Szó
eszébe jut az első szó
mikor létrehoz egy kéz egy szemet
s lelket álmodik a test
lüktető kövek gurulnak
a kontűrök hívására hogy
képekké sűrűsödjön a látszat
csak figyeli a növekvő fákat
fagyott szívek alatt lapul meg a bánat
csigaszemre tapadó boldogság
árad össze-vissza az univerzumban
hetykén tempós gondolatritmus
sző magának nyúlós szálat
rettenetes jókedv irtja a bogarakat
elfelejtenek lélegezni örömükben
zsebében lötyög egy fohász
ha megtorpan kipottyan
nehézkes öntöttvas ima
kitakartságának síremléke
lóvá tett szamaritánus
nárcisz egy távoli kiscsillagon
nem hallja az élet zsivaját
széttöprengi saját csendjét
szilánkgalacsint görget az üveghegyre
jégkereszttel bandukol a golgotára
hite is lehetne vagy véleménye
kifordított vízcseppek süllyednek az égbe
merengő angyaltekintet fúródik a sötétbe
fekete, fehér és másféle árnyjátékok
maszatolják tovább a hangulatot
e szónak már csak átvitt értelme van
a nyelv mint olyan
az igazi kérdések
csak botrányosak
lehetnek
ahogy a nyelv
göngyölgeti a szavakat
tüstént összetapadnak
más nyelvekhez
simulnak a kezek
egymásra találásához
új üregeket tapétáznak
ki éltető nedvességgel
mint burjánzó szavak
botrányos kérdések
szemérmetlen igazsága
testében a nyelvnek
sírkő holdfényben
két szál cigi közé temettél
el
abban a mozdulatban lakom
ahogyan
egyik után a másik
a lánghoz és az utána fölszálló első
füstgomolygáshoz
való viszonyodban
meg ahogy elnyomod egy
zárójelbe
ahogy a sötétben két parázsló
pont közé szorul a történet
mint holdfénytől sápadt hátadra
gyűlt szentjánosbogarak
a zárójeltől a következő pontig
Négyszintes
hajnalban kialvó
szomorú fények
az utcalámpák ilyenek
rongybábuk közönye
mint a tovaröppenő lepkék
lehellet van
sugárhajtásos fohászok
hálózzák be az eget
a jussomat követelem
életzaja a kinnrekedt
didergő városnak
égve hagytuk a villanyt
Közel
meztelen vagy
ha így átöleljük
egymást
nincs hová elbújnod
mellkasom ajtaján
kopogtat szíved
beengedlek
missa lecta
csendes misét tart villámsújtott
ágaival egy korhadozó tölgy.
bezárulnak a körök e felhők árnyékában,
mit halálnak nevez a szó.
születés előtti elsárgult emlékek sejlenek
fel füstszerű kozmikus ködben.
fényes ákombákomok ringatják az életet
reszkető görbékkel mélyebb szunnyadásba.
őrült szavak öngyilkos pontbarohanása,
hogy elkezdődjön a mondat.
farkasok súgnak titkos fájdalmat
a felhőkből gyúrt holdnak.
türelmes álmodozókként keresik a választ
helyetted a szavak.
a külsőtől a belső magányig
kivetkőztem belőled
ne aggódj ez is
csak a látszat.
