1969-ben George Roy Hill amerikai filmrendező készített egy westernfilmet. A címe: Butch Cassidy és a Sundance kölyök. Az egyik címszereplőt, Sundance Kidet egy akkor épp 33 éves, Robert Redford nevű színész alakította. Ez a Robert Redford később, az 1980-as években létrehozott egy filmfesztivált, ami a kedves, szőke vonatrablóról kapta a nevét. (Ez is csak Amerikában történhet meg.) Az idővel a világ egyik legnagyobb független filmfesztiváljává növekvő Sundance az Utah-állambeli Park Cityben kerül megrendezésre, és az ítészek különös hangsúlyt fektetnek a fiatal tehetségek felfedezésére. Így történhetett, hogy 1992 januárjában a fesztiválszervezők műsorra tűzték egy 29 éves rendező első nagyjátékfilmjét. A rendező neve Quentin Tarantino, a film címe Kutyaszorítóban. Ennek a gesztusnak több következménye is lett. A fiatal rendező azonnal kultikonná vált Amerikában, majd az egész földgolyón. A film hatása következtében nagyot lépett előre az amerikai trashkultúra (trash mint szemét) kanonizálása. És, nem utolsósorban, az újszerűnek tetsző filmes beszédmód vírusként kezdett terjedni az amerikai mainstream (fősodor) filmkészítés szuperorganizmusában. Olyan címkékről beszélt a szakma, mint nemlineáris történetstruktúra, neonoir stílusjegyek, az erőszak újraesztétizálása, a dialógus mint drámai késleltetési eszköz, satöbbi. Külön kiemelendő a lehető legkülönbözőbb filmes forrásokból való tetszés szerinti átemelés, idézés, mixelés, minek köszönhetően rendező DJ-nek nevezték el az alkotót a „rossznyelvek”. 

Tarantino vegytisztának nevezhető kultikus trashkorszaka 2009-ig tartott. Ekkor került a mozikba a Becstelen Brigantyk című dolgozat, amelyből az is kiderül, hogy DJ Tarantino érdeklődni kezd a komoly témák iránt. (A „komoly” szó itt bizonyos társadalmi mondanivalóra utal.) A Becstelen Brigantyk a második világháború eseményeibe avatkozik bele, talán a holokausztot kivéve. A film sikeresen kivert néhány biztosítékot itt Európában, az amerikaiakat viszont nem nagyon zavarta a dolog, hiszen Európa, úgymond, nem az övék. Úgy nézték, mint egy kiglancolt, furmányosan megkevert A piszkos tizenkettőt. A komoly korszak legújabb filmje viszont (Django elszabadul, 2012) – amerikai szemmel nézve legalábbis – sokkal meredekebb. Először is (és ez a kisebbik baj) a műfaja miatt. Ugyanis a sokak által legamerikaibbnak tekintett műfajt, a westernt manipulálta a rendező. Élvezettel olvasom, ahogy minden valamit is magára adó kritikus siet megjegyezni: Ó, ez ugyan westernnek látszik, de nem az. Valami egészen más. Hogy mi, nem derül ki. Ha hinni lehet a médiának, maga a rendező is kijelentette: ez nem western, ez southern. Mert az amerikai Délen játszódik. Szép! Ezek szerint Az utolsó mohikán meg northern. Csendesen jegyzem meg: attól, hogy valaki mindenféle (többnyire jól és nagyon jól megkonstruált) történetmesélési effektust rak az ősrégi, kalapos-koltos bosszúnarratívába, maga a narratíva nem változik. Ha kivonjuk a sok remek szószt a sztoriból, igen karcsú, alig 90 perces fekete western bosszúfilmet kapunk, némi exploitationnel (kizsákmányolás) fűszerezve. 

És ezzel elérkezünk az amerikai szemmel nézve nagyobb bajhoz. (Most mi, európaiak dőlhetünk hátra nyugodtan. Minket nem nagyon zavar, hogy beszél egy tengeren túli fehér fickó a fekete rabszolgasorstalanságról. Nem a mi Amerikánk.) Érteni vélem, miért háborodott fel például Spike Lee fekete amerikai filmrendező, meg mások is. Mert ahogy sokak szerint a holokausztról nem lehet úgy beszélni, ahogy Roberto Benigni tette Az élet szép című filmjében, hát a rabszolgasorstalanságról sem lehet úgy, ahogy Quentin Tarrantino. A holokausztról legfeljebb úgy lehetett a humor eszközeivel beszélni, ahogy Radu Mihăileanu tette Az életvonatban. Lehet nevetni, de csak akkor, ha az egészet zárójelbe teszi a haláltábor szögesdrótja mögött álló bolond képe. Ha álom, akkor jó. Ha nem álom, akkor nem jó. Ugyanígy viszonyulnak sokan a Djangóhoz is. A vád a következő: a rabszolgakérdés, illetve a felszabadításért folytatott küzdelem nem téma, hanem ürügy. Arra, hogy a rendező ismét sárba, vérbe, játékba borítsa a nézőt. Úgy gondolom, nincs igazuk a vádaskodóknak. Illetve, nem egészen. Ugyanis a film fehér hőse (lásd alább) által sikerül egyensúlyban tartani a végcélt és az öncélt. Olyan ez, mint egy hosszan elnyújtott klasszikus mexikói felállás. Sőt, megkockáztatom: a Django a filmtörténet leghosszabb mexikói felállása. (A mexikói felállás egy olyan patthelyzet, melyben egy időben többen is egymásra szegezik fegyverüket.) Az egyik oldalon a fehér (Dr. Schultz alias Christoph Waltz) és fekete (Django alias Jamie Foxx) hős, a másikon a fehér (Calvin Candie alias Leonardo DiCaprio) és fekete (Stephen alias Samuel L. Jackson) antihős. És, legyünk őszinték, a rabszolgaság ellen küzdöttek ugyan a fekete emberek, a felszabadítást viszont nem ők intézték. Nos, ez a kényes filmbeli egyensúly akkor borul fel, amikor a fehér antihőst a fehér hős lelövi. Ezzel együtt meghal a társadalmi töltet is. (Innen van igazuk a vád képviselőinek.) 

Ettől a pillanattól kezdve tulajdonképpen egy másik film kezdődik, a mexikói felállás feloldása, melynek során mindenkinek halnia kell, a fekete hős kivételével. Ő azért nem halhat meg, mert egyrészt vissza kell szereznie a feleségét, másrészt, ugye, ő a fekete rabszolgasorstalanság sötétjébe lángot lopó Prométheusz. Ez viszont, meglátásom szerint, már tényleg csak ürügy. A filmnek ebben a leszámolás-szakaszában elkezd nem működni a mélyebb mondanivaló. Előtérbe kerül a kaszabolós technika (ami egy Kutyaszorítóban című filmben nem feltétlenül zavarja a moralitásról szóló üzenetet), és a trasher filmes öncélú gátlástalansága. Ami önmagában nem baj, csak akkor ne mondjuk, hogy történetünk nagy és mélyenszántó társadalmi robbanótöltettel rendelkezik. Mert akkor hazudunk. 

Ha viszont a nézőt nem érdekli annyira az Egyesült Államok történelmének e szégyenfoltja, például európai fehér lakos, nyugodt lélekkel nézheti a filmet. Igaz, hogy kicsit hosszú, lévén a rendező eddigi leghosszabb filmje, és hát időnként hasa van a történetnek. Meg aztán Dr. Schultz halála után olyanná válik a sztori, mint egy épp használaton kívüli westerndíszlet. Ez a film is példája azon ritka eljárásnak, amikor a rendező a történet közepe táján megöli a legszerethetőbb figurát, miáltal nagy rizikót vállal, és többnyire kiheréli saját gyermekét. (Ezúttal is így történt.) Aztán van a filmben pár szembeugró baki: a kedvencem, amikor a film elején felírják, hogy 1858-ban vagyunk, azaz két évvel az amerikai polgárháború előtt. Az amerikai polgárháború hivatalos „születésnapja” 1861. április 12., Fort Sumter ostromának dátuma. Aztán vannak dramaturgiai problémák is: a számomra legzavaróbb a fehér főhős motivációja abban a kulcshelyzetben, amikor eldönti: elkíséri Djangót a felszabadító hadjáratra. Van ugyan egy szép előadás a Siegfrid-legendáról, meg vannak kölcsönös előnyök, de hogy végül miért kísér el egy fehér fejvadász (megengedem, négerszimpatizáns) egy exrabszolgát egy halálosan veszélyes kalandtúrára, melynek egyedüli eredménye az exrabszolga feleségének kiszabadítása, ezt nem értem, ha agyonlőnek, akkor sem. De lehet, hogy nem is zavar. Mert talán mégis igazuk van a vádaskodóknak, hogy a szöveg végén magam is váratlan fordulattal éljek. Komolyság ide, társadalmi töltet oda, előfordulhat, hogy Tarantino mégsem több egy kiváló trashernél. S akkor kár rá a sok szó. Nézni kell, a többit elvégzik a zsigerek.

Django elszabadul (Django Unchained), színes, amerikai film, 2012, 165 perc. Rendező és forgatókönyvíró: Quentin Tarantino. Operatőr: Robert Richardson. Vágó: Fred Raskin. Szereplők: Christoph Waltz, Jamie Foxx, Leonardo DiCaprio, Samuel L. Jackson, Kerry Washington, Don Johnson, James Remar, Franco Nero.