A rendszerek megmaradásának elve
E kifejezés hallatán, hogy megmaradásának elve, az ember azonnal rávágja: az energia nem vész el, csak átalakul. Ha azt vesszük, hogy egy rendszer nem más, mint bizonyos módon elrendeződött energia, tovább lehet szellemeskedni: a rendszer nem hal meg, csak átalakul. Egyesek szerint erről szól az egész történelem, s ez ma a legelterjedtebb rágóközhely. (A rágógumit is azok számára találták fel, akik kifogytak a közhelyekből, de a szájukat azért egyfolytában működtetni akarják.)
Minden élő rendszerbe „be van programozva” bukásának a szükségessége és a módja. Ugyanakkor az is kezd közhely lenni, hogy minden rendszerben megvan az öröklétre való hajlandóság... csak kívülről vagy belülről valami gátolja ebben. (A legszebb Freud-közhely: Még a halált is le tudnánk győzni, ha a szövetségese itt nem lakna a szívünkben.)
Mégoly rövidnek tűnő életemben hét politikai rendszer bukását éltem meg, ezen belül impériumváltozásokat és „gyökeres társadalmi átalakulásokat” is. Ám azért még mindig felparázslik bennem némi érdeklődés, ha rendszerek bukásáról olvasok. Például a Székelyföld májusi számában Horváth Andor világirodalom-történész Bányai Évával folytat nagyon érdekes beszélgetést, ebben többek közt ilyen megállapítást is tesz: 1. „Végső soron a reális szocializmus azért bukott meg, mert a vezető politikai réteg második vonulata, amely bizonyos értelmiségi kategóriákkal (mérnök-menedzserek, külkereskedők stb.) érdekközösséget alkotott, egy idő után elfogadhatatlanul szűknek találta a számára biztosított mozgásteret, mármint ami az akadálytalan szakmai érvényesülést, a meggazdagodást, a javak és a személyek szabad mozgását illeti”, és 2. „A kommunizmust nem az egyenlőség utópiája buktatta meg, hanem organikus képtelensége arra, ami a (késő)modern társadalmak lényege: a növekedésben igazolt versenyképesség.”
Tehát a reális (azaz megvalósított) szocializmus egyrészt azért bukott volna meg, mert a technokrata-bürokrata réteg elégedetlen volt a lemarható javak mennyiségéből neki juttatott konccal, másrészt mert organikusan képtelen volt versenyszerű növekedésre.
Az a kérdés, hogy megbukott-e, avagy csak átöltözött? Mennyiben bukott meg és mennyiben éppen hogy most diadalmaskodott? Ugyanis ha a régi („hagyományos, konzervatív, polgári”) értékrendek alapján mérlegelünk, hogy tudniillik a szocializmus, a kommunizmus és egyáltalán minden kollektivizmus-alapú rendszer végül is nem más, mint a mennyiség győzelme a minőség felett, akkor bizony másképpen térképezhetők fel az arcvonalak. Például a „konzervatív” Ortega Y Gasset a két háború között már azt írta: „Kulturális szempontból az egész világon a legvadabb bolsevizmus dühöng, kivéve a Szovjetuniót.” És ma? (Bolsevizmus = többségi elvű.)
Az úgynevezett informatikai forradalom „médiája” például teljesen megszüntette az esztétikai és erkölcsi értékrendeket: eltűnt minden hivatkozási alap, mi az, hogy valami szép vagy nem? Hogy becsületes vagy sem? Ha elnézi az ember az ő mindennapi televízióját, már a zsiványbecsület is a múlt idők tűnt romantikájához tartozik.
Ezt a dolgot először a legnagyobb reakciós mondta ki, Metternich herceg, egészen nyíltan: „Amikor a kiválóság eszméjét a nemzetiség eszméje fogja felváltani, Európát a vér és szenny hullámai borítják el.”
Ez, sajnos, nagyon bejött. Mégis tisztázásra szorul: nem a nemzeti eszme okozta, hanem amit takarni szoktak vele: a zsákmányéhség. Hiszen minden nemzetiségi mozgás a tulajdonviszonyok megváltozásával járt. Nemcsak arról van szó ilyenkor, hogy egyik vagy másik nyelv vagy „formakincs” háttérbe szorul, hanem ugyanakkor: anyagi javak óriási mennyiségben kerülnek más tulajdonba! A nemzeti eszme „modernizálódik”: a saját értékek lobogtatása mellett célul tűzi ki mások értékeinek pusztítását is. Nem elég magunkat szeretni, másokat gyűlölni kell.
Ha valamely emberi teljesítményt már nem a minősége, hanem a hovatartozása szerint ítélnek meg – legyen ez világnézeti, társadalmi, faji, nemi –, ott előbb-utóbb elpusztul a rendszer, mert megszűnik a rend, mert rend csak a minőségek szerint jöhet létre.
A kommunizmus, azért bukott meg, már ahol megbukott, mert sovinisztává lett: csak a saját produktumait akarta elfogadtatni, azokból pedig éppen a minőség hiányzott, így lefegyverezte magát. Pedig közben állandóan növekedésről és versenyről beszélt. Közben pedig, mint minden forradalmi mozgalom, az információs versenyben főleg az információszűrésre specializálódott. Az pedig a fogékonyság csökkenéséhez vezet, nemcsak a társadalomban, a biológiában is így van: ha egy rendszer megakadályozza az információk szabad befogadását, halálra van ítélve.
Persze, az más kérdés, az ítélet mikor hajtatik végre. Mert lám, Kínában meghosszabbította létét a kommunizmusnak nevezett valami azáltal, hogy nagyobb részesedést adott a zsákmányból a menedzser, technokrata, külgazdász rétegnek. Észak-Koreában? – ott jegelték a krízist, a megoldást borítékolják megfelelő alkalomra. Kuba?
A világtörténelemben végül is csak az a legvigasztalóbb mozzanat, hogy az információszűrés, még ha nagy távlatokban is, de mindig csődöt mond.
És emiatt alakult ki a mai emberben is egy új tájékozódási érzékenység, mely nem arra figyel már, hogy miről beszélnek neki, hanem hogy miről nem? Minden interjúban, leleplezésben, feltárásban mindig az a legizgalmasabb, hogy miről hallgat.
A pünkösdnek jeles napján
Nem bazsarózsát kaptam idén pünkösdre, hanem egy fortyogó értekezést arról, hogy már a nevét is félremagyarázzák, mert nem a görög pentekoszté (azaz ötvenedik nap, ti. húsvét után) hanem... – de e ponton feleségem félbeszakította hangos motyogásom, amellyel különböző nyelvek hasonló hangzású szavain próbáltam ellenőrizni a vitacikk állításait, és imigyen szóla:
„A pünkösd tulajdonképpen a Bábel ellentéte. A bábeli nyelvzavarra a válasz: a különböző nyelvek megértése.”
Szent ég! kiáltok fel, ez valóban így van. Ám akkor lássuk, mi a helyet a Bábel tornyával, melyet az emberiség állítólag fenyegetésül épített volna az Egek Ura ellen, ő viszont, hogy erejüktől (az emberiség egészének összefogásából fakadótól) megfossza őket, összezavarta a nyelvüket, így egymást nem értvén többet, kénytelenek voltak szétszéledni, az anekdota szerint azért csak egyetlen közös szava maradt minden nyelvnek – szák, sák, zák, zsák –, mert amikor kitört a nyelvzavar miatt a pánik, minden toronyépítő kőmíves fennszóval kiáltozván zsákját kezdte keresni.
Sajnos, hiába bíbelődtem valaha ilyen könyvekkel, hogy Babel und Bibel, azaz Bábel és Biblia, meggyőző értelmezését az egetverő toronyépítés és a nyelvzavar mítoszának nem találtam; ilyesmikkel szórakoztam, hogy a „Bábel” hangállományában félreismerhetetlenül benne van a blabla, s a babog a dadog alakváltozata; a bábolodik meg a bíbelődiké; s a bar-bár nyelv a görögnek az „érthetetlen nyelvet” jelentette, aztán még kimutatásba vettem Bábolna hegyét, meg azt, hogy Csicsóvárának az ábrája Belső-Szolnok vármegye régi címerében egy olyan Bábel-toronyféle – az alaptól a csúcsig nyúló spirális – szerpentin – feljáróval –, de semmire sem mentem.
Azzal sem, hogy tudom, Babilon neve eredetileg akkád, azaz ósémi, közelebbről óarab, legközelebbről óiraki nyelven azt jelenti, hogy Istenek kapuja (Bab Ili), ami szó szerinti fordítása a szumírnak: Ka-dingir-rá. (Kapu-isten-é.) Nem elég világos, hogy e kapun át az ember igyekszik Istenhez, vagy Isten látogatja meg az embert... Mindenesetre, a lépcső-piramis alakú templomok egyik szumír neve – é-kur, ami, ha baráthtiboros hangolású füle van az embernek, valóban tűnhet ékurának, azaz ég urának is...
Ami pünkösdkor a Szentlélek kitöltetési formáját illeti, a kettős tüzes nyelveket, gyermekkorom óta szeretném lerajzolni. Annyi biztos, hogy a „nyelv” szó indogermán alakjai, például a lang hasonlítanak a magyar láng szóhoz, aminek lang alakja is volt (a tűz langja vesse fel, káromkodtak hajdan az öregek), képzetileg kapcsolatban van a „nyelv” szóval (a lángok már a tetőgerendákat nyaldosták, a tűz elharapózott szájanalógia stb.), és valószínűleg idetartozik a görög log-osz, ami igét, szót jelent. A kettős tüzes nyelvek nyilván a szent igék képjelei vagy szimbólumai. (Vannak szumír megfelelői is: lag, lak = áldozat; lagar = áldozó pap, lang = ide-oda mozog, tehát leng, ráng stb., de ezzel nem untatom most az olvasót.)
Inkább szóba hozom megint a bálvány szót, aminek a képzete a Bábel szóhoz társul. Sokak szerint összefügg a közel-keleti Baál, Bél istennévvel. Szó sincs róla! A bálvány szó eredeti jelentése „gerenda, oszlop, torony” (ami persze nincs ellentétben azzal, hogy bálványok gyanánt eredetileg oszlopokat állítottak). A szó töve, a bál ma már csak kicsinyített változatából, a pálcából ismerhető fel; meg palóc tájszavakból. Azonnal érthetővé válik minden jelentésében, ha megfordítjuk: LÁB! Lásd: harangláb = harangtorony, kőláb-kőtorony. Bálványosvár tehát nemcsak azt jelenthette, hogy „bálványozóké” volt (bár jelenthette ezt is), hanem eredetileg azt, hogy feltűnő oszlopokkal, illetve toronnyal szerkesztett vár. Lásd még kapubálvány, kapufélfa, illetve oszlop. Különben a „szobor, emlékmű” képzete mindenütt a (kiemelkedően) állani képzetéhez kapcsolódik, lásd latin statua, német Standbild, szumír aluan (állvány).
Pünkösd tehát nevétől függetlenül a Szent Láng, la Langue Sacrée, azaz a Szentséges Ige, a Szentlélek által küldött Szó; amellyel megérthetjük a világ titkait.
