A Petőfi-problémakör az Összegyűj-töttben Petőfi Sándor halála után írott költeményei címmel jelentkezik. Ez 101 oldalt tesz ki. Az eredeti kötet Úristen! Engedj meghalni címen 337 oldalon adja az anyagot. Ez utóbbi alapján ismerhetjük meg igazán a Petőfi-mondakör költeményciklusokban föltámasztott változatát. Petőfi halálát az irodalomtörténet a segesvári harctérre teszi, az oroszországi sírásók Barguzinba. Nem tudjuk, mi a valószínűsége annak, hogy a kiásott farkasfogas koponya Petőfié volt-e vagy sem, mert a DNS-vizsgálatok nem készültek el. Marad a titokzatosság, melynek mélyén tetteink értelme és értelmetlensége rejlik. Makkai úgy kezeli a halott Petőfit, annak csatatéri elestét, barguzini, tibeti előfordulását, fellépését egy költői szellemtanyán, ahol Shakespeare is részt vesz, mint egy másik dimenzióban együttvaló misztériumon. A könyv utolsó két költeménye modorában és hangulatában szembeállít két valóságot. Egyrészt szó van arról a kísérteties eseményfordulatról, hogy

„Megeshet még tán az is, hogy

volt orosz kém lesz az úr?

ÁVH-s, a szentségit! Rogyj 

térdre, magyar, szótlanul!”

Ezzel szemközt ragyog fel a kötetzáró vers legutolsó kívánsága:

„Neved Arkangyali Rendek

ragyogóra aranyozzák – 

neved édes, neved áldott

gyönyörűszép Magyarország.”

Aki tudja, aki érzi, aki hallja, ez az Amerikába szakadt Bartók nosztalgiáját (is) idézi.

A Petőfi-imitációk-átköltések, illetve elképzelések egyik háttere a Magyarországon kialakuló politikai rendszer és a kormányváltások megélt válságai. A szabadságért/világszabadságért küzdő (és még Kossuthot, Vörösmartyt is megbíráló) Petőfi a huszonegyedik századi lelki tartalommal ugyanolyan türelmetlen a jelennel szemben, lelkében ugyanúgy burjánzik a harag. De – és ez nem mindegy – a költő megszólalását kíséri, olykor mint egy-egy kétsoros mellékdal, a kiengesztelődés.

„A földi hazát, amit te kimondani bírtál,

azt, hogy a földi hazák bár buknak, az

istenek élnek, s visszateremtik 

                                            a Rendet,

a felszabadult Embert.”

Ez persze a lidérc Petőfi és az őt megidéző Makkai véleménye, melyhez két hozzáfűznivalóm van. Az, hogy az emberek (hazák) halnak, de az istenek élnek, egy, a valóságot, történelmet c-mollban lekottázott véleménye, melyet Babits Mihály így tagad: az istenek halnak, az ember él. Nyugatos költőnk ezen az antik istenek, a természeti istenek, a pogányság bukását érti, míg az élet folyása a (felvilágosult) emberek láncolata. Ám ha az isteneket szimbólumként fogjuk fel, akkor Babitsnak nincs feltétlenül igaza.

Makkai átérzéseiről az a véleményem, hogy nem költő ölti föl megidézett alakja köpenyét, hanem az alak (olykor szimbólumformában) fészkelődik be a költő saját gondjaival is terhes agyába. Ilyetén az élőhalott Petőfi Sándor Makkai Ádám is.

Az erő versanyaga az Összegyűjtött 122 oldalát teszi ki, míg az eredeti kötet 153 oldalra rúg. Ezt az utóbbit tanulmányozom. A világirodalomban nem ismeretlen a verses életrajz (áttételesen ilyen az Anyegin is), nemkülönben az életrajz mitologizált/regényesített változata. Ilyen például Malcolm Lowry regénye: Under the Volcano. Makkai azonban – aki úttörő itt is – másra vállalkozott, szonettciklusainak függvényeként szolgáló élettörténetekkel állt elő. Persze azért erre is van, ha más nem: középkori példa. Dante Alighieri Vita Nuova könyve olyan antológia, mely az összegyűjtött verseket prózával keretezi. Tehát részben önéletírás, részben hitet tevés az ő írásformája, a stil nuovo mellett. Az erővel hasonlóképpen vagyunk: 

„Mi az Erő? A gyengeség fonákja?

S mi a gyengeség? Negatív erő?”

Így a kezdet. A szonettek hadseregén (azoknak váltott fegyvereit) végigolvasva meggyőződhetünk arról, hogy Makkainál az erőforrás – bármilyen esemény- vagy formavariációban is jelentkezik: maga Jézus. Bár Dante könyvének „főhősnője” az Isteni Színjátékban is megénekelt elhunyt szerelme, Beatrice, e csodálatos lány is az Égi Hatalmasságtól nyeri erejét. Az erő bizonyos fokig megmagyarázza Makkai motivációs dinamikáját és rendkívüli energiáinak csatornarendszerét. A fekete lyuk lesz a megénekelt anti-Lucifer, mivel ő maradéktalanul elnyeli a fényt. Egy prózai részből: „A fekete lyukban megáll, illetve visszafelé megy az idő, és az anyag olyan maximális sűrűségű, hogy minden más anyag csak beléjük zuhanhat.” Ez az állítás a tudomány mai állása szerint igaz, és Makkainak további (nem bizonyításokra való történésekhez) világméretű anyagkatasztrófák lehetséges kiagyalására ad késztetést. Amit állít: lehetséges, valószínűsége nem feltárható. Azt azonban nem találjuk nála (lehet, hogy nem jól kutakodunk), hogy az anyagfaló és az anyagot eltüntető fekete lyukak hogyan döntik meg az anyag megmaradásának elvét. Einstein bizonyította: az anyag energiává, az energia anyaggá felcserélhető, tehát a fekete lyuk anyagfaló tevékenysége nyomán energiák szabadulnak fel. Végigolvasván másodszor is a szonetteket, úgy találom, ezt a lehetőséget az egyik felveti.

Az erő kötet jószerével történelmi válogatás (is). Részben be-bepillantunk egy-egy videóként is mozgó pillanatképbe, pl. Mozart Mária Terézia előtt ilyen, vagy az ellenpóluson a babi yari vérengzés – hol részben a személyes történetek filmkockáit látjuk: ilyen Muki halála 1956-ban; Ádám Kréta szigeti, Ariadne-fonalas és odisszeuszi kalandjai. Saját dinamikájának energiatermelései közül megemlítendő a legyőzés és annak tudatában serkentett erő. Fájós lába ellenére vállalkozik a megpróbáltató gyalogtúrára.

A testi-lelki tapasztalatkör átélése során Makkai egy helyen kijelenti: „Minden ember mini-feketelyuk”, vagyis halállal végezzük valamennyien, ám az idézett részlet mégis ezzel a talányos sorral zárul: fényembriók (vagyunk) az éjfél-lyuk hasában. Bár költőnk százszor elpergeti a lét elillanását, az eltűnés utáni feltételezett létet, Az erő is valamiféle feltámadást sugall. Ayer, az ateista filozófus és Koestler, a szkeptikusan gondolkodó író, életüknek utolsó fázisában fényforrásról beszélnek, melyet az elhunyt lelke gyújt a világmindenségben. 

Lámaszőr kabátot kaptam egy ízben Makkai Ádámtól ajándékba. Ha felveszem, megugranak rajta a beleszőtt lámák. Költőnk bőkezű: állatok, emberek, parányok, istenek, ördögök, démonok, angyalok, szellemek parádéznak verseiben. A kavalkád olykor humoros, máskor ijesztő: a képek feltolulnak, rajzanak az alkotó hangulat szárnyán. Néhány záradék felkiáltójeles, másokban fortyog az indulat, ismét másokban fékezve motoz a szenderré csillapodás. Alkotónk végtére is perpetuum mobile.

Az Összegyűjtöttön innen megjelent Erdélyben a Kutyapest című Makkai-versválogatás. A szerkesztő Orbán János Dénes 122 oldalra sűríti össze a kiválogatott Makkai-verseket az életműből. Orbán Makkait „egyike a legnagyobb kortársainknak” epitheton ornansszal díszíti. Akik kételkednének Makkai bohócsipkát is viselő költői megoldásában, azoknak a három kötetzáró költemény szívhez-agyhoz szorítását ajánlom. Ezek: Szalagok László Noémi koszorújára, Emberparány a mindenségben és az Egy mikrokozmosz szonettjei a makrokozmoszhoz. Ím a sors, az önsors, a felismerés, az önkritika tökéletes formába öntése, alapvető megállapításokkal, a szférák zenéjével.

Az Emberparány 15 szonettből álló koszorú, mely 21. századi módon visszhangozza Az ember tragédiáját, csakhogy még keserűbb, mint Madách. Az emberre mérve: „erősebbek nálunk a bogarak”.

A Mikrokozmosz valójában folytatása az Emberparánynak, ugyancsak 15 szonett koszorújába fonva. Olvasóként végigküzdünk a kozmikus erők hajtórendszerén, melyet Makkai látszólag jól köböz, noha nem kifejezetten érzi a tömegvonzás paraboláját. Hisz a vonzást, ilyen a Hold Föld körüli pályája, ellenpontozza a taszítás. Jó néhány költő próbált már megküzdeni a kozmosz titkaival. Sorsosaink közül József Attila, Weöres, Pilinszky, Juhász Ferenc is. Hozzájuk mérve is jelentős Makkai kísérlete. Nekem az 1960-as évekből Saint-John Perse francia költő Anabasisa is felmerül, melyet T. S. Eliot fordításában olvastam. Perse (Leger) szerint a költészetben „az élet teljessége” fedezhető fel. Az Anabasis nomád vezére hazavágyik – mint Makkai.

A Mikrokozmosz Berzsenyi soraival fejeződik be:

„Isten, kit a bölcs lángesze fel nem ér,

Csak titkon érző lelke ohajtva sejt.”

Ez a szonettkoszorú tehát ellenpontozza az Ember-parányt. Makkai költészete ellenpontozza nyelvészetét.

Makkai tudós költő. Kelléktárában ott motoz a magyar költészet „hét és fél” századának apraja-nagyja. Tisztában van az angol és amerikai költészet értékeivel. Zsebében van az angol és az általános nyelvtudomány. Specialitása, az „idiómák”, az angol (amerikai) nyelv felsőbbrendű használatának alapja. Bejáratos a történelembe, a társadalomtudományba, a matematikába, és nem idegen tőle az asztrofizika néhány tétele. Otthonossága idegen nyelvekben fordítói képességét fokozza.

Meg kell említenünk legnagyobb fordítói és szerkesztői vállalkozását, a Csodaszarvas (Miracle Stag) könyvet, azaz a magyar költészet angol nyelvű antológiáját. A munkát, Gara László francia nyelvű vállalkozásának mintájára Tábori Pál és jómagam kezdtük a nyolcvanas években. Makkai csatlakozott hozzánk, és amikor Tábori meghalt, átvette az ügyek irányítását. Ösztöndíjakat, kiadót szerzett, a fordítások számát felduzzasztotta. Az én elképzelésem egy Gara-méretű antológia, a legjobb fordításokból álló kötet volt. Makkai ezt számban jóval túlszárnyalta. Én, a saját szűkebb elképzelésemmel leköszöntem, és a nálam lévő 1200 variánsát kb. 700 versnek a Magyar Tudományos Akadémiának adtam, az egész levelezéssel együtt. A másodpéldányokat Makkai Ádámnak küldtem el. Hazai literátorok egynéhánya (köztük Katona Tamás) felhasználta az MTA-anyagot, Makkai pedig az átküldött versek egy hányadát. A Miracle Stag a maga lenyűgöző óriásságában megjelent, s ezzel bebizonyosodott, hogy Makkainak volt igaza, hiszen a közepesek és a jók közül is kifénylenek a legkiválóbb fordítások.

Makkai költészetének egyik sajátossága a szabadszájúság. Ennek valószínű magyarázata a természetéből fakadó szókimondás (olykor bohócsipkában), továbbá az, hogy Amerikában kereste a kenyerét, itt lett nyugdíjas, és a magyar disputáktól mentes Hawaiiban élt. Ha otthon tartózkodna, éles nyelvét valószínűleg eltompítaná az öncenzúra. A nyugati magyarság hátránya (és előnye) a társadalmon kívül rekedés; a fogadott, de kivándorolt/kikényszerített földi legföljebb kedvelt idegennek tekinthető otthon – és ugyanúgy idegenben. Otthon sokan úgy néznek rá, mint a dollárgazdag Róbert bácsira. Makkai, mint hozzá hasonlóan még egypáran idekint, a naprendszerbe kívülről bevilágító csillag. A ráirányuló teleszkópok egy barátságos égitestet mutatnak, hol fény éri, máskor megtámadják a zivatarok, bolygóján soha sincs aszály.

Makkai költészete, mely életművének tetemes része, jószerével magyar beállítottságú. Magyarul csengenek a versek, magyarból táplálkozik a fordítások oroszlánrésze, cikkeinek, ismertetéseinek is jórésze magyar. Nem tudom pontosan fölmérni, de úgy saccolom, életművének bő háromnegyede magyar vagy magyar irányú.

A fizikai távolság Makkai tekintetében, mivel írásműveltsége jórészt a magyar klasszikusok hagyományaiból táplálkozik, szellemi közelséggel, sőt, gyakran szellemi azonosulással jár. Költőnk a Haza a magasban kitüntetett honpolgára. Megannyi versének hőfoka eléri Baka István indulatosan istentagadó verseinek intenzitását. Bő aratásának legjobbjai Orbán Ottó testi szenvedést kiverejtékező költeményeinek lelki kínlódással való érzékbeli ekvivalensei. Szó- és jelentésgazdagságával a meg-megújuló Juhász Ferenchez hasonlóan Makkai a kortárs magyar költészet élén jár. Ami az arányokat illeti, a szerelmes versekből lehetne több is, az önmagukban sikeres bohócsipkás énekekből egy csipetnyivel kevesebb, bár mindenütt érezhető a szándék: vegyétek komolyan a nyelvöltögetést, a játékosságot.

Remélem, a hazai versprogramok összeállítói megszívlelik szavam: Makkai Ádám költészete kihagyhatatlan, legjobb versei az összmagyar irodalom májusfái, ugyanúgy, mint a legjobb Kányádi-versek vagy Kovács András Ferenc költeményei.