Megbolydult, egymásnak omló életek. Az időben elnyújtózó eső, szilánkos szerető egy széttört tükörben. Sok. Mégis hűsít, mint egy vércse röpte arcod közelében, mielőtt megölne.

S egy esőcseppből kimozdulsz hirtelen, simogatsz, amikor tükörbe nézek. Ez olyan égető, hogy nevet adok neki: kubista napkitörés. 

Zárjuk le, mintha még nem lenne lezárva. Még egy ölelés. Takarjuk le arcunkat, mint virrasztáskor a tükröket és bújjunk az árnyékunkba, de csak a fogalom sátra alá.

Aztán a jól ismert elengedés, hogy visszatérhessen ki-ki a saját energiamezejéhez ragadozón. Aztán beszélünk róla, valahogy így.

Szép volt, csak kicsit suta, kacska, mint egy billegő trónus, amihez a vágy odavarázsolt még egy lábat. Küzdő formák vagyunk, magunkban és egymással is, kép a képben, keret nélkül. S a szék hogy került ide? Úgy, hogy lecsupaszítottuk a trónt és felálltunk rá, miközben megfaragtuk, mert éppen aludtak a légáramok. Készítettünk egy formát, amely megmarad, talán megpihenhet rajta valaki, aki felismeri. Talán mi. Később, korábban.

De még üvegmadarakként sebezzük az eget. Mint szilánkos esőben egymáshoz csapódó sasok, sólymok, kik túl magasra szálltak s elvesztették a földet, hol kicsiny rágcsálók várják bennük a sorsot. Olyan ez a játék.

Jaj mennyi kép, és mennyi szilánk, és úgy ragaszkodom e szóhoz, mint egy mozaik darabjához, mit kilökött az idő méhe véresen: hogy sértsen, hogy végérvényesen…