(Despre seducţie)
részletek
Íme egy magától értetődően csábító téma. Az a csáberő, amellyel mint téma a csábítás hat ránk, azzal magyarázható, hogy maga az élet szembesít bennünket minden lépésünknél a csábítással. Vajon nem törekszünk-e arra mindannyian, hogy belopjuk önmagunkat a másikba, és ha egy mód van rá, akkor lakjuk be, hódítsuk meg létének egészét? Vagy a másik oldalról nézve, nem fordul-e elő velünk, hogy úgy érezzük, egy másik személy elvarázsolt bennünket, „rabul ejtett” és olyan irányba visz tovább, ami éppen tetszik neki? Életünk során mindannyian kerültünk már a csábító és az elcsábított helyzetébe. Úgy tűnhet tehát: mindannyian képesek lennénk megválaszolni azt a kérdést, hogy „mi a csábítás?”
Mégis, ha megkíséreljük a válaszadást, meg fogjuk állapítani, hogy a leginkább kezünk ügyébe eső dolgok azok, amelyek a legszemélyesebb módon képezik hétköznapjaink szerves részeit, éppen ezek szemlélhetőek a legnehezebben kellő távolságról, úgy, hogy „szemtől szemben” lássuk őket. A csábításról nem mondhatunk többet, mint a szótárak bármelyike, különösen azért, mert egy olyan képességről van szó, amely egy adott kvalitás által vonzz magához, a megszokottat jóval meghaladó csáberővel, miközben a csábítóra továbbra is úgy tekintünk, mint egy szerelmi trófeákat gyűjtő személyre, olyan valakire, akiről Racine a Phaedrában azt mondta, hogy „charmant, jeune, trainant tous les coeurs apres soi”.
[...]
Mit tegyünk tehát? Forduljunk a nyelvhez, amely nálunknál mindig intelligensebbnek bizonyul. Mit mond a latin seduco ige? A seduco elsősorban „odább tenni”, „félrehúzni”, „távolabb helyezni” jelentéssel bír. Me seducit foras narratque... mondja Terentius, „kiemel és mesél nekem”. Innen válik magától értetődően általánosabbá az elválasztani és az elkülöníteni jelentés: „amikor a halál elválasztja a lélektől a testet” (Vergilius). Az a jelentés, amely szerint a seduco-t manapság használjuk és amely az összes neolatin nyelvben megjelenik, a latin jelentések közül utolsóként bukkan fel, mégpedig a keresztény szerzőknél. Csak Tertullianusnál (a II. és III. században) és Augustinusnál (a IV. és V. században) alakul át a seduco csábítássá, a „tévútra visz” és a „korrumpál” értelmében. Mert a nyelv intelligenciájához kívánunk fordulni, természetes, hogy először az alapjelentések felé fordulunk, oda, ahol a szó a maga hajnalfényű jelentésével tör a nyelv felszínére. Ha így cselekszünk, egy megrázóan kézenfekvő dologra bukkanunk: a csábító olyan szereplő, aki félrevon, aki abba az irányba visz, amelyikbe csak akar. Márpedig ha ez az alapjelentés, amelyet használni kívánunk a csábítás megértéséhez, akkor spontán módon három kérdés is felmerül:
Milyen irányba visz a csábító?
Személyiségünk rétegeiben mi az, melynek alapján félrevonhatunk valakit, vagy valaki más bennünket félrevonhat? Mi az, ami a csábítóban és a csábítottban lehetővé teszi a félre-vonást?
Mivel csábít a csábító, mi az, amivel az általa kívánt irányba vonhat el?
[...]
A csábítás, természetesen, a hatalom egyik formája. Abban a pillanatban, hogy valakit olyan irányba viszek, amilyenbe én akarom, amikor meg tudok győzni valakit, hogy abba az irányba induljon, azt jelenti, hogy hatalmam van felette. De a hatalmat már alapjaiban is a kettősség jellemzi. A hatalmat valaki csak annyiban birtokolhatja, amennyiben szabad, és csak annyiban képes valakit hatalmába keríteni, amennyiben szabadabb, mint az általa uralt. Az alávetett pedig azért veti alá magát az erősebbnek, mert alacsonyabb szintű szabadsággal bír.1 Csakhogy az alávetett két okból fogadhatja el alávetettségét: vagy azért, mert elfogadja a hatalommal bíró autoritását, mert tisztában van azzal, hogy nagyobb mértékű szabadsága alapján ő az egyedüli, aki megtaníthatja a szabadságra, és ezért ő az egyedüli, aki elindíthatja az egyéni szabadság felé vezető úton. Ebben az esetben, szabadon veti alá magát a másik hatalmának, és a hatalommal bíró az alávetett beleegyezésével uralja azt, csakis és kizárólag a szabadság terében való mozgás elsajátítása és a végleges felszabadulás miatt. Vagy éppen ellenkezőleg, kényszerből, és a hatalom ebben az esetben nem egyéb, mint a szabadság tartalmatlan kiterjesztése a másik örök szabadsághiányára támaszkodva. Ebben az esetben az, hogy az alattvaló aláveti magát, már nem a felszabadulás előfeltétele, csupán egyszerű szabadság nélküli részvétel a hatalom örök játékában. A hatalom kettőssége alapjait tekintve olyan mértékben nyilvánul meg, amennyire képés edzeni önmagát a mások nevelésében és felszabadításában, vagy éppen ellenkezőleg, a mások szabadságának a hiányában.
A hatalom e kettőssége olyan mértékben érvényes a csábításra, amennyire a csábítás a hatalom egyik megnyilvánulási formájaként jelenik meg. Természetesen, a csábítás esetében, nem egy kényszerűen alkalmazott hatalomról van szó, mert mindenütt, és itt is, a meggyőzés tényével szembesülünk, és a másik engedélyének a megszerzésével. Azonban a csábítás kettősségének, akárcsak a hatalom kettősségének a látóterében ott van egy kezdetektől fogva bizonytalan eredmény képe, ami akár ellenkező előjelű is lehet, annak az esetében, akire a hatalom hatással bír – és itt az elcsábított esetében. Másként szólva, a csábítás esetében az a kérdés, hogy mi által történik meg. Ha csábítóként képes vagyok arra, hogy valakit a nekem tetsző oldalra irányítsak, a kezdet kezdetén nem lehet tudni, melyik is lesz az a bizonyos oldal, ahová viszem: a dolgok rossz oldalára, elhibázott útra helyezve és korrumpálva őt, vagy a jó oldalára, gyarapítva az elcsábítottat, a saját kiteljesedése és szabadsága felé vezetve őt. Tehát a csábítás megnyilvánulhat a szeretet és a másik iránti jószándék horizontján (arra kényszerítelek, hogy szeress, legyűrlek és elmélyítem létezésedet), de megtörténhet a cinizmus és az önös érdek horizontján is (megszerettetem magam veled és kihasznállak). Az első az isteni csábítás, a mesteré és a másikat szeretőé, a másik a démoni csábítás, a szeretet nélküli csábítás, ami az elcsábított vesztét okozza. Mint a hatalom egyik formájában, a csábításban is ott van a kettősség, ami a jó, de a rossz felé is tekinthet.
[...]
Azt mondhatjuk tehát, hogy a csábítás elvisz, elvezet, átszakít az öröm oldalára. Márpedig az öröm a maga során állhat a test oldalán, de a lélek oldalán is, vagy mindkét oldalon. És mi tesz minket képessé az elcsábíttatásra? A mindannyiunkban ott lakó, a vágyak megvalósítására való képesség hiánya – pedig azáltal valósíthatnánk meg az örömelvet önmagunkban. Az emberi lény „eredendő esendősége” egyes életkorokban különbözőképpen nyilvánul meg: a gyermeknek a felnőttől kell élelmet kapnia, a szerelmesnek attól kell megkapnia a szeretetet, akit szeret, a tanítványt a szellemi térben a mesternek kell irányítania, és szabadulását is tőle kaphatja meg. Minden alkalommal elcsábítanak bennünket azok, akik, freudi terminusokban szólva: „a kielégülés megélését” szállítják nekünk. A csábító az, aki lehetővé teszi „a kielégülés megélését” egy olyan vágy horizontján, amely tárgyát egyszer sem emésztette fel. Ő az egyedüli, aki elénk hozza ezt a felemésztődést, és éppen ezért nélkülözhetetlen az örömelv megvalósításához. Abban a pillanatban, amikor életünkben egy új szükséglet jelenik meg, és háta mögött már lesben áll az új vágy, már készen állunk arra, hogy elcsábíttassunk és várni, keresni kezdjük azt, aki segíthet legyőzni esendőségünket és megszerezni a „kielégülés megélését”. A csábító az, aki „félre-von” egy olyan öröm oldalára, amelynek alapját nem képezi egyetlen kielégülés emlékezete sem, csak a rá való várakozásé. [...]
KARÁCSONYI ZSOLT
fordítása
A részletek az Orpheusz Kiadónál megjelenés előtt álló kötetből származnak.
