Érdekes költői világ bontakozik ki Orcsik Roland harmadik versesköte-tében: a Mahler letöltve úgy közvetíti a szerzőnek Gustav Mahler műveihez és alakjához kapcsolódó személyes értelmezését, hogy közben egyaránt építkezik a századfordulón alkotó zeneszerző és karmester élettörténetéből, zenei és irodalmi recepciójából, s mindezt zene- és tájélmény sajátos összekapcsolásával egészíti ki. A hét ciklust magába foglaló kötet alapos zene- és művelődéstörténeti tájékozottságról tanúskodik, s befogadásához az olvasótól is megköveteli legalább ennek töredékét.
Mahler alakja és a versek beszélőjének hozzá fűződő viszonya többféle szinten is megjelenítődik a kötetben. Már a nyelvi, formai sokszínűségre való törekvés is megidézi a mahleri életművet, valamint a zeneszerzői pálya állomásait magába foglaló Osztrák-Magyar Monarchia multikulturális hangulatát. A klasszikus formát követő és szabad versek, a magyar mellett a német és szerb nyelv jelenléte, a különböző terek bejárása Budapesttől Bécsig, a cseh Kalištětől a horvát Trstenóig, a Tisza-parttól Újvidékig, eltérő költői világok bevonása (Tolnai Ottó, Baka István, Gergely Ágnes stb.) és a klasszikus zenei darabok mellett a mai avantgárd és experimentális zene ikonjaira való utalás (Blixa, Laibach) a verseskötet változatosságát teremti meg, ahogy Mahler zenei világát is a sokféleség, a hagyományhoz való ragaszkodás mellett a meghökkentés jellemzi.
Hézagosan Mahler életrajza is körvonalazódik: Kaliště-ben született, zsidó származású volt, feleségét Almának hívták, budapesti tartózkodása után Bécsbe ment, majd egy rövid amerikai kitérő után újra visszatért Európába – nagy vonalakban valami ilyesmit rakhatunk össze. Az élettörténet természetesen csak alapanyag, egy-egy biográfiai momentumot is közlő vers esetében jól látható, ahogyan az átformálódik, például az Ady Endre Költözés Átok-városból című verséből mottóként választott sorral kapcsolódik össze a zeneszerző budapesti távozásáról szóló költemény (Budapesti mézeskalácsszív), vagy a 19. század végén élt, a nők alacsonyabbrendűségét hirdető német filozófus, Otto Weininger sora íródik rá Alma asszony panaszkodására (Alma egyedül). Mahler recepciója ugyancsak a kötet verseinek részévé válik: egyrészt utalásszerűen vonja be a vele foglalkozó zenetörténészeket, esztétákat, a darabjait előadó művészeket, karmesereket – többek között Kathleen Ferrier, Solti György, Adorno, Fischer Iván neve kerül szóba –, másrészt, ahogyan az Anyagcsere című versben is, hosszasabban elidőzik a zenetudósok, művészek Mahler-képénél (Jonathan Williams, Otto Klemperer, Slobodan Tišma, Ken Russell), akikkel a mahleri mű teremti meg az összekötő kapcsot: „hallod-e / jonathan williams / add nekem / mahleredet / s én neked adom / sajátomat”. Ezenkívül a kötet Mahler irodalmi recepciójából is ízelítőt nyújt, a zeneszerzőt felfedező magyar írók, költők sorainak idézése vagy átírása révén: Csáth Géza, Baka István, Gergely Ágnes, Tolnai Ottó verssoraira, töredékeire bukkanhatunk.
A lírai én számára Mahler alakja részben azonosulási lehetőséget kínál, ugyanakkor távolságtartását is igyekszik megfogalmazni vele szemben. Mahler zenéjének felforgató ereje, személyiségének nonkonformista vonásai szimpatikus beállításba kerülnek: olyan művészként jelenik meg, aki „beint kicsi Pestnek, utána meg a nagy Bécsnek” (Finálé), és nemcsak az iróniára, hanem az öniróniára is fogékony (Gustav is kacagott). A zeneszerző iránti csodálat néhány kultikus gesztusban is kifejeződik, mint amilyen a bécsi Karlskirche, „Gustav és Alma pazar templomának” meglátogatása, valamint a Mahler-síremlék felkeresése, de mégsem járulnak hozzá a kultusz megteremtéséhez – a kötet szerzője láthatóan óvakodik ettől.
Enyhe távolságtartás érzékelhető a Wenn mein Schatz Hochzeit macht (4’ 01”) című vers kezdő soraiban: „Arra gondoltam ma séta közben, / milyen jó, hogy te nem vagy / Alma, s én sem Gustav, úgy elhagy- / na a jövő, torzulna arcunk a tükörben.” Sőt ennél is tovább megy: a Lemezpattogás című vers Mahlere csoszogó öregemberként jelenik meg, „rongyzsebkendőt szorongat, taktusokra dülöngél”, és a német nyelven éneklő előadót sem érti – alakja egyenesen szánalmat kelt.
Ez az ambivalens viszony a mahleri hagyaték felhasználhatóságáról szóló versben csúcsosodik ki: „Behatolok, akár a kés, / az agyadba, Mahler / darabokra szelem / kihűlt történeted”, „majd újracsomagolom agyvelőd, a szétszedett tradíciót”, „felhasználom a kompozíciót: belőled varrom össze magam” (Négy lebeny), amelyben a beszélő explicit módon kimondja, hogy a saját Mahlerhez fűződő viszonyának megfogalmazásához, önmaga felépítéséhez a zeneszerző megidézett alakja, művei – az elismerés, csodálat mellett is – elsősorban nyersanyagot jelentenek.
A kötetben a mahleri zene hallgatása és a természet – főként a Tisza-parti táj – megfigyelése hasonló élményt nyújt. Mindkettő a létezéssel kerül kapcsolatba, alapvető biológiai szükségletekkel, szinte eggyé lehet válni mindkettővel: „letüdőztem az áramlást, / hangot lélegeztem ki magamból. / Hanggá égtünk egymás mellett” (Rítus); „Légzésem a Tiszát követi, / ki-beszáll testem odújából, / hozzászokik a jeges levegőhöz, / mint a tar parti fák közt / a ritka madarak” (Testem odújából). „Materia prima” a természet és a zene is, elementáris erő működik bennük, összekötnek és magát a létet értelmezik újra.
Ennek köszönhetően természet és zene jellemzői esetenként egymásba fordulnak: nem véletlen, hogy darázsfészek zümmögése veszi körül Mahler betonból készült síremlékét, ugyanígy az olyan képek, mint a villámzene, a rovardal, a zene jégrianása, az Adagietto kigomolygása a bécsi őszbe is természet és zene szoros kapcsolódását feltételezik. A természeti hangok könnyen átfordulnak zeneibe, ellenben a mesterséges zaj nem tud beépülni a komponált dallamba (Harsog a mosógép), mint ahogyan a szintén mesterséges izzó sem tud gyökeret ereszteni a tiszai alvilágban (Izzó az iszapban).
A kötet utolsó ciklusában egyre gyakoribbá válik a bentről kifele figyelés perspektívája (Ich bin der Welt, Testem odújából, Hallgatás, Jégvers). Ezekben a versekben a lírai én és a természeti körforgás között kialakított párhuzam figyelhető meg: „Ahogyan a kertet a fagy, / körbevesz a bútorok hallgatása”, majd a külvilág elől fokozatosan a zenébe és annak hallgatásába burkolózik, amely olyan védőréteget képez számára, mint a talajnak az avar.
Ez az önmagába fordulás érthető zárlata a kötetnek, amely elérte alapvető tétjét: a mahleri életmű és a rárakódott tradíció át- és tovább értelmezésével a lírai én és a világ közötti viszony újrafogalmazását kísérelte meg, vagyis Mahler és életműve biztosította azt az egyik versben (A sámli árnyéka) megjelenő sámlit, ahonnan a világot más szögből lehet belátni.
Orcsik Roland: Mahler letöltve. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2011.
