"Ének a szívem – fény a fán"
Kereső  »
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 4. (618.) SZÁM — FEBRUÁR 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Király László
A Bethlen bástya dallama
Papp Attila Zsolt
A Kolozsvár-film
Varga Melinda
Minden művészet alapja a költészet - Beszélgetés Jónás Tamás költővel, íróval
Jónás Tamás
Versei
Sebestyén Mihály
Sótonyi ezredes gerince
Kötő József
Mi, Bethlen Gábor – In memoriam Csép Sándor –
Mózes Attila
Megkésett levél, odaátra
Sigmond István
Egy ateista tanácsa: higgyetek Istenben 10. - Ünnep van mindenütt: a mennyben, a földön, a föld alatt
KOMÁN ZSOMBOR
Versei
Boér Tamás
Rövidprózái
DIMÉNY ÁRPÁD
Versei
Szőcs István
Egy kiállítás képei – képtelenségekkel?
GABRIEL LIICEANU
A csábításról
Kabdebó Tamás
Poeta Doctus Universalis – Makkai Ádám költészetéről –
Láng Orsolya
Arról, hogy mégis
Szántai János
Django elszabadul – fekete sorstalanság?
Lovász Krisztina
Szöveg Franz Marc három képéhez
Lászlóffy Zsolt
A szférák zenéje – újratöltve?
Márciusi évfordulók
 
Varga Melinda
Minden művészet alapja a költészet - Beszélgetés Jónás Tamás költővel, íróval
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 4. (618.) SZÁM — FEBRUÁR 25.

– Az új versesköteted, Lassuló zuhanás címmel a Magvető Kiadó gondozásában fog megjelenni az Ünnepi Könyvhétre. Mintegy nyolcszáz versből választotta ki a szerkesztő azt a 180-200 darabot, ami a könyvbe bekerül. Legutóbbi versesköteted, az Önkéntes vak 2008-ban látott napvilágot. Minek tulajdonítható ez a hosszú szünet, miért nem publikáltál korábban verseskötetet, hiszen nagyon sokat írtál ezen időszak alatt is? 

– Eltévedtem magamban, nem tudtam, mi az, amit érvényesen ki tudok mondani költőként, és nálam ez keveredik azzal, hogy milyen a magánéletem. Megzavarodtam a szó legszorosabb értelmében, kifejezetten beteg lettem tőle pszichiátriailag. Amikor ebből az állapotból kijöttem, szemléznem kellett mintegy ezerkétszáz verset, amelynek nagy része, az általad is említett nyolcszáz egy válogatási alap lett. Ebből állt össze végül a kötet anyaga, ami korántsem volt könnyű munka. Majdnem két évig dolgoztunk azon, hogy mik azok a valóságos elemek, amelyek megjelenhetnek a költészetben is.

– Van egy adott tematika, ami köré csoportosulnak ezek a versek? Mi az, ami összeköti őket? 

– Nincs. Kifejezetten ragaszkodtam hozzá, hogy ez egy nagyon organikus, nagy kötet legyen, amiben el lehet veszni. Három nagyon erős verssel, közéleti, filozófiai, szerelmi verssel indul az egyik ciklus, utána jön egy nagyobb ciklus, amelyet a szülőfalumról, Csernelyről írtam, aztán vannak az egymást felülíró, redundáns, ismétlődő tematikájú versek, s a végén kapott helyett a Keresztények alkonya című szonettkoszorúm. Egy olyan egységet akartam létrehozni, amelyben valamiféle odaadással el lehet – és ajánlatos is – tévedni. Komolyan kell venni ezt a könyvet.  

– Úgy döntöttél, egy ideig Kolozsváron fogsz élni és alkotni. Egyik kolozsvári egyéni esteden, az Uptown kávézóban említetted, hogy nem igazán szoktál javítani a verseiden, hanem tulajdonképpen a gondolataidat veted papírra, metaforikusan gondolkodol. Mesélnél erről? 
 
– A kezdetben természetesen javítottam, farigcsáltam a verseket, s egyébként most is megtörténik, hogy ha a szerkesztő azt javasolja, hozzá kell írni még egy sort a vershez vagy javítani, tépelődés nélkül megteszem. Élvezhető természetességgel bele tudok menni a régebbi versekbe is, és tudok írni bármikor bármit. Ugyanakkor nagy felelősség az is, hogy bármikor írhatok-e bármit, vagy csupán kataklizmák idején. Többnyire számomra a költészet pszichológia, persze az már egy másik része a munkának, hogy mennyire tudom érvényesnek érezni azt, amit leírtam. Az elmúlt napokban azon dolgoztam, hogy mennyire tudok ezen a paradigmarendszeren kívül kerülni, és jóleső érzéssel töltött el, hogy mindezt már kiforrott szakmai tudással és felelősséggel tudom elvégezni. Van egy kompakt elképzelésem is, hogy milyennek kell lennie ennek a verseskötetnek, és ehhez képest igazítottam nagyon sokat a verseken. Teljesen más az, amikor ezeket közzéteszem a Facebookon, másfajta hatást váltanak ki, mint amikor egy könyvben jelennek meg, amit bármikor fellapozhat, akár véletlenszerűen, az olvasója. 

– Hatéves korod óta írsz verseket, Petőfi Sándor Szeptember végén című költeménye vezetett rá arra, hogy érdemesebb költészettel foglalkoznod, mint matematikával, amely ugyancsak érdekelt már kora gyerekkorodban. Egyik beszélgetésünk alkalmával azt említetted, ő (mármint Petőfi) egy zseni-költő, és ezt a zsenialitást nem mindig érzed magadban. Miben látod ilyen értelemben saját magad hiányosságát? 

– Nincs hiányosságom, szerintem beletartozom a zseni kategóriába, csak néha azt érzem, hogy vannak olyan képzettársításaim, amikre nincs magyarázat. Mérő László mondja azt, hogy a zsenialitás egy olyan fajta csoda, aminek nincsenek koherens szabályai, nem érthető meg kívülről. Azt gondolom, hogy én is ilyen vagyok. Nem vagyok megérthető kívülről, de én a saját belső világomat érteni vélem. A kommunikációban, beszélgetések alkalmával nagyon pontosan közlök valamit, és mégsem mindig pontosan csapódik le. A verseknél is hasonlóképpen van. A számomra legfontosabb szakmabeli vagy azon kívüli emberek folyamatosan visszaigazolják, hogy jó, hatásos, amit csinálok, és ez magabiztossággal tölt el. 

– Lehet tudni, hogy kik azok az alkotók, akiknek a véleménye számodra mérvadó költészeti szempontból? 

– Esterházy, Nádas, Lovasi, Böször-ményi, Bereményi. Még sorolhatnám. Nem vagyok velük mindennapi kapcsolatban egyébként, vagy semmilyenben akár, de kerülőutakon csak eljut hozzám a véleményük. 

– A metaforikus gondolkodás, az állandó versben élés állapota a magánember Jónás Tamás számára nem megterhelő? 

– Nagyon az, egyenesen szörnyű. A kedvesemnek folyamatosan verset kell olvasnia, amikor vele beszélgetek, na és a gyerekeimnek is. Viszont érvényes ez a gondolkodás.

– Ehhez képest hogyan működik a prózaírói éned? 

– Az érdekes módon sokkal könnyebb. Szégyellem is egy kicsit. Elkezdek írni, és egyszerűen sikerül. Olyan, mint meginni egy pohár vizet. 

– Most mi foglalkoztat a prózában? 

– Apu. Egy könyvet fogok írni róla. Mányoki Endre javaslatára kezdtem el édesapámról írni. A többi nagyobb terjedelmű szövegkísérletem nem lett elég jó, úgy érzem, azokban még túl gyakran fellelhetőek a megcsináltság elemei is, számomra ez kísérleti terep maradt. Thomas Mann mondta talán, hogy nem kell igazából tehetség ahhoz, hogy az ember írjon, involváltság, érintettség szükséges inkább, és akkor azt írod le, amit kell. A szöveg megtalálja magának a tehetséget. Gondoljunk csak arra, hogy amikor valaki szerelmes, olyan jó verseket tud írni, mint a legzseniálisabb költők, pusztán a szerelem felfokozó ereje miatt. 

– Másik kolozsvári ested témája a szexualitáshoz, a szerelemhez kapcsolódik, Szent szex címmel került sor rá a napokban.  Össze tudnád foglalni a szerelmet, az ehhez kapcsolódó szexualitást, mit jelent ez számodra? 

– Nyers és büdös. A szagokat és illatokat kellene megértenünk, hogy a szerelmet tudományos alapossággal megértsük. A szerelem nyersessége, őszintesége érdekel.

– Hogyan kapcsolódik mindez a félelemhez, az erős érzelmi hatás és a félelem viszonya mit jelent számodra, hiszen egy alkalommal szűkebb baráti körben megkíséreltük megnézni Lars von Trier Hullámtörés című filmjét, ami kapcsán a szerelemről, a szexualitásról kellett volna beszélgetnünk, a félelem, az érzelmek, az akkori hangulatod viszont nem engedelmeskedett a filmnézési szándéknak. Mi az, ami megijeszt? 

– Az ezzel kapcsolatos lélekmélyi dolgok megviselnek, gyakran emésztenek. Lebontódik az addig biztosnak hitt struktúrám. Újra kell építeni ezeket. De át kell adnom magam ennek a dekonstrukciónak, ha nem teszem, szégyellem magam. Ez azonban megillantja a pusztulást is, és ezt meg szándékosan nem akarom kikerülni. Előfordulhat az, hogy valamit nem bírok ki, nem bírok végigcsinálni.

– Szintén másik kolozsvári ested témája a sejtést járta körül, ott elhangzott, hogy a nyelvekben is van egyfajta sejtés. Kapcsolódva a te költészetedhez, hogy látod a verseidet egy idegen nyelvre átültetve? Mennyire jön vissza az, amit te közölni szeretnél az olvasóiddal? 

– Működnek. Németül ugyanúgy működnek, mint spanyolul vagy mongol nyelven, a visszajelzések ezt igazolják. Van valami magjuk, ami átadható. Derrida, akit csak részleteiben olvastam (rokonlélek, feleslegesnek tartom magam helyett őt megismerni) is azt állítja tapasztalatai alapján, hogy fordításokban is visszaadható az, amit szerzői intencióként emlegetünk. A művészeti őszinteség fordítható.

– Akkor az őszinteségben látod a lefordíthatóság kulcsát? 

– Igen. Hozzá kell tennem, hogy én nem fordítok. Hiába tudok három olyan nyelven, amelyen fordíthatnék, olyan nehéz kihívások elé állít a műfordítás, amelyek az alkatomhoz nem valók. Én nem vagyok fordító, sőt nem vagyok jó olvasója egy más nyelvre fordított magyar szövegnek sem. Csak azt tudom, amit abban a nyelvi közegben, filozófiai konnotációban meg tudok csinálni. Most, ebben a pillanatban is bármire kérsz, megírom, de nem tudom lefordítani, elakadok, sokkal cizelláltabbak az igényeim az idegen nyelvi tudásomnál.

– Vallás, hit, bizonyosság, valamint Isten és költészet viszonya is fölmerül a Sejtés című esteden. Azt mondtad, Isten történés. Ez számodra a költészetben hogyan csapódik le? 
 
– Lecsapódik minden sorban. Néha van úgy, hogy a legprimitívebb formában, a szakállas Isten alakjában jelenik meg, néha meg egy elvont, képzetes princípium, amelynek van számtalan attribútuma, ami az emberhez köti. A „nincsen-ség” az ember számára a legfontosabb attribútum az Istenben. Ezen keresztül tudjuk megélni. Nem látom más értelmét, csak hogy Istenhez beszéljek a versben, mert Isten egy olyan köztes paradigmarendszer, egy olyan eszperantó nyelv a lélekben, amit kihasználhat bármilyen művészet, legyen az képzőművészet vagy a szavak művészete. Azt gondolom, hogy a képzőművészet is akkor landol az ember lelkében, amikor le tudja fordítani szavakra, egészen addig valami liberális, szálló, szabadmadár-képzet, de amikor lesznek hozzá szavaink, érvényessé válik, beágyazódik az időbe, emlékezünk rá. Szerintem minden művészet alapja a szavak művészete, a költészet. Ebből a szempontból archaikus és ósdi vagyok, nem vagyok modern, és nem is akarok az lenni. Hidegen hagy, hogy ki a modern, és mitől válik azzá, ezért nem érdekel például a slam poetry sem. Azt gondolom, hogy van egy ősi nyelv, ami megszólal minden emberben, és azt minden ember érti is – ha ezen a nyelven tudsz beszélni a versben, akkor hiteles vagy. 
 
– Milyen Kolozsvár versben?

– Nem különös, ugyanolyan, mint Budapest versben vagy Tokió. Itt is van egy lelki közösség, ha érvényesen szólalsz meg, az ugyanúgy hat itt is, mint máshol. Budapesthez képest itt van némi szabadságérzetem, mert az utca emberei egyelőre nem ismernek. Nincs annyi pletyka, bár az is egy érvényes költői hang vagy visszhang lenne. De nekem szükségem van arra, hogy ne legyen rólam, a személyemről pletyka, az ősforrás, amiből táplálkozom, pletykamentes. Bátran fogalmazhatunk úgy, hogy jobban érzem magam Kolozsváron, mint Budapesten. 
 
Jónás Tamás
1973-ban született Ózdon. 4 éves koráig Csernelyen élt, majd intézetbe került testvéreivel együtt. 6 éves volt, amikor visszakerült szüleihez, majd Szombathelyre költöztek. 16 éves kora óta jelennek meg versei. A dokk.hu irodalmi portál alapító szerkesztője. Számos vers- és prózakötet szerzője és szerkesztője. Az Amaro Drom és a Rádió C munkatársa. 22 évesen adta ki Cigányidők címmel írt önéletrajzi regényét, melyben a kora gyermekkora történéseit próbálja feldolgozni. Felsőfokú tanulmányait a győri Széchenyi István Műszaki Főiskolán, az ELTE magyar–szankszrit szakán és a Tan Kapuja Buddhista Főiskolán végezte, diplomát nem szerzett. Programozóként is dolgozik. 2002-ben az Esterházy Péter adományozta Herder-ösztöndíjjal egy évet Bécsben töltött. A Szépírók Társaságának tagja.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében