A tél elején nyílt Kolozsváron egy zavarba ejtő című kiállítás: Debussy, Ferenczy Károly, Bálint Tibor. Feltűnően nem azonos nagyságrend vagy alkotói szemlélet sorolta őket egymás mellé, csak születési évfordulók: 130… 130… 80… Ennek ellenére, természetesen, Okos Tónik, fehér asztal mellett, versengve kezdenek hasonló kombinációkat gyártani (jók lesznek majd humoros lapszámok szerkesztőinek): tehát kell 1 francia zeneszerző, 1 nagy magyar festő, 1 erdélyi magyar prózaíró, erős helyi színezettel. Pl. Lully, Barabás Miklós, Méhes György. Győztesnek végül is a Saint–Saëns–Kondor Béla–Ladó Laji felállítás nyilváníttatott.
Tulajdonképpen nem a Nagy Nevek iránt tanúsított profánság, frivolság miatt botránkoznak meg egyesek, hanem a tapintatlanságon a „kis nevek” iránt. Persze, azért igyekvő műítész vagy együtt érző irodalomtörténész mindig kerül, és képes kimutatni érintkezési pontokat. Például ami Ferenczy Károlyt és Bálint Tibort illeti, mindkettejük életművében feltűnnek bibliai motívumok. Csakhogy amíg a Hegyi beszéd vagy a Krisztus levétele a keresztről nemcsak eszmeileg, hanem szigorúan szakmai szempontból is a magyar festészet csúcsai körül kering, addig az Önkéntes rózsák Sodomában a nagyranéző kisvárosi hírlapírás fodrászműhelyek és a bölcselet mélységeinek örvényeihez eljutott öreg pincérek rezonáló közegén át hangzik felénk. Annak idején például egyetemi hallgatók is kedvelték, népszerű volt (az 1960-as évek vége felé). Az irodalomtörténet ezt nyilván akként értelmezi, hogy a szocialista realizmus prűd, merev, formalista tempóihoz képest szabadabb, őszintébb életérzés és a személyes hang erejével hatott. Lehet, de azért az általános műveltség alacsony fokának, a kitekintés hiányának is része volt benne. Például nem egy akkori hazai magyar s pláne román szerzőnél érzékingerlőbb sorokat találunk a Bálint Tibor-vezérmotívumnál: „akkoriban a hideg ágyékú kislányok megkívánták az apjukat” – brrr!
Főleg a „felnőttködés” komplexusáról volt szó a Két pakk Mörösestivel; írtam volt s írok még erről „a dohányzás öntudata” kapcsán.
Az önkéntes sodomai rózsák témakellető nyitómondatából kiindulva, írtam akkoriban egy kis stíluselemzést, de Marosi Péter lebeszélt a közléséről: „Azt akarod, hogy a borbélysegédek lemetsszék a szerkesztők fülcimpáját, vagy hogy a pincérek a hideg ágyékodra öntsék a forró levest?”… Hiába mondtam, hogy e foglalkozási csoportok nem olvassák az Utunkat, és a szerkesztők nem rendelnek levest vendéglőkben, Marosi mégis le tudott beszélni.
És amiképpen pedig találhatni egy mégoly vékony, de közös szálat Ferenczy és Bálint alkotásai között, méghozzá az érdeklődést a Szentírás történetei iránt (bár más-más színezettel és színvonalon), ugyanígy van némi hasonlítási alap Claude Debussy és Tiborunk között: mindketten alkottak színpadi művet. „Az operairodalomban páratlan Pelléas és Mélisande (1893–1902) Debussy főművének tekinthető, a nemzeti hagyományokat, a szimbolizmust és a drámai szenvedélyt szabad költői recitativóban egyedesíti”… és szinte ugyanez mondható el Bálintnak a Sánta angyalok utcája című színművéről, azzal a különbséggel persze, hogy Bálint maga nem írt színpadi zenét, de kiváló nótaénekes lévén inspirálta a mű eljátszóit. Kétségtelen, ez volt a csúcsa írói pályafutásának, elegyítetlen siker… Emlékszem, eleinte még ő maga is megilletődött tőle.
Később azonban kezdte beleélni magát – a saját szerepébe… Egyszer egymás mellett ültünk a kolozsvári színház nézőterén, és a vásárhelyi színisek A nagy Romulus című előadását élveztük. És Bálint a kolléga szemével figyelte Dürrenmatt művét, „na, ez itt elég ügyes”, és bólogatott, vagy „jaj, az ilyesmi már nem megy”, csóválta a fejét… Később még egy nagy francia prózaírót is megfeddett némileg… Aztán egyszer találkoztam vele az utcán, miután éppen akkor írta az újságban, hogy a Mátyás király szoborcsoportozat egyik alakjának, szerinte Bocskai Istvánnak a lelkes éljenzésre tátott szájába belefészkelt egy veréb… „Az nem ám Bocskai, mert ő száz évvel később élt”, nevettem rá, „hanem Maupassant, mert ő időtlen nagyság!”… Nagyon megmérgesedett, sziszegve fenyegetett: „Ki foglak nyírni! nézd csak meg, ki foglak nyírni!”… Én azonban nem viszonoztam haragját, továbbra is szerettem őt, s el is énekeltem neki: „Ha nem szeretsz, úgy én szeretlek”… Többet nem állt szóba velem.
Vissza a fentebb emlegetett összehasonlítgató idétlenkedésekre: Saint-Saëns Sámson és Deliláját mindenki ismeri, valaha a kolozsvári magyar operában magyarul (!) adták elő; a Csókária is elég kísértetiesen érzéki ahhoz, hogy Kondor irracionális látomásaihoz társítsuk. Ami pedig Ladó Lajit illeti, valóságos személy volt, nem amolyan népszínmű-színpadról elszalasztott Gacsaj Pesta. Életútját az jellemzi, hogy ugyanabba a mélységbe zuhant alá, ahonnét Bálint Tibor felkapaszkodott!
Bálint ugyanis abból a kolozsvári városnegyedből származik, amely valaha a Tordai út alja és a Pata utca eleje között terült el, egyes tudákos diákok Aldzsirnak keresztelték el, de inkább talált volna rá a Bombay (ma már az is Mumbay). Az iszlám igazságszolgáltatás módszerei (Sariya) elől menekülő, tévesen Fáraó-ivadékoknak nevezett bevándorlók kaptak itt egy hatalmas telket Kolozsvár magisztrátusától, azzal a feltétellel, hogy adómentesen lakhatnak ott, bizonyos szolgáltatások fejében. Több mint négyszáz éven át közülük került ki gyepmester, hóhér, utcaseprő, utcalány; ahhoz képest kevés zenész. A múlt század elején épült Nemzeti Színház díszletraktárát és festödéjét e mögé helyezték, viszont a telep életformájának sugárzási övezetébe kerültek a szomszéd utcák végei, például közel a Bethlen bástyához volt egy kis cipészműhely, amelynek függönnyel takart hátsó részében csekély bér ellenében pásztorórát lehetett tartani, miközben az előtérben a suszter bácsi közömbösen kalapált. És itt volt, néhány pincében, egy-két „éjjeli menedékhely” is.
Ladó Laji lövétei szegény székely, de benne van a Romániai Magyar Irodalmi Lexikonban is. Novellája jelent meg az Erdélyi Helikonban, lapot is szerkesztett, és megvádolta Tamási Áront, hogy a rengetegbeli Ábelt az ő noteszából másolta ki. Érdekes, ugyanabban az időben egy aradi román tanár bepereli Thomas Mannt, hogy a Józsefjét az ő magyar nyelvű poémájából plagizálta! (Részletesen lásd Szekernyés Jánosnál, Temesvár.)
És minő félelmes kapcsolat megint! Ferenczy egyik legcsodálatosabb, szívszorító kompozíciója: a Józsefet eladják testvérei Rembrandt Dávid és Uriásának sötét hangulatát idézi. (Mint amerikai tévéjátékokban, melyeket esténként tucatjával nézhet az ember, „a szálak” látszólag értelmetlenül „összefutnak.”)
Amikor én ismertem, már taligás ember volt csak, földig érő, szennyesbarna condrából készült köpenyben járt, mint régente a szegény emberek. És a halála is ugyanolyan, mint a Bálint Tiboré: kihűlés által. Csak ő az említett éjjeli menedékhely ajtaja előtt, a pincelépcső alján, Tibor a saját telkén, háza ajtaja előtt.
Vajon 80 éves születésnapjára nem indokoltabb lett volna a Sánta angyalok utcáját újból bemutatni, még Vitályos Ildikó, Pásztor János játéka és Szabó József rendezése nélkül is? – De igen! És akkor miért nem? Azért, amiért Sütő András, Páskándi Géza, Sigmond István, vagy akár Méhes György és Csávossy műveit sem játsszák nálunk: csak! Csak, csak, csak.
