Kedves Veress Zoltán!
Hát ezt is meg kellett érned. No nem azt, hogy halálod előtt még meg is gyaláznak. (De hát: „Mi meghalni sem tudunk nyugodtan”…) És most már elégtételed csupán annyi lehet, hogy maradtunk néhányan, öregek, akik tudjuk és valljuk: Te, és sorstársaid java erkölcsi lények vagytok, bármit mondjon a hamis emlékezet. Másokról itt nem szólhatok, csak ismerőseimről, akik megélték azokat a börtönéveket: Bodor Ádámról, Palocsay Zsigmondról, Telegdi Magdáról, Nagy Enikőről…
Zoltán! Valahánnyal szót ejtettem ezekről az évekről, szemérmes emberek lévén csak halvány mosolyt „küldtek” a szájuk sarkába, jelezvén azt, amit nekem – mint valamivel fiatalabbnak – csak értelmeznem, értenem igazán nem lehetett: hogy kamaszok forrófejű, de igazat mondó és hívő kiáltványa (Kommunisták, vörös kutyák!) után egy ugyancsak kamasz korú hatalom mértéktelenül nagy büntetést rótt ki „ellenfeleire”. No persze, most már mosolyogva mondhatnók: egy felnőtt hatalom „megoldhatta” volna mindezt egy-két pofonnal s egy atyai seggberúgással, de hát „szegényke”, ő sem volt felnőtt, így hát megismertette Veletek a „börtön szagát” (Bodor Ádám).
Zoli! Tudom, nem szorulsz az én védelmemre, kötelességszerűen, ámde példásan helyre tette múltadat s jelenedet leányod, Bíborka, a jövőd viszont nem annyira bennem, inkább unokáimban áll. Mert hiszen s vallom: ahogyan a fiam kezébe adtam, még azelőtt „fülébe” olvastam az Irgum-Burgum Benedeket, Tóbiást és Kelement, Rongy Elek, a példaképet, úgy leendő unokáim is ezeken nevelkednek föl (és nem holmi Tom és Jerryken). Mert ezt hagytad itt nekünk, s küldted haza az EKE köteteit, bizonyítván, hogy nem azért kényszerülünk ki Svédországba, hogy nyálas slágerekben vágyakozzunk a Mälar partjáról a Hargita után, s limonádé zúgjon az Olt medrében… Hogy dalba(n) hazudjuk vágyainkat. Csak tenni valamit, halkan, szépen, hivalkodás nélkül ott és akkor, ahol és ahogy lehet. Akár meggyalázva is, abban a hitben, hogy azokon (ezeken) a vidékeken léteznek túlélők, akik nem hiszik – tudják, tisztességetek, amíg meg nem halnak.
Zoltán, már csupán ennyi a reményünk, s hogy Irgum-Burgumék élnek túl egy kort, nem Rongy Elekék.
Zoltán. Remélem, jól címeztem meg ezt a levelet, s megtalál.
Nem gyásszal, de emlékezéssel,
Mózes Attila
Kolozsvár, 2013. 02. 11.