Felkerested Málikát, a nénédet? – kérdezte érdes hangon Sótonyi ezredes nevelt leányától, Janka-Pankától, s közben hetedik és kilencedik csigolyája között érezte két háború minden súlyosbító tehertételét, az első srappnelrobbanásait, a lövészárok csontig hatoló hideg nedvességét, a második sztálinorgonáinak kéretlen Bach-koncertjét. Sajnos, akár kérték, akár nem, folyton ismételték az orosz orgonászok. Holott egyikben sem vett részt, mert a 19. század elején jártunk még.
Hogy miért érezte Sótonyi ezredes ezt a furcsa, félelmes borzongást, valahányszor kiejtette a Málika nevét, arra nevelt leánya nem tudott volna felelni, ha kertelés nélkül neki szegeztük volna a kérdést. Egyrészt, mert nem voltunk olyan viszonyban Janka-Pankával, hogy minden kertelés, udvarlás vagy előszobázás mellőzésével éles közvetlenségünkkel alázzuk meg. Janka-Panka mégiscsak Sótonyi ezredes nevelt leánya volt, finom nőnevelőintézetekben nevelték belé a gőgöt, az osztálytudatot, a kertészkedésre késztető hajlamot, mellyel virágossá varázsolta Sótonyi ezredes különben sivár kaszárnyai életét.
Másfelől azért sem tehettük fel, mert a Janka-Panka-Madonna lány nevelt volt, korántsem neveletlen, soha sem jutott volna eszébe, hogy tiszteletlenül gondoljon nevelőapja hátgerincére, nem vette volna magának a bátorságot (ő egészen biztosan neveltetésénél fogva „pimasz merészségnek” nevezte volna a próbálkozást, a tisztelet ellen elkövetett jogtalan határsértésnek), hogy nevelőatyja hátgerincének bonctanilag is azonosítható csigolyaállományára tegyen célzást, különösen nem, hogy a csigolyaállományból kiragadjon egy szakaszt – rendezett halmazt – és annak idegállapotát, fájdalomküszöbét, emlékborozongását a megemlékezés és közfigyelem homlokterébe emelje.
Nem volt rá jogcíme. Egy nevelő és nevelt közötti viszony a feltétlen tiszteleten túl ragaszkodást jelentett, a hagyományok minden körölmények között működő figyelembe vételét, azt a logikus tiltást, amely soha sem mehet túl a szokványos és felszínes érdeklődésen, hiszen Sótonyi ezredesről közismert volt városszerte, mi több odafenn a védelmi minisztériumban is, hogy edzett, már-már rideg katona, akinek soha nem fakadt volna ajaka (vékony, inkább kékes, mint mélyvörös, tetszés szerint keskeny penge vagy húsos partszakasz) panaszra, fájdalmai nem a szolgálati jelentésekben, a róla szóló aktákba voltak eltemetve, hanem...
Hová is?
Nem, atyám, még nem voltam Málika néninél, holott már elmúlt tizenkét hónap is, mióta utoljára egy csésze meleg erőlevest és kétszersültet vittem neki, párnáját fölhabosítottam, migrénjét kikapcsoltam és a londoni rádió délutáni híreihez a fülére helyeztem a detektoros fejhallgató-párt.
A londoni rádióról egy szót se, mondta Sótonyi ezredes kissé emelt hangon. Még mindig velejében munkált a jövendő tiltás, az óvó családféltés, hiszen 1940 óta a rádió ilyetén való hallgatása majd csak kellemetlenséget zúdíthat szeretteinek nyakába, a bugrisok még könnyen reásüthetik a családra, hogy az angolokat várják, ami részben igaz is volt. Végeredményben ennyi borzalom csak ott fordulhatott volna elő, ahol Janka-Panka-Melódiát kitessékelik a nőnevelőintézetből, mint megbízhatatlant, defetistát, a végső győzelemben kételkedőt, abban a világban, ahol majd évek óta nem lehet igazi, csak művajat vásárolni, és ahol még egy rövidszárú angol pipa is a hazaárulásra utaló biztos jel a bugrisok nyomozóinak jelentéseiben.
Sótonyi ezredes hátradőlt füles magastámlájú karosszékében, elővette a Punch ezerszer kiradírozott keresztrejtvényét, újra megfejtésükbe kezdett. Mellette volt jó öreg Webstere, amit még Edinboroughban vásárolt, midőn felsőbb osztályos kadétként két tucat hónapot töltött a skót nagyváros akadémiáján. Sótonyi ezredes emlékezőtehetsége félelmetes volt. Nem abban a közönséges értelemben, ahogyan másnak, az adatok, események, évszámok, nevek és arcok, mondatok és a szolgálati szabályzat kitételeinek megtartása és alkalomhoz illő előhívásában nyilvánult meg, hanem olyan képességekkel rendelkezett, melyek alkalmassá tették, mintegy predesztinálták a Punch ezerszer kitörölt keresztrejtvényeinek újra és újra történő megoldására. Vagyis ugyanazokra az ezerszer olvasott meghatározásokra sikerült mindannyiszor úgy tekintenie, mintha ekkor és itt – de tényleg így volt – olvasná első ízben. Sikerült a keresztrejtvény rejtélyes újdonságainak, talányainak izgalomba hoznia őt, komoly fejtörést kiváltania, és megpróbálkoznia öt-hatféle, olykor odaillőnek tetsző megoldás beírásával, majd törlésével, javításával, a végre meglelt helyes megoldás felett érzett öröm, elégedettség minden alkalommal ugyanolyan hevességű volt. Nem untatták a megismételt mozdulatok, a gyors bele- és fellapozások a Websterbe, a kikeresett, meglelt azonos szavak, ahogyan halkan felkiáltott, ha siker koronázta munkálkodását: „aha” vagy „megvagy, barátocskám”, „nyakon csíptelek, gazficekó”, pontosan mindig ezzel a közbeiktatott segédmagánhangzóval, miként elöljárói mondták tréfásan az akadémián, ahol évfolyamelsőként végzett és azonnal a 62-esekhez nevezték ki vezérhadnagynak. Innen csak felfelé vezetett az út. A hadi dicsőség ragyogó napfényes csúcsai közé.
A keresztrejtvények sikeres kitöltése – miként ez várható volt ekkora előkészítés, csapatösszevonás és hadfelvonultatás árán – örömmel töltötte el, büszkeséggel, és arra figyelmeztette mindannyiszor, hogy angol nyelvtudása nem kopott el, nem vált használhatatlan lóvakaróvá. Ezeknek a rejtvényeknek, szókombinációknak feltalálása mindannyiszor bebizonyította előtte, hogy érdemes volt hetente felfrissíteni a megszerzett tudásanyagot, amely nem csupán a katonai kifejezésekre korlátozódott, hanem kiterjedt az élet minden területére a nyúlpárzástól a katasztrófa-elméletig, és a fenolvadászattól a ciklámenalapú altatók használati utasításáig.
De talán az sem meglepő, ha azt mondom, hogy a Punch keresztrejtvényeinek kitöltése, a négyzetháló élettel való feltöltése – amint az ezredes magában nevezte a műveletet, hiszen katonaként nem az élet kioltására, hanem megvédésére esküdött fel – borzongató bizsergéssel itatta át gerincoszlopának harmadik és negyedik csigolyáját, a csigolyákat összekötő idegnyalábot. Ezért is kellett ezt az örömet palástolnia azzal, hogy hátradőlt rothadó meggyszínű bársonnyal borított fülestámlájú karosszékében. Az volt az érzése, hogy a szék maga is átvett valamit a csigolyaremegés élvezetéből. Természetesen környezete nem észlelt semmit ebből, nevelt lánya olykor teljesen avatatlanul, megbocsájthatatlan otrombasággal tudakolta, nem kellene mégis, atyám, egy kispárnát csúsztatnom az Ön háta mögé?
Sótonyi ezredes ennek dacára nem neheztelt lányára, hiszen kicsiny kora óta nevelése, fejlődése felett őrködött, emlékezett azokra a nehéz éjszakákra, mikor az anya nélkül felnövő lány ismeretlen anyját hívta, vagy az első esések döbbenetére, amikor lánya formás és izmos térdéről, hegyes tevékeny és repdeső könyökéről lement a bőr és neki kellett szeszes-jódos vattával elsősegélyben részíteni a megszeppent kislányt. Ilyenkor az ezredest eladdig ismeretlen érzés kerítette hatalmába, a szánalommal vegyes irgalom, szemében a lány még törékenyebb volt és óvandóbb, gerincének első csigolyájába belenyilallott, amitől a feje is megtelt fájdalommal, valószínűleg vérrel is bővebben, amint arra maga is rájöhetett, hiszen egy ilyen elsősegélynyújtást követő percben belepillantott a nagy, hasas, későrokokó stílusú komód fölött függő aranykeretes empire-tükörbe, melyet még anyja, Sótonyi Rozália, született Fornwald Eleonóra kapott nászajándékba egy ismeretlen rangfokozatú tüzérségi ágyúvontató feleségétől egykoron, Austerlitztől nyugatra, hét óra kilenc perc magasságában. Az éveknek nincs jelentősége.
Málika nénihez illett elmenni, hozzátartozott a konvenciókhoz, melyeken a késő feudális társadalmak erkölcsi élete áll, ugyanis bennünket Málika nénik vesznek körül, ők szolgálnak ki, hoznak helyzetbe vagy teremtenek alkalmat, hogy önmagunk lehessünk, ők olvasnak bennünket, velük utazunk, örökséget hagynak reánk, vezetik a konflist, a majdani gépkocsit, repülőt vagy szamárkordét, mely a színházba, Óceániába vagy a vesztőhelyre visz. És akkor legalább egy évben egyszer keressük fel, legyünk hozzájuk szívből kedvesek, sumákolás nélkül nyájasak. Sótonyi ezredes egy-egy ilyen látogatás alkalmával érezte, hogy felmelegszik a tompora fölött a gerinc végső csigolyája, a melegség besugározza a szobát, ahol Málika néni él egyszerűen ódon bútorok és elhervadt színházi csokrok, falra kiszegzett gyászjelentők között. A Málika néni gyűjteménye a legnagyobb Közép-Kelet-Európában. Meglesz neki például – ha figyelmesen tanulmányozzuk a falat – Pánczélcsehi Csehi Oszkár olimpiai kajak-kenus fényképes portacédulája, és birtokában van Liberec város főjegyzőjének temetkezési cilindere, valamint még mindig ragyogó önnön tudata.
Tekintve, hogy összesen 33-35 csigolyánk van, hét nyaki, tizenkét háti, öt ágyéki, öt keresztcsonti és négytől-hatig (számban és térben, nem időben – emelte fel figyelmeztetően Sótonyi ezredes sokat használt és láttatott mutatóujját a jobbján) terjedő farokcsigolya birtokában vagyunk, az ezredes érzékei, érzései, lelki életének hullámmozgása, fordulatai, tettei, olykor – tegyük hozzá a teljes igazság kedvéért – köpenyforgatásai, hangulatváltozásai, útiélményei, benyomásai, a vajaszsemlével és mézes teával szemben támasztott igényei mind-mind helyet találtak a csigolyák valamelyikén. Az érzés kiterjedésétől függően – miként erre tanulmányunk elején már utaltunk – akár több csigolyát is befoghat, lefoglal magának.
Azoknak, akiknek alkalmuk nyílna a jövőben Sótonyi ezredes csigolyaéletét tanulmányozni – a zárkózott hadférfiú egyelőre csak nekünk engedett szabad(abb) betekintést ebbe a magánszférába – azoknak elárulhatom, hogy az érzelmek egy része távolról sem tartós, nem elég mély, harcértéke gyenge, csak a csigolyák felszínén telepszik meg, továbbra sem a tövisnyúlványokon, és ezek az érzelmek nem is maradnak hosszasan a csigolyákban, leválnak, szétoszlanak, eltűnnek a gerincből, helyet adva az időben fiatalabb, erőteljesebb és újabban keletkezetteknek, melyek közül néhány nagy valószínűséggel ott is marad, az idővel és felejtéssel, savas esőkkel is dacolni lesz képes.
A legkorábbi, a leghosszabb életű természetesen a szeretet, mellyel nevelt lányán csüggött. Persze, nem jól mondom, a csüggés nem katonadolog, az afféle civil gyengeség jele, gyámoltalanságot sugall, felháborítóan kiszolgáltatottá tesz bennünket. Sokkal pontosabb, ha azt mondjuk, a szeretet himnusza ott ütött tábort a gerincoszlopán, az idegkötegekben lakozott, kifelé sugárzott, olyan napféleképpen ragyogta be bensejét, kaszárnyás mindennapjait, akár szolgálatban volt, akár nem. Azelőtt ezt soha nem érezte, nem is érezhette, alkalma sem nyílott erre. Saját családját nagyon kevéssé ismerte, hiszen tagjai korán meghaltak. Így vagy úgy, az egyenruha megszállottai, mártírjai voltak, őt a hadsereg árvagondozó dandárja vette gondozásba, anyjára csupán a tükör és a termetes komód emlékeztette. Katonái istenítették, kartácstűzbe mentek volna érte, vagy átúszták volna pontonhíd nélkül a Dunát, Visztulát, de a Békény patakát is. Ismerve őszinte ragaszkodásukat, bármelyik percben puccsot szervezhetett volna velük, ha egyáltalán efféle szabályzat tiltotta ötlet lekötötte volna hasi csigolyáinak valamelyikét.
Még csak a harmincadikat töltötte, a főtisztek közé emelkedett, amikor beosztattjai a törzskarból meglepték vele. Semmiféle születésnapi ünneplésre nem számított, nem is tiltotta meg kifejezetten az ünneplést, egész egyszerűen eszébe sem jutott volna, hogy feljebbvalóin kívül más is betekinthet szolgálati aktáiba, ahol természetesen szerepelt a születési dátuma. Mégis akadt valaki, akinek hozzáférése lehetett a hadsereg személyi irattárához, olyan ember, aki szemtelen kíváncsiságát végre egyszer az életben valami nemes ügy érdekébe állította – a hála a tartós érzések közé tartozott, lokalizációját több évi munka után a huszonkettedik és huszonhetedik csigolyák közé tehette, erre reggeli sajgásából következtetett, mikor a felkelés után betekintett lánya szobájába, de Janka-Panka-Medalion már felkelt, hogy császárszalonnás rántottát készítsen nevelőatyjának kétszersülttel, milánói uborkasalátával, és kuglófos kávét jaktejből, és ezekben a pillanatokban végtelenül hálás volt annak a régesrégi őrmesternek vagy őrmestereknek – nos, ez a kutató kifürkészte az ő születésnapját, és amikor a harmincadikat betöltötte – neki magának eszébe se jutott volna, hogy különleges idősűrítményként fogja fel, fogadja el, afféle döntően fontos fordulópontnak tekintse, amikor elzárul egy időszámítás és felgyorsul az idő futása, miközben az érzékek és mozgások meglassúdnak kihívó, bosszantó ellentétként –, hogy akkor, azon a születésnapon, akkor csaptak le rá.
Bekopogtattak szolgálati lakókocsijába, melyet maga a vezénylő tábornok személyesen neki rendelt, tizenkét zulu katona vontatta fel a gyakorlófennsík szélére, szélárnyékba, vízkelettől tizenkét láb távolságra helyezték el, rézsútosan kicövekelték a hasmánti lejtőre mért élesszögben.
Egy csomagot nyújtottak át, mint ami a nagyvezérkartól érkezett és szigorúan bizalmas, megtiltották, hogy bárki felbontsa, sőt ráragasztották a törékeny (Fragil) címkét is. Óvatosan kibontotta, hisz akár egy neki címzett bomba is lehetett benne, betartotta az összes tűzszerészeti előírást, ámbátor felesleges volt, hiszen ebben a pillanatban megpillantotta a békésen alvó leánygyermeket, Janka-Pankát a csomagban. Akit akkor és ott még senki sem hívott Janka-Pankának, sem Titanillának vagy Donatellának, Rafaellának, vagy teszem azt, Tizianítának. Sehogy sem hívták.
Kicsapta a kampánykocsi ajtaját, és kiordította: Mi ez, isten barmai?!! Ez volt a legtöbb, amit Sótonyi ezredes megengedhetett magának, ennél élesebb káromlás soha nem hagyta el telt, esetenkint pengeéles ajakát (mint már lefestettük).
Őrmesterek szaladtak össze, sorakoztak fel kifogástalan csatárláncba, és felé közeledtek lassú ünnepélyes léptekkel: Isten éltesse Sótonyi ezredest, kívánták egyemberként, de olyan egyszerre, hogy maga a visszhang is meglepetésében visszacsúszott a hasmánt lejtő tetejéről a rézsúti völgybe.
Ki tette ezt? – érdeklődött csillapuló lobbanással.
Ekkor lépett hozzá az ezredorvos, aki sokszor vizsgálta meg Sótonyi ezredes hátát, de soha semmiféle kóros elváltozást nem talált azon az egyenes katonatestrészen. Jelentette, hogy a névtelen, magát megnevezni képtelen nőnemű lányegyedet a marengói völgyben találták a tegnapi hadgyakorlat alkalmával, éppen a hadak felvonulásnak útjába volt elhelyezve, szerencsére egyetlen üteg vagy ló sem érintette. Felemelték a porból és kimentették a holnapi győztes kiemenetelű csata helyszínéről. Valamennyien – anélkül, hogy összebeszéltek volna – mind arra gondoltak, hogy az ő szeretett ezredesüknek ajánlják föl, ajándékozzák, hadd élvezze a családi élet örömét... Hetek óta készültek a legnagyobb titoktartástól övezetten a születésnapra, csak gondban voltak, mit adományozhatnának a velejéig puritán és anglomán feljebbvalójuknak.
Sótonyi ezredes ekkor érezte először, hogy felrobban a gerince. Valahol a huszas-harmincas csigolyatartományban.
