A múlt század hetvenes–nyolcvanas éveinek fordulóján kettős minőségemben – mint barátot és a Kolozsvári Állami Magyar Színház irodalmi titkárát – keresett meg Csép Sándor. „Nagy idők” voltak azok az évek a gondolkodó értelmiségiek számára. Tetőzött a kulturális genocídium: falansztervilágba kényszerítették az alkotó szellemet. Mi, kisebbségiek, kettős teher alatt nyögtünk: alattvalóvá züllesztésünk mellett meg akartak fosztani identitásunktól is, ellehetetlenítve minden sajátos jegyét létünknek. A bibliai igazságokon, a szabadgondolkodó filozófiai tanokon nevelkedett Csép Sándor a totalitarista béklyóban vergődő erdélyi magyar nemzeti közösség talpon maradását szolgáló modus vivendi, a „felemelt fő”, a „sajátosság méltósága” ideológiájának feltétlen hívévé vált. Az ő esetében a benne munkáló ideológia cselekvési kényszerré változott. Médiaszakemberként a cselekvés számára a nyilvánosság megszólítása volt. A cenzúra figyelő tekintete alatt működő írott és elektronikus média nem rendelkezett olyan eszközökkel, amelyek révén kitörhetett volna a hatalom szócsöve szerepköréből, s közösségi üzeneteket közvetíthetett volna. Virtuális kitörési pontként a színház kínálkozott. Csép a művelődéstörténet kiváló ismerőjeként felismerte azt a tényt, hogy azok a népcsoportok, amelyek nem rendelkeznek független területtel és önálló közigazgatási intézményekkel, hiányukat kulturális intézményekkel pótolták, így a színházépület olyan helyszín is, ahol kőbe vésve manifesztálódik egy adott nemzet identitása, egy virtuális nemzet valósággá alakítható. A totalitarizmus éveiben ily módon a színház a nemzeti „túlélés” jelképévé, a múlt jelenné formálható és jövőbe vetíthető terévé változott. Ezért keresett Csép Sándor: szeretné a közösséghez szóló üzenetét színpadra fogalmazni. Szándéka találkozott a kolozsvári színház törekvéseivel. Ekkor már színre került a Sütő-tetralógia, amely a „sajátosság méltósága” vezéreszméje körül a második világháború után először fogalmazott meg egy kisebbségi ideológiát. Ez egyenes folytatása volt a két világháború közötti transzilvanizmusunk, Imre Lajos és Tavaszy Sándor kisebbségi ethoszának. Az eszme népszerűsítésére a színházban elindult a kisebbségi talpon maradást segítő „népszínházi” vonulata az Erdély történetét feldolgozó daraboknak. Így kerültek színre Jókai–Mikes: A nagyenyedi két fűzfa, Kemény–Csávossy: Özvegy és leánya, Páskándi: Tornyot választok, Gvadányi–Gaál–Méhes: Peleskei nótárius című eredeti drámái, illetve átdolgozásai. Felvetődött egy dokumentumdráma színrevitele, amely Csép Sándor elévülhetetlen értékű és „kiáltó szó”-ként ható, egykéről szóló riportjaiból, filmjeiből készült volna, mintegy kanonizálásaként a művelődéstörténeti értékű Csép-opusoknak. De a „sajátosság méltósága” bűvkörében élő színház olyan „transzilván” darabot keresett, amely élő és eszméltető példát nyújthatott, segíthette a megmaradást és a közjót. A transzilván eszme atyjának, Kós Károlynak a példaképe Bethlen Gábor volt, „visszavárt nagy fejedelem”-ként aposztrofálta. A színház elvárása és Csép Sándor Bethlen Gábor-imádata találkozott. Elkezdődött a közös munka a Bethlen-dráma színpadi útjának előkészítésére. Az első megoldandó kérdés a műfaj megválasztása volt. Talán ez volt a legkézenfekvőbb, hisz élő és ható volt a Bánffy Miklós (Martinovics), Kós Károly (Budai Nagy Antal, Az országépítő), Szántó György (Havasok balladája) által kimunkált erdélyi történelmi drámamodell, amely a historizmus nevében nem csupán tablósorozatokat elevenített meg, hanem aktualizáló műfajként a kor falára vésett üzeneteket közvetített. Ezt a hagyományt folytatta a kortárs történelmi dráma is, Sombori Sándor Gábor Áronja, Szabó Lajos Mentsége, Veress Dániel Mikese és Wesselényije, természetes tehát, hogy a nagy fejedelem ma is élő, eszméltető portréját megrajzoló, Bethlen Gáborról szóló drámának a korok üzenetét közvetítő drámamodellt kellett követnie. Ez a szándék materializálódott is a színpadi szövegben. Részben jól ismert történelmi események és személyiségek vonásainak újszerű értelmezésével, eddig kevesebb figyelemre méltatott elemek, motívumok előtérbe állításával, új hangsúlyok és árnyalatok kidomborításával, részben a dolgoknak a lehetőség és valószínűség szellemében történt kikerekítésével és továbbgondolásával sikerült a mába emelni a témát. Erre bizonyíték Páll Árpádnak az előadásról írt krónikája is: 

„Az új dráma Bethlen Gábora előbb menekül a hatalomtól, ő azt nem birtokolni, hanem szolgálni akarja, meggyőződése szerint ugyanis a kormányrúd mellé az való, aki az adott, konkrét körülmények között súlyánál, lehetőségeinél fogva a megmaradás és a közjó érdekében legtöbbet tehet, s amikor mégiscsak vállalnia kell a legfőbb felelősséget, akkor a reménnyel kecsegtető lehetőségek felkutatása és okos kihasználása válik gondjává, még a lehetetlennek, reménytelennek látszó körülmények között is. Ez szabja meg magatartását, viselkedését a török birodalom és a császári udvar képviselőivel szemben csakúgy, mint kézfogásait a szövetségesekkel, sőt még szerelmi választásait is ez határozza meg. Ennek köszönhetők az ész csillogó fegyvertényei, de az emberi magány gyötrelmei is. Kétségtelenül érdekes, újszerű, sok lehetőséget magában rejtő elképzelés.”

Csép Sándor életútjáról szóló minden adalék elhangzott, leíródott elmúlásáról szóló híradásokban, búcsúbeszédekben. Pályafutásának színpadi mozzanatáról azonban kevés szó esett, illetve egyáltalán nem szóltak. Pedig Csép Sándor személyiségét, gondolkodásmódját, elkötelezettségét, közéleti bátorságát talán ez a műve fejezi ki leginkább. A reménnyel kecsegtető lehetőségek felkutatása és okos kihasználása lehetetlennek, reménytelennek látszó körülmények között is – ezekkel a fogalmakkal rajzolható meg leginkább Csép Sándor szellemi robotképe. Ezekkel a jellemtulajdonságokkal magyarázható életének még egy szintén kevésbé emlegetett mozzanata: a rendszerváltás megvalósítására és felvállalására buzdító Hívó Szó 15 kolozsvári értelmiségi aláírója között volt. A dráma címe eredetileg csak Bethlen Gábor volt. A színházi műhelyünkben született meg a végleges cím: Mi, Bethlen Gábor. Érzékeltetni akartuk a hatalomtól menekülni akaró főúr fejlődési ívét, amíg vállalja a legfőbb felelősséget. Csép Sándor életművének lezáródásakor elmondhatjuk, hogy Csép Sándor ráfont páncélként viselte a népe iránti felelősséget, fejfájára felvéshető: Mi, Csép Sándor.