– Előadódnak az ember életében események (szándékosan nem nevezem ezeket traumáknak), melyek feldolgozásához kell némi idő. Mondjuk úgy: távolság a rálátáshoz. Annál inkább, mert az átköltözés, vajdasági sorstársaim nagy részéhez hasonlóan, az én esetemben sem átköltözésnek indult. Egy kisebb bőrönd („kofferban szalonna / két kiló kenyér” – ahogyan Domonkos István írta), s a remény, hogy néhány hónap alatt elcsitul a vihar – így kezdődött 1991 őszén. Aztán kilenc évig, útlevél hiányában, át sem léphettem a határt, semmilyen irányban. El kellett telnie pár évnek, mire világossá vált, hogy az egyszeri átjövetelből itt ragadás, áttelepülés lett. A kilencvenes évek közepén született novelláimban nincs is nyoma az átköltözésnek. Sőt, nekem sincs nyomom bennük. Írója válogatja, mi és mikor érinti meg, vagy melyik történet mikor éri utol. Meg kellett várnom, amíg saját történetem is történelemmé válik számomra.

 

– A Diogenész kertje az első regényem volt, és magán viseli az első regények minden hibáját. Tapogatózva, sietve, kapkodva – ahogy az egyik kritikus találóan megjegyezte, sebtében – íródott. És valóban, tulajdonképpen hat hét alatt írtam meg. És mindent bele akartam szuszakolni, amit magamban találtam, nem szabtam határt a fantáziának, az ötleteknek. Suta, persze, ügyetlen, mint az első szerelem, de éppen ezért tartós nyomot hagy az emberben. A gazdagítás, amire célzol, talán éppen ennek az önfegyelemnek a hiányáról árulkodik. Mert úgy hittem, pusztán a tény, hogy egy ember elhagyja a hazáját, és megpróbál új gyökereket ereszteni idegen helyen, nem elég egy regényhez. Ezt már annyian megírták. S annyian voltunk ezzel így, annak idején. Az én személyes sorsom, a családom sorsa feloldódott a többiekében. Ellenben a gazdagítás (ha jól sejtem, mit értesz ez alatt) a fantasztikum révén, olykor már-már a sci-fi határát súrolva, ősi mítoszokkal fűszerezve, mondjuk így: megemeli a történetet, más dimenzióba helyezi, más fényt ad neki, ahogyan a karácsony fénye beragyogja az amúgy hideg, decemberi napokat. Másképpen, távlatosabban, tárgyiasítottabban teszi önéletrajzivá a szöveget. Az áttétel nélküli próza, bármilyen míves legyen, érzelgős, leginkább a régi szentimentális irányzathoz közelít. A klasszikus értelemben vett regény a tárgyiasítás művészete.

– A Júlia-regény valójában a feleségem családjának története – nevezhettem volna a feleségem történetének is, ha ez a cím már nem lett volna egy érdemesebb mű révén lefoglalva. A családban keringő legendamorzsákat gyúrtam össze, persze, a dramaturgia követelményei olykor megkívánták az igazságtól való enyhe elhajlásokat. A férfi főhős (ha egyáltalán van a regénynek férfi főhőse) érezhetően ugyanaz a figura, aki a Diogenészben és a Végvárban regénykedik, de ebben a regényben már elmosódottabb alak. Olykor-olykor előtűnik a háttérből, rövid mondataival érzékelteti a jelenidőt, de már kifutóban van. Annak ellenére persze, hogy Júlia életének bonyodalmait az ő személye indította el, csupán a katalizátor szerepe jutott neki a történetben. Pici félelem volt bennem, de az mindig van, elsősorban attól, hogy unalmas leszek. Másrészt kevés kiábrándítóbb dolog van annál, mint amikor mi magunk kezdünk el unatkozni írás közben. Az a regényírás halála. Talán éppen azért váltogatom, ötvözöm a különféle regényszerkezeteket, prózatechnikai megoldásokat, és sosem alkalmazom ugyanazt két egymást követő regényben, hogy ne váljak önmagam számára se unalmassá. A Júliával az útban alkalmaztam először az egyidejű kettős én-elbeszélést. Elsősorban arra ügyeltem, hogy a két beszélő (a ritkán megszólaló sofőr – a tulajdonképpeni elbeszélő, és Júlia, a mesélő) beszélye között ne keletkezzen zavaró interferencia. Ennek egyik módja, hogy alkalmanként ne csupán Júlia éveket átívelő meséje legyen plasztikus, vizuális, hanem, filmes szóhasználattal élve, időnként néhány snittel felvillanjon a regény cselekményének valós ideje, amelyben az autó halad. Minél rövidebb, minél szikárabb, de annál plasztikusabb mondatokkal. Ha ez sikerül, akkor nem baj, ha nem minden olvasó reflektál az összetettségre. Van, akinek nem a szerkezet a fontos, hanem az egész. Ő csak ússzon az árral, a történet sodrával, és elégedett lesz. Az elemzőbb olvasó megtalálja az elbeszélés játékát is. Hogy ez mennyire sikerült, nem az én dolgom megítélni.

 

– A künde amellett, hogy általa először sikerült történelmi regényt írnom, s ezzel régi vágyamat teljesítenem, elsősorban: játék. Egy kirakós játék, melynek széttartó elemeivel rendelkeztem ugyan már az írás elején, de egészen a történet megírásának legvégéig nem volt világos, miként használom fel őket. A magyar történelemnek egy olyan korszakához nyúltam, a honfoglalás korához, amelyről igen kevés írott emlékünk van. Majdnem „hitelest” mondtam „írott” helyett, de éppen ebben rejlik a játék lényege: az „írott” sem feltétlenül hiteles – ezt a történettudomány egy ideje már maga is tudja. Első volt a szándék, hogy történelmi regényt írjak, hogy találjak egy hőst, egy karaktert, akit teljes szerzői szabadsággal végigvezethetek a 10. század Közép-Európájának tájain. Ő lett Pannóniai Stephanus, a kisgyermek korában Sankt Gallenbe hurcolt pogány magyar ivadék, akit aztán felnőtt korában, immár hithű keresztényként, visszaküldtek ősei földjére (igen, persze, értelmezhető ez is az átköltözés egyfajta átírásának). Ez, így, önmagában akár elég is lehetett volna egy kerek történethez. De Langresi Alberich, a borbarát, a szebbik nem bájait sem megvető ifjú szerzetes-krónikás személyének beiktatásával, az ő írásai (írásvariánsai) révén válik érzékelhetővé, hogy a történelem sosem hiteles, mert a történeteket mindig valaki meséli. S mindig úgy, ahogy neki éppen megfelel. Ez nem új dolog – engem azonban az is érdekelt, mennyit bír el a változatokból egy klasszikus szerkezethez közelítő regény, s hogyan bírja el e variánsokat. A regény előrehaladtával, hogy a kérdésedre is válaszoljak, már nem (csupán) a kündéről való beszéd foglalkoztatott, hanem a beszédről folytatott beszéd, a történelemről folytatott beszéd – ami nem más, mint maga az emlékezet. Hogy vajon mennyire valóságos az a múlt, amiben hiszünk? S legfőképpen: számít-e egyáltalán, hogy valóságos vagy sem (Hayden White-ra, Heribert Illigre utalnék)? Nem csupán a hit számít? Mi a fontosabb: a gyökerek, amiket megkapaszkodásunk ürügyén engedünk, vagy a talaj, amiben a gyökerek megkapaszkodni igyekeznek? Ahogy fentebb említettem, a történelmi témák mindig vonzottak. Főleg a régi történetek átírása, sajátos értelmezése. Éppen ezért lehet, hogy a Júlia is csupán kitérő volt két történelmi regény között, mivel a Könyvhétre jelenik meg a Kortárs Kiadónál A Vénusz vonulása című regény, amely Sajnovics János és Hell Miksa 18. századi északi, Jeges-tengeri útját dolgozza fel. Ebben az esetben talán nem is annyira az átírás hozott lázba, hiszen Sajnovics naplója révén elég pontosan végigkövethetjük a két jezsuita tudós több hónapos útját Európán keresztül, hanem egyetlen ember, János személyének különössége, varázsa, ami a naplójából számomra felsejlett. Na és persze, itt is van egy út, de ezúttal a portrérajzolással meg a művelődéstörténeti regénnyel, illetve a 18. századi utazási regény áthallásaival is kísérleteztem.

 

– Sose szégyelltem, hogy a prózában előnyben részesítem a történetközpontúságot. Ez, beismerem, a kortárs magyar irodalom közegében (és úgy általában az „elbeszélő” művészetekben, a hazai filmben például) nem volt mindig divatos irányzat. Ezért lassan el is felejtettük, hogyan kell történeteket elmesélni, pedig évezredes technikái, rejtelmei vannak, a mítoszokat is ide számítva. S az sem mellékes, hogy jóllehet az írás egyszemélyes, magányos tevékenység, azt tapasztaltam, hogy leginkább a történet tud közösséget teremteni író és olvasó között. A történet az, ami korokon át fennmarad, és a legtöbb olvasót meg tudja érinteni. A történet, a mese iránti igény ősidők óta emberi természetünk lényegében rejlik. Minden leírt sort vétkes pazarlásnak éreznék, ha nem ennek az igénynek a kielégítésén fáradoznék. Emellett egy jó történet mindig kész új arcát mutatni, általa a legelvontabb filozófia is hozzáférhetővé válik, ugyanakkor szórakoztat, ha valaki pusztán az izgalmat keresi. Ám a látszat ellenére a (jó) történetek mindig mélyebben rejtőznek, mint ahol a puszta nyelvi szövegek keletkeznek: az emberi tudat mélyrétegeiben, ahol saját logikája létezik, saját törvényei vannak, éppen ezért, ha az írónak szerencséje van, és gazdag „érre” akad bányamunkája során, a történet nem ritkán megírja önmagát. Persze, nem mindegy, hogyan. A történet a saját eszköztárával együtt születik. A regényírásnak van egy sajátossága, amit talán a szobrászok értenek meg leginkább: egy idő után megformálódik az alak, amit végre körül lehet járni, innen-onnan szemügyre venni, elemelni a talajtól. Minden oldalával elválik a háttértől, előlép, dimenziót nyer. Vagy inkább: a felszínre hozza magát, és az ember csak ámul, nem tud szabadulni a gyanútól, hogy már azelőtt létezett valahol, mielőtt megírta volna.

 

– Ahogy annyi minden az ember életében, ez is nagyban a szerencsén múlott. ’95-ben jelent meg az első novelláskötetem, amelynek egy példánya kikerült egy Németországban székelő irodalmi ügynökséghez. Az ügynökség vezetője egyébként korábban kivándorolt hazánkfia, és az volt a terve, hogy magyar nyelven íródott könyveket próbál meg német nyelvterületen elhelyezni. A novelláskötetemmel ugyan nem volt szerencséje, de aztán a Diogenész révén sikerült megjelennem németül. Aztán meg valahogy egyik hozta a másikat, a német a franciát, a francia az olaszt.

 

– Olyan remek munkatársakkal vagyok körülvéve, hogy nem szenvedünk ötlet- és anyaghiányban. Hogy csak két dolgot említsek, Tóth Ákos szerkesztőtársam áldozatos utánajárásának köszönhetően a márciusi számban jelenik meg egy Wittgenstein-blokk, válogatás egy tavaly megrendezett konferencia előadásainak anyagából – de nem elsősorban Wittgenstein filozófiai munkásságáról lesz benne szó, hanem (ahogy a blokk címéből is kikövetkeztethető: „Wittgenstein munka után”), inkább az emberről magáról. S hogy egy tervezett különszámot is említsek, Orcsik Roland kollégánk célirányos szervezőkészségének köszönhetően egyik nyári számunkat teljes egészében az európai elsőregényeseknek szenteljük. Svéd, francia, finn, német és más nyelveken megjelent írók első regényeiből hozunk részleteket.