral. A kántornak volt zenei műveltsége, s így, amikor egy magyarországi zenekar lejött Aradra Bartókot előadni, a melaméd ragaszkodott hozzá, hogy mind a hat vonósnégyest kétszer is meghallgassa. A kántor világosította föl Gedeon urat, hogy Izraelben a Kodály-módszerrel tanítják a zenét az iskolában. Ezen viszont Ráckevei Gedeon csodálkozott el. Romániában semmibe veszik a Kodály-módszert, különben se férne bele a tantervbe, mert hetente csak egyetlenegy zeneóra van. A Szentföldön így építkeznek ők egymásból, egymásnak, mármint a magyarból az ivritbe.
Gedeon úr egy zongorával kísért nyelvlecke után a kántor tudtára hozta:
– A római katolikus teológia hirdeti meg a leghatározattabban az örök életet…
A melaméd úri család gyermeke volt, került minden témát, ami a vallásokat érintette, így tehát ezt se kommentálta.
Egyik éjszaka Gedeon úrnak eszébe jutott, hogy Áronnak „be kellene mutatnia” Aradot, a tragikus várost, úgy, ahogyan beleíródott a magyar történelembe. Egyik délután kimentek autóval a gyoroki tóhoz, úszni, oda, ahol a víz jéghideg, de ez a kántort csöppet se zavarta. Fürdés után elfeküdtek a puha füvön.
– Tudod-e, hogy Arad a XIX. század legtragikusabb városa, itt végezték ki a 13 forradalmárt, erre fel aztán az aradi nők tömeges gyászt hirdettek meg, achátköves fülbevalót rendeltek maguknak. Tüntető és hivalkodó gesztus…
S miután leszállt az este, sorra megszólaltak a falusi templomok kisharangjai.
A kántor nem szűnt meg csodálkozni, hazafelé menet, az autóban azt hajtogatta:
– A magyaroknak pont olyan viharos a történelme, mint a lengyeleknek… – S ahogyan Wibrovszkij Áron belelendült a magyar nyelvbe, úgy lepték el az imaházat a magyar zsidók, akik már pénzügyi tanácsokat is kértek tőle, a tenortól. A Maros túlsó partján van a Vesztőhely, minden október hatodikán oda zarándokolnak el a magyarok, ott akasztották fel a vértanúkat. A kivégzést a katolikus minorita rend papjai asszisztálták, s az ő visszaemlékezéseikből tudtuk meg, hogyan is zajlott le minden, hogyan viselkedtek a vértanúk. Gedeon úrtól kapott információt a kántor arról, hogy a város központjában van a Minorita templom, ami 1903-ban épült fel a vértanúk emlékére. Erről a templomról a rendező édesanyja mesélt Áronkának, de arról lemondott, hogy bemutassa a híres Oláh Tibor esperes úrnak. Az se volt mellékes, hogy amikor feltűnt az utcában a melaméd luxuskocsija, menten besurrantak a Ráckevei ház konyhájába a szomszédok. Jöttek hallgatózni, megmerítkezni a népdalokban, a zongorajátékban. És Gedeon úr mindent felvett, rögzített. Egyszer, de csak egyetlenegyszer, bevitte a lemezjátszót a színházi nagyterembe és lejátszotta a színészeknek a kántor produkcióit. A színészek ámulatba estek, azt sóhajtozták: kár, de nagy kár, hogy ez a hang a zsidó hitközségé marad.
Weisz úr, a főrabbi minden hónapban pontosan elhozta Gedeon úrnak az ötszáz dollárt. Ehhez se Gedeon úr, se a főrabbi semmilyen kommentárt nem fűzött. Aztán felvirradt egy olyan nap is, hogy Gedeon úr kijelentette:
– Weisz úr, ide figyeljen, én a feladatomat teljesítettem, Áronka már szépen beszél magyarul. Ezentúl neki olvasnia kell, minél többet olvasnia…
– Szó se róla, maga kitett magáért. Én levelet írtam Izraelbe, a szponzornak, hogy ő is tudjon a dologról, legyen nyugodt, kedvenc imaháza nem üres. Tudja, hogy mi az én bajom, kong a templom, csak ünnepekkor, amikor a kántor behozza a hívőket, van némi mozgás…
A főrendező urasan viselkedett, nem froclizta a főrabbit.
Weisz úr váratlanul halt meg, s a hívők Wibrovszkij Áronból akartak főrabbit csinálni. Igenám, de Áron szponszora ebbe nem egyezett bele. A melamédnek ott kell maradnia az imaházban, ahol egykor az ő atyja is imádkozott.
A melaméd néha meglátogatta Gedeon urat, a főrendezőt, négykezest játszottak a ramaty zongorán és újabb népdalokat tanultak. Egyik délután a főrendező azt mondta:
– Áronka, neked azt tudnod kell, hogy Krisztusban nagy szeretet lakozott a zsidók iránt, mert Jézus egyik húsvéton alászállt a pokol tornácára és felvitte onnan az Atya mellé, a mennybe a zsidó pátriárkákat, királyokat, profétákat, sőt, magát Ádámot is, aki szintén ott ücsörgött, a szerencsétlen.
Az Áron nevű kántor bólogatott: – Úgy, úgy – mondogatta. Krisztusnak erről az átköltöztető tettéről semmit se tudott.
– Szó se róla, szép volt tőle – ismerte be.
A zsidóknak mindig voltak híres, szent rabbijaik, akik kézrátevéssel áldást osztottak, gyógyítottak, ennek a városnak viszont szent melamédje volt. S ez valahogy illett is ehhez a tragikus sorsú magyar városhoz.
