"Ének a szívem – fény a fán"
Kereső  »
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 4. (618.) SZÁM — FEBRUÁR 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Király László
A Bethlen bástya dallama
Papp Attila Zsolt
A Kolozsvár-film
Varga Melinda
Minden művészet alapja a költészet - Beszélgetés Jónás Tamás költővel, íróval
Jónás Tamás
Versei
Sebestyén Mihály
Sótonyi ezredes gerince
Kötő József
Mi, Bethlen Gábor – In memoriam Csép Sándor –
Mózes Attila
Megkésett levél, odaátra
Sigmond István
Egy ateista tanácsa: higgyetek Istenben 10. - Ünnep van mindenütt: a mennyben, a földön, a föld alatt
KOMÁN ZSOMBOR
Versei
Boér Tamás
Rövidprózái
DIMÉNY ÁRPÁD
Versei
Szőcs István
Egy kiállítás képei – képtelenségekkel?
GABRIEL LIICEANU
A csábításról
Kabdebó Tamás
Poeta Doctus Universalis – Makkai Ádám költészetéről –
Láng Orsolya
Arról, hogy mégis
Szántai János
Django elszabadul – fekete sorstalanság?
Lovász Krisztina
Szöveg Franz Marc három képéhez
Lászlóffy Zsolt
A szférák zenéje – újratöltve?
Márciusi évfordulók
 
Boér Tamás
Rövidprózái
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 4. (618.) SZÁM — FEBRUÁR 25.

Becsengetés

Alig öltöttem magamra foltozott gúnyámat, mikor apám nyitott be szobámba. Úgy állt meg a küszöbnél, mintha muszáj lett volna, és vérben forgó szemeivel engem kutatott. Keresett is egy darabig, mire megtalált, pedig én tapodtat sem mozdultam el helyemről.
– Most már aztán ölég lögyön – mordult fel ok nélkül.
Nekem fogalmam se volt, miről beszél, vagy mit akart ezzel a gondolatsorral kifejteni, ezért kénytelen voltam nadrágszíjam fölcsatolását későbbi időpontra halasztani. Álltam ott mereven, mint egy szobor, oszt vártam, hátha beavat, hogy mire föl tette ezt a nem mindennapi megnyilvánulását.
Beljebb billegett, az ágyra rogyott, és szótlanul próbálta leküzdeni hányadékának felszínre kerülését.
– No – szólalt meg kisvártatva. – Nem nézöm tovább, hogy a fiamból egy tanulatlan tuskó lögyön. Ezért anyáddal úgy döntöttünk, hogy oskolába fogsz járni, méghozzá holnaptól. Kérelömnek itt helye nincs, úgyhogy bele is nyugodhatsz a döntésünkbe.
Mikor magamra hagyott, akkor kezdett bennem fölszaporodni valami félelemszerű képződmény. Oskolába? Én? De hát az képtelenség. Az nem is nekem való hely. Meg már amúgy is tudok írni és olvasni, hát akkor miféle új dolgokat tudnak ott nekem tanítani? Na és itt a Raffai. Ő ugyan jár oskolába, de mindig csak rosszat tud róla mesélni. Azt is mondotta, hogy a Sarfai tanár úr olyan szigorú, hogy mindég nádpálcával veri vörösre a seggit, pedig ő aztán semmi rosszat nem szokott csinálni. Meg azt is hallottam, hogy a tanártól olyan nehéz elégségest kicsikarni, mint Csatra Gézától, hogy megfürödjön.
A rémhírek felidézése után gondolkozásba estem, hogy vajon miként is tudnám kiküszöbölni magam az oskolába járás tényéből. Tán a doktor! Lehet, ő majd megállapít nálam valami halálos betegséget.
Még a reggel folyamán föl is kerekedtem, hogy kitalált bajaimmal meglátogassam Szarka doktort. Majd azt vallom, hogy migrén fájdalomban szenvedek, meg hogy reggel óta már két szívrohamon estem keresztül. Akkor biztos eltilt majd az oskolától, mert a végén még a többieket is megfertőzném a szívrohammal, oszt az egész nebulókar a temetőbe végezné.
Hiába haldokoltam Szarka doktor padlóján, az nem állapított meg nálam szívbántalmakat, de még csak csekély náthát se.
– Hát Márton, te olyan egészségös vagy, hogy akár oskolába is járhatnál.
Köszönöm szépen, hogy vinne el az ördög. Hát ez se igazi orvos, csak valami kuruzsló sarlatán. Még képes volt azt állítani, hogy a szívroham nem fertőző. Aztán mire hazaértem, már ténylegesen a rosszullét kerülgetett. Apám képes volt pálinkára kuporgatott pénzéből tollat meg tintát venni. Itt már nem volt mese, holnaptól ténylegesen mennem kell az oskolába, ha csak ki nem eszelek még a minap valamit. De ha én nem is kaphatok szívrohamot, akkor kapjon a Sarfai tanár úr. Na csak jöjjön haza tanítás után, majd rendesen kiosztom én neki a jólét minden szükségletét. 
Koradélután volt, mikor cimborámat, Raffai Zolit a szolgálatomba állítottam, aki bizony örömmel társult bosszúállási hadjáratomhoz. El is mondotta, hogy már réges-rég eljött az ideje, hogy valaki kellőképpen rendet tegyen Sarfai uram felkavart lelkiállapotában. A készülődést apám fészerében kezdtük. Leltünk ott kék és zöld színezőfestéket, amit három esztendeje guberált az öregem, de valamilyen oknál fogva minduntalan elmaradt az itthoni renoválás. Hát úgy döntöttem, most biza magunkhoz vesszük, oszt kiszépítgetjük a tanár úr házának hófehér falait.
Éjszaka volt, mikor hozzáláttunk a munkához, és már pirkadt, mire elkészültünk vele. Egy bitófát festettünk, amin Sarfai urunk leng kidülledt szemekkel. Ekkor váratlanul felrikácsolt a tanár öreg kakasa. Raffai barátom résen volt, olyan erővel hajította hozzá ez egyik festékeskupát, hogy szegény jószágnak a feje is elhagyta a nyakát. Nem is szólalt meg soha többé. A döglött állatot belehajítottam a gémeskútba, nehogy ott árválkodjon szegény. Aztán Raffaival néhány másodpercre lehajtott fejjel imádkoztunk a lelkéért.
De szegény embert az ág is húzza, vagy ha az ág nem is, akkor Rámsáki Rozi biztosan. A vén boszorka pont akkor lépett ki a verandára, mikor a kerítés tövében ólálkodtunk.
– Hát ti mit kerestök itten hajnalok hajnalán? Tán csavargásra adtátok a fejetöket? Oszt jó anyátok tud-e róla, vagy csak titokban settenködtök? Hát nem sül le a bőr a képetökről, hogy ilyen galádságra vetemödtök? Osztán mit is kerestök ti a Sarfai uram portáján? Tán lopásnak adtátok a fejetöket, oszt most a titkon elcsent portékát el akarjátok ásni az erdőben, hogy holnap a kocsmában aprópénzért eladjátok? Hát olyanná akartok válni, mint a faluszéli zsiványok? Na, de mögálljatok, majd én figyelmesztetöm szögény szomszéduramat, mire is készültök!
– Maga csak álljon ott a verandán, oszt fogja be a lepcsös száját – mordult fel Raffai barátom. – Csak próbáljon mög kigyünni a kertkapun, olyat odavágok, hogy rögvest repül a gémeskútba a kakas mellé!
Miután Rozi dermedtségéből felolvadt, visszaszaladt a házba, eloltotta az összes lámpást, de még az ablakokat is mind egy szálig magára zárta.
Már világosodott, mire végeztünk tervünkkel. Akkora gödröt vájtunk a nagykapu elé, hogy azt lehetetlenség lenne akármerre is kikerülni.
Reggel szándékosan a főtér felé indultunk, megbújtunk egy fa mögött, oszt ott vártuk be, míg Sarfai tanár úr kikecmereg. Vigyorogva nyitotta ki a kertkaput, majd egy nagy ordítás kíséretében eltűnt a szemünk elől. Csak azt lehetett hallani, hogy a verem mélyén eszeveszetten jajgat, meg szidalmazza a mindenhatót. Aztán meg sem álltunk az oskoláig, ott a helyünkre telepedtünk és vártuk Sarfai uram dicsőséges eljövetelét.
Telt-múlt az idő, mígnem egyszer csak hangos acsarkodás közepette, bicegve lépett közénk.
– Ki ásott likat a kapum elé? – ordított. – Senki? Gondoltam! Nyílván magától gyütt ki belőle a föld. Oszt ki festött bitófát a házam falára? Senki? Biztos a lik volt az. Odagyütt egy lik, oszt unalmában festögetött. A jó anyja úristenit a csozé nyavalyásnak! Mindönki vögye elő a füzetöt, oszt írja fel ezerszer, hogy sosé többé nem ások likat bitófa alá! Oszt punktum!
Hát igen, Sarfai tanár úrban nem kellett csalódnom, pont olyan ganyé, mint azt Raffai említette. Már-már azon tanakodtam, hogy elillanok a csoportosulásból, mikor megpillantottam azt a szépséges szőke lyányt a hátsó padban. Mosolygós tünemény volt, oszt mikor rám nézett tengerkék szemeivel, még a vér is meghűlt a gerincemben, vagyis az inaimban, mármint ott, ahol meg szokott hűlni.
Hát ha nem is a Sarfai uram órái miatt, de mindig ott voltam az oskolába.
Apámék csak későn érttették meg velem, hogy fölösleges vasárnap az oskola elé mennem, mert úgyse nyitják ki a kedvemért. A tanulmányi eredményemtől függetlenül én kaptam meg a legszorgosabb nebulónak járó elismerést.

Ropszky Máté mátkája

Csabaki bátyám fogadójában töltötte früstökét a kukoricaszedésre felbérelt dolgozó férfitársadalom. Az persze hozzátartozik az eseményekhez, hogy kora reggel tértünk be apámmal a kocsmába és lassan már a délidőt kongatják, de még Kalapos Győző kukoricásának a határát se láttuk.
Csurfai felhörpintette pálinkáját, arca elvörösödött, majd hosszas lélegző gyakorlat után egy rucskós köpettel borította be a padlót.
– Te bitang! – kiáltott rá a Csabaki. – Hát már ezerszer elmondottam, hogy ne csulázd össze a padlót, mert úgy a képedbe mosok, hogy Nagykátáig röpülsz pihenő nélkül!
– Ne haragudj, Dezső komám. Véletlenül kicsúszott a számon.
A jóisten segedelmével Szivacs atya is betoppant a fogadóba. Érkezésekor mindig keresztet vetett a küszöbön és csak azután lépett be, hogy elmormolta magában az imádságait.
– No isten hozta plébános uram – vigyorgott a Csabaki. – Csak nem az eltévelyedett bárányait akarja visszaterelni a helyös ösvényre?
– Az úr vezényölt hozzád, Dezsőm! Töltsed már mög a flaskámat azzal a múltkori pálinkával. El akarom takarítani a templomi kelyheket, és csak az az egy szer alkalmas rá.
– No, mi is volt az? Ha jól emlékszöm kisüsti volt.
– Nem – mordult fel az atya. – Szilva löhetött. Csak azért vélekszöm arra, mert az a rossz szag még mindég itt van az orromban.
– Csak vigyázzon ám vele – töltötte tele a kulacsot Csabaki. A kántor uramtól hallottam, hogy a múltkor is úgy elmosogatott, hogy egy vödör vízzel alig bírta magát észhöz téríteni. Ott hevert a kápolna padlóján félholtan.
– De csak azért, mert erős volt a szaga és rosszul löttem tőle. Még a pálinka is kiömlött, amikor elestem. Azért köll most másik.
Hirtelen úgy vágódott ki a kocsmaajtó, mintha Beregi Pista bélmozgásainak dörgése szélvihart fakasztott volna, Ropszky Máté pedig ott állt a söntéspult előtt nyakkendőben, zakóban.
– Dezsőm – kiáltotta lihegve –, gyorsan töltsél egy korsóval, mert rögvest összeesök!
– Minek rohantál úgy, Máté fiam? Egész estig nyitva löszök. Mög mért van rajtad ez az úri hacuka?
– Nem mindönnapi eseményt fogok most közhírré tönni! – kiáltott fel Máté.
No ennek Csurfai úgy megörült, hogy rögvest kikért egy liter bort hitelbe, hogy bíz ne szenvedjen semmibe hiányt az ünnepléshez.
– Oszt mi lönne az, Máté fiam – tápászkodott fel apám a padlóról, negyed órás kábulatából kiéb­redve.
– Mögnősülök!
– Elmönt az eszöd te gyerök? – mordult fel Beregi Pista. – Hát mért akarol te a házasság mezejére lépni? Nem jó néköd ott az agglegényök erdejében bolyongani?
– Mögéröttem már a házasságra. Mög hát elkelne mán az asszony is a háznál, van ott annyi tönnivaló, hogy akár egész életében neköm dolgozhatna.
– Oszt hun van az arád? Ki lönne az?
– Már hozom is színötök elé, ehun lapul kinn a kocsma tövében, oda raktam az eresz alá, hogy el ne ázzon, ha künn esőre fordulna az idő.
Amikor behozta, volt ám döbbenet. Még a megszólalás is nehezükre esett a derék férfiaknak, jobbnak is látta mindenki, ha rögvest ivásnak adják fejüket.
– De hát ez a Rámsáki Rozi – törte meg a csendet Szivacs atya. – Hát mit akarol te ettől? Anyád löhetne.
– Már hogy löhetne az, mikor néköm azt mondotta, hogy ifjú menyecske?
– Jól van, no – szólalt meg Csabaki –, de most már jobb lönne, ha kiraknád a szűrét a kocsma elé. Még a végén oda lösz az ivó jó híre.
– Rakom már, ennyi idő alatt mög-tapasztalhatta a jót!
– Mán hogy raknál te engömet akárhová is? – visított fel a nő. – Ha arádul vöszöl, jobb ha a fejedbe vésöd, hogy minduttalan a nyomodban löszök, oszt követlek még a világ végire is –, aztán Máté nyakába vetette magát és nem nagyon akaródzott néki tapodtat se szabadjára engedni a legényt.
Máté jajveszékelésére a megtermett férfinép lefejtette róla Rozit és csak hosszadalmas erőbefektetés útján tudták a kocsmán kívülre tessékelni. A falut bezengő visításra Bogda Jenci jelent meg kissé ittas állapotban, jókora bökővel a kezében, disznóvágást remélve, és ugyan senki se akarta lebeszélni, de ha akarták volna se tudták volna visszatartani Rozi megkergetésétől.
Másnap Máté bejelentette, hogy csöppet se tágított a nősülés lehetősége mellől. Ha nem Rozit, akkor valaki mást.
– No, de mégis kit? – kérdezte Csurfai.
– Hát a Menykóczi Margitot.
– Azt a fehérmájú nincstelent? Az a nő aztán mindönnel párosodik, ami keményebb anyagból vagyon, mint a fokosom nyele. Hát azért lakik a templom pincéjében, mert az ura elüldözte otthonról, oszt már hajléka sincs.
– Majd én ránevelöm a jóra azt az asszonynépet!
Oszt amit a fejébe vett Máté, azt bíz ember fia nem tudta onnan távozásra venni. Még aznap délután el is ment a templomba, szedett egy csokor virágot a mezőn, és Szivacs atya színe elé tárult.
– Hát tégöd mög mi hozott erre, Máté fiam? – csodálkozott a pap. – Ha a Csabaki fogadót keresöd, akkor eltévedtél, mert az a másik utcában van.
– Magához gyüttem, atyám, pontosabban a Menykóczi Margithoz. Arául akarom kérni, ehun-e a nászcsokor.
– Oszt mér ilyen büdös az a virág?
– Hát mert a tehénszar alatt leltem nyomát. 
– Jól van, vidd csak néki, a pincében van. De ha mégis ellenállna szoríjjad grabancon, oszt vonszoljad hazáig. Ott tán csak mögnyugszik.
A Margit bíz örült az udvarlójának, nem azért, mert pont a Mátéban látta meg álmai emberét, hanem hogy lészen valaki, aki végre rendes hajlékot ád a feje fölé. Olybá próbálta kedvességét Máté irányába terelgetni, hogy elkapta annak kezét és saját kebelére tette.
– Szoríjjad Máté, szoríjjad!
Ő meg csak vigyorogva szorítgatta.
– Érzöl-e már valami változást a nadrágod tájékán?
– Érzök biza. Úgy vélöm, emelködik a magabiztosságom.
– No, akkor kövessél becsülettel.
Kimentek a templomkertbe, hátra a budihoz. Rozi bement és a résen hajigálni kezdte kifelé bűzös gönceit.
– No Máté, csak akkor löszök arád, ha adományozol néköm olyan ajándékot, amit az isten teremtött, oszt képes engömet egy bizonyos helyen megbökni. De mostan hozzad ám, és ha möghoztad, zárd be a klozetajtót.
Máté megvakarta fejét és szétnézett a kertben. Felvett egy darab botot a földről, az egyik bokorhoz ment és leakasztott véle egy vaddarázsfészket.
– No hát ezt az isten teremtötte, mög bíz nem csak egy bizonyos helyön lösz képes mögbökni, ha­nem mindönütt.
A fészket darazsastól behajította a budiba, aztán meg kívülről ráreteszelte az ajtót.
– Möghoztam az ajándékot – kiáltott. – Most elmögyök egy kicsit a Csabaki fogadóba, majd később visszagyüvök, addigra mindön bizonnyal mög fognak bökni azon a helyön.
Nem csak az utcát, hanem az egész falut, sőt még a határt is bezengte Margit visongása. Az volt csak a szerencséje, hogy Bogda Jenci arra járt bökőjével és kieresztette megszorult helyzetéből. Bár így se járt sokkal jobban, mert Jenci minduttalan disznótort akart rendezni, oszt képes volt a Kalapos Győző kukoricájáig üldözni a nőt.
A Csabaki fogadóban is visszatért minden a megszokott útra.
– Nem értöm én a nőket, Dezső bátyám – panaszolta Máté. – Hát miként lehet nékik a kedvükbe járni? Mögtöszöm, amit kérnek, oszt cserébe husánggal üldöznek körbe a faluban.
– Ne törődj vélük, Máté fiam, majd csak möglelöd a néköd valót.
– Az biza most mögfogadom kendtöknek, hogy hamarébb visz el a doktor kiszáradás gyanújával, mint hogy a menyegzőmön igyák ájulásig magukat a falubéliek.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében