Február közepén csodás élményben volt részem Udvarhelyen: megint megtérítettem valakit a Petőfi-ügynek. Egy kis magabiztosnak tűnő intró, ami arról szólt, milyen lehetetlen körülmények ellenére jutott el addig a mondatig, hogy „odanyargal egyenest”, majd hogy csúnyasága és nincstelensége ellenére hogy meg tudta szöktetni a nőt. És hogy ezt ma hasonló körülmények közül érkező akármilyen tehetség nem nagyon tudná utána csinálni (pl. szöktesd meg a bankigazgató lányát) – na és akkor még a költészet.

Beszélgetőtársam, amíg a költészet maga nem került szóba, hevesen bólogatott: igen, tényleg tökös fiú volt ez a Sándor. De amint jött az, hogy: és még ott vannak a versek is, egyből elzárkózott. Tudtam is, mit gondol róluk: vagy talpramagyar, vagy kárikittyom-édestyúkom. Ez a két dolog él ma Petőfiről. Mellesleg mindkettőben iszonyatos nagy vagányság van, de értem én: az egyikből egy nem túl izgalmas szobor lett, a másik forradalmisága pedig már nem érzékelhető, hiszen egy azóta meghaladott költészeti hagyomány épült rá.

De, gondoltam, akkor hagyjuk a forradalmi verseket, azokkal nem lehet Petőfi-hívőt létrehozni (pedig nincs is annál szebb, mint amikor az alföldi gyerek a pesti kocsmaasztal közepéről forradalmat csinál – és mindegy is, így történt-e).

Hanem akkor jöjjön a másik Petőfi, akit alig ismernek Magyarországon. Az a nem forradalmi. A játékos, a bölcs, a félős, az önmarcangolós, az álmélkodó, a rettegő, a beharapott ajkú, a higgadt, a hetyke, a tenyérbemászó, a vicces, az alpári – akikről (és még mennyien vannak!) valahogy nem értesült ez az istenadta nép. 

Vegyük az Egy goromba tábornokhoz és Gróf Teleky Sándorhoz címűeket. Hogy micsoda öntudat van ebben a két versben! Ezekkel jobban lehet érzékeltetni a 19. századi polgárosodást, mint bármivel. A Honderühöz: az irodalmi életet kitanuló (egyetemista korú!) költő odacsap. Jobban, mint ma bárki merne. És megteheti. És fölemeli, halhatatlanná teszi a lapot, amivel összetűzött. És a kegyelemdöfés A koldús sírja – és a magyar költészet egyik ismeretlen csúcsa, ez a négy sor: „Ilyen a sors! Egykor, életében / Szennyes rongyok lengedeztek rajta. / S íme sírját napkeletnek minden / Szőnyegénél szebb szőnyeg takarja.”

Erre már nem nagyon volt érv. A forradalmi Petőfi, bárhogy forgatjuk, forradalmi.