Lehet, hogy A kétely meg a hiába nem annak a termése, amire a szerzője eleve készült. Annak lett a gyümölcse, hogy a szerző a tematikusnak szánt novelláriumai csíráit összeültette egy parcellába – vannak itt nő (én)-novellák, sport (kamasz)-novellák és állat (kommunizmus)-novellák, de van egy Marcel Aymé groteszk humorát idéző portré is (a Rövid Tóni). Az elbeszélő attitűdje emiatt változó, és ezek az egységek határozzák meg a kötet ritmikáját. A kamaszkori történetek és a magányos férfi naplószerű gondolatai talán ugyanazt az elbeszélőt feltételezik, aki hasonló meglátásokkal bír életének különböző szakaszaiban. A kötet személyességét azok az elbeszélések törik meg, amelyeken az erdélyiség koloncként függ, azaz valamit arról akarnak elmondani, hogy milyen most és milyen volt itt az élet, amikor még nehezebb volt (A pisztráng, Isten és a farkasok, Rövid Tóni, A kétely meg a hiába). Amikor ugyanezt a következtetést tudjuk levonni a háttérinformációkból, a körítésből mindössze, akkor az sokkal izgalmasabb. Amikor a rendszer és a miliő paradox jelenségeiről amúgy visszakézből skiccel fel egy-egy találó vázlatot, pl. a focicsapat kényszerű-szabadon választott kohézióján át szemléltetve: „Jönnek majd a temetősarkiak, Dezső meg Patkány Jani, ezek magyar cigányok, és a Kender utcából Machiţescu bandája, ők román cigányok, az Iskolaudvar lesz még, Smîrda és Ticu, ők a belváros, betonon játszanak egész nap, a párizsiaknak is van csapatuk, őket a ’70-es árvízkor telepítették a város mellé, emeletes házakat épített nekik az állam, de nem ismertük őket, és voltunk mi, az Újtelep, egy fél Aranycsapat, egy fél Steaua, Ghiuri meg Artúr, akik svábok voltak, de nem tudtak németül, és Katica, Ferinek a húga, ő lett később az egyetlen igazolt futballista közülünk.” (68.) Ez az enumeráció minden egyéb kommentárt mellékessé tesz, egy letűnt kor helyzetjelentéseként állja meg a helyét: a nemzetiségek, majd azon belül a társadalmi rétegbeli ellentétek hol egészen elmosódnak, hol élesen elkülönülnek egymástól a játék mezején, a Pályán, amelyről tudjuk, hogy válságos idők kiélezett helyzetében könnyen ruházódik fel többletjelentéssel – lásd pl. A föld állataiban (Láng Zsolt) vagy A fehér királyban (Dragomán György).

A fenti idézetet tartalmazó Gólkeserű a miniatúrák remeke. Hol egy útravalóként becsomagolt belső tájat, hol egy emlékből kibontakozó ízvilágot – egyszóval, a gyerekkor összetéveszthetetlen hangulatát, sajátos rendszerét tárja elénk. Álljon itt még egy példa Vida bravúros sűrítési technikájára: „Akkor még a nagyobb fiúk húsz-harminc kilóval súlyosabbak, irgalmatlan erővel rúgnak kapura pár lépésről, néha azt érzem, még egy ilyen, és elszakadok, mint az újságpapír, amit vékony fűzfavesszővel csapkodunk, az a tét, hogy ne érjen földet, de nem lehet minden darabját a levegőben tartani, az osztályfőnök meg behívatja a szüleinket, és elmondja, hogy mit művelünk a Párt központi lapjával – Scînteia vagy Előre, mindegy.” (64.) A vesszők sokszor kiszorítják helyükről a pontokat, mintha az egyik mezőről a másikra történő ugrást jelölnék, az emlékezés számára természetes átjárást a különböző foglami terekben. Az összefüggés a személyes és a társadalmi probléma között egyetlen képben összpontosul. Ebbe beleláthatjuk akár azt a kiszolgáltatottságot is, amely az egyént az adott társadalmi helyzetben meghatározta, de lehetünk ennél sokkal felhőtlenebb olvasók is. Vida én-elbeszélői függetlenednek a történelmi kontextustól, személyiségük körülhatárolásával és helyzetük meghatározásával – ha úgy tetszik, önmegvalósításukkal vannak elfoglalva. A rendszer a díszlet, a szocialista városrendezés lepusztult terepe: az iskola, a külváros, a kocsma, a strand, a falu. Ha sokáig nem lehetett a kommunizmus nyomasztó légköréről beszélni, most aztán nehéz megkerülni azt – ez nem divat, nem is generációs védjegy, hanem a gyerekkor megmásíthatatlan kontextusa. Vida ezekben a történetekben nem a román valóság krónikása szándékszik lenni, hanem saját magáé, hallgatja a híreket, miket a mélyből énszava hoz. Elkapja a jellegzetest, mint egy jó fotós (merthogy az is), ha úgy tetszik, a pontot – amit Roland Barthes a fénykép punctumának nevez. Azt az anyajegyet a testen, amelytől egyedivé válik a porhüvely. És emellett újra tudomásunkra hoz valamit arról az életérzésről, amelyről tudjuk, hogy milyen, de oly nehéz róla a „minden egész eltörött” (vagy a „ha varrsz, sem varrhatod meg közös takarónk, ha már szétesett”) egyszerűségével írni. A Mint akinek Hedwig..., a Szabadság a Weiszmolnár-kanyarban és a Jelenetek egy erdélyi filmből a távolodóban lévő nő alakját járják körül, a maradó férfi ansnittjével. Akár Demény Péter Visszaforgatása is felidéződhetik e tapogatózva áradó, visszafogottan érzéki próza kapcsán, amelyben füle van a falnak, ízlelői az idegrendszernek, szeme a szívnek. A Vida-féle önvizsgálat nem nyúl olyan mélyre, hogy beleszédüljön; a Vida-féle elbeszélés szórakoztató, mégsem lektűr. 

A kétely meg a hiába történetei olyan horgocskákkal akaszkodik a valóság anyagába, mint egy levegőbe loccsantott vödör víz, egy rossz kiejtéssel ejtett szó, a zsebben kitapogatott cigaretta, egy ismeretlen hangon csepegő eresz, egy gyerekkobak-tapintású gömb a lépcsőfordulóban, az aszfalt szemcsézetén kapaszkodó biciklikerék. Az ezeknél nagyobb volumenű valóságelemek már modorossá válnak: a medve például sajnos olyan transzszilván szimbólum, hogy már nem lehet csak úgy, a hátsó szándék gyanúja nélkül átvonultatni egy novellán. A postán kapott, személyre szabott bicikli vagy a test emlékét őrző hintaszék meg a mágikus realizmus ragadós ködét nem tudja lerázni magáról. Vida tájainak ereje nem a medvékben és farkasokban rejlik, hanem a szublimáltságukban. Minél mellékesebb a táj a cselekmény szempontjából, minél kevésbé van közvetlenül köze az esemény helyszínéhez, annál áthatóbb erővel bír: „Az enyém a labda, bár nem tulajdon, mit is kezdenék vele, dekázhatnék napestig vagy rúghatnám a falat, a gólok viszont lassan, biztosan egész birtokká lesznek, előbb olyan, mint egy sűrű, fiatal fenyves; azután világos törzsű, öreg bükkfák, őszi napfényben; öreg, elhagyatott gyümölcsös következik, egy harkály kopog, és cinkék szipegnek, tél jön. Amikor belépek ebbe a birtokba, nem izgat az eredmény többé, nem üvöltözöm a kifulladt, csellengő védőkre, nem kiabálok a rosszul záró sorfalra, valami olyan csend van bennem, mint amikor egy vén fülesbagoly rugaszkodik el a fáról, és bár egész lassú az a szárnycsapás, elképesztő gyorsan repül.” (66.) Mintha Pilinszky „forró kicsi erdő”-je lenne az Apokrifból. A sportnovellákban reprodukált íz- és szagtérképek a gyerekkor verejtékes igazságát és lázas titkait teszik újraélhetővé, lekövethetővé. A Gólkeserű, A játék öröme, A fölösleges gondolat a kamaszkor szimultán kusza és letisztultan fekete-fehér érzésvilágát ragadja meg. A gondolat egy valami körül forog, de az mégis olyan szerteágazó, hogy beleszédül az ember. 

A címadó novella talán nem a legjellemzőbb a kötetre. A várakozás azonban, amely megadja az alaphangját, mindegyik történet meghatározó alapérzése. A kétely, hogy mégsem jön el a csoda vagy a kedves, hogy mégsem szeret az, akit talán én sem eléggé, hogy mégsem győz, aki nem veszít, hogy mégsem jó, ami nem rossz. Ez a prózanyelv tudja: minél biztosabb, hogy valamiből nem lesz semmi (Jelenetek egy erdélyi filmből), annál több remény van rá. „Vannak olyan dolgok ebben a kötetben, amelyek évekkel ezelőtt születtek. Feküdhet nekem a fiókban... Nem sietek sehova. Már ráérek” – mondta Vida Gábor az Erdélyi Figyelő riporterének a kolozsvári könyvbemutató után. Hogy a várakozás ebben az esetben nem volt hiábavaló, afelől nem lehet kétségünk.

Vida Gábor: A kétely meg a hiába. Magvető, Budapest, 2012.