Memóriám pástétomkonzerv katonáknak 

lejárati határidő nélkül. Visszatérek olyan helyekre,

ahol már megfordultam, számban egyetlen nyelvvel

és tojássárgákat vertem habosra a helyiek számára, 

                                                    hogy jobb legyen a hangjuk.

Mint a tréfában: Jézus keresztre feszítve hever a fehérjék haván. 

A francia csókhoz két nyelvre van szükség,

minthogy nekem több van, most már nem nő vagyok, 

                                                                        hanem sárkány.

Ahogy Szent György sem, én sem tanultam meg soha 

a szájból-szájba lélegeztetést, orrom évek óta bedugulva,

csak idegen orrlikakon lélegzem és az EU fizet.

Ahá! Valami nincs rendjén veled, nincs rendjén,

kiáltják a kis bukott angyalok,

gyüjtögetve nyomomban az eldobott papírokat és pillepalackokat,

legjobban akkor tetszenek, amikor kihozzák 

ágyacskáikat a folyósóra, hogy kiszellőztessék  a DNS-üket,

aztán A.-val kinyújtózunk bennük, egyik oldalról 

                                                                      meg a másikról

egy nagyon gondosan eljátszott szeretkezésben 

porcelánfogaink kicsorbulnak,

foghúsaink nagy szemeket meresztenek, előttük 

nyelveink egymásba botlanak,

morogva, nyüszítve, nyögve, és mi nem érzünk

sem félelmet, sem fájdalmat. 

Memóriám a fekete doboz miután a repülő lezuhant, 

lejárati határidő nélkül. Visszatérek oda, ahol már jártam

bőröm alatt egyetlen sor vérrel,

bejelölöm a naptárakba a helyiek termékeny napjait, 

névnapjaik és ünnepeik mellé,

a háziállatok a vadállatok után sóvárognak 

                         és a vadállatoknak hiányoznak a háziállatok.

Amint a zsidó házaspár böjt és menstruáció idején,

Isten és én külön ágyakban alszunk évek óta.

 

A középosztály body-art a családi pikniken:

Vasreszeléket szór a test szőreire

és a pokróc szőrszálaira, majd 

utoljára kitépi őket a mágnessel.

A purgatóriumban nincsenek ládák a biológiailag lebomló 

                                                           szemét számára. Hagyd

zsigereidet, hogy illatos gombák legyenek számomra, 

                                                                 borogatás a fejemre,

miközben áthaladok a sósav-folyón.

Az értelmiségiek varázsigét mormolnak a parton:  Design or die!

de hiába – Isten az ember mellett, aki már gyermekkora óta

                                                                            nem hívta Őt,

olyan, mint egy kés a spagettis tányér mellett. 

Ő állkendőt visel fürdőruha helyett.

Moszkvának havi vérzése van, Philadelphiának 

                                                               egyrétegű vécépapírja.

Te is tudod, mi törik el a sorsdöntő 

                                                         történelmi pillanatokban:

– a legtörékenyebb dolog az életben – a konyhai vágódeszka.

Akkor az élet elválik a borotvapengétől

és a Fiú a Szentanyától.

Amikor belépsz a szobába véres orcával, tudom, 

                            hogy a 370 g súlyú és 21 cm magas gyermek 

                                                           arcát láttad a tükörben.

Mint a Poly szalámi, mondod, miután állva elalszunk.

Az állatkerti medve horkol, a mélyhűtőnkben hibernál. 

Éjszaka italodat a térdei között hűtöd, 

térdeim közé szorítom a rádiót hosszúhullámon,

mint egy kihűlő téglát vagy a melegvizes palackot, ami elfolyik,

a valóság régi hírekben ringatózik, éjszakáról éjszakára 

                                                             egyre vízállóbbá válok.

A folyónk csak az alagsor ablakocskájából látszik.

És abszolút senki sem hal meg többé. A középosztály letörli 

az árakat az ajándékokról, az ablakokat 

                                      lézer-csillagokkal díszíti fel, árnyék-

színházat játszik gumikesztyűs kézzel. 

                                            Rádgrimaszkodik amikor sírsz:

„Én professzionális szinten végzem a zombi-űzést! 

                                                              Légy ismét szabad!”

Ha túl kövér vagy vagy túl sovány, tudom, 

                                       hogy az élet és a halál egyazon teher.

Csak az ideális testsúlyú ember tudja 

                                              egyenesen hordozni a keresztet. 

 

Amikor nyakadban lógott a kulcs, 

fejed Buddha pocakja volt,

amit rokonaid vakargattak, üzletemberek

mindig ugyanazzal az újévi jókivánsággal

 (pénz = egészség, szerencse és szerelem),

nekik megvolt a kedvenc álmuk, neked a kedvenc rémálmod.

Bach a rádióban, bab a tányérban és Bruno Schulz,

vigyázzállásban a zuhanyfülkében.

A boldog ember megtelik kint és kiürül bent

(zsebek, has, ész, ondó),

csak az ürességet hagyják egy anatómikus párnán,

ami visszaemlékszik a fejedre,

akkor is, amikor a kulcsnak már nincs zsinórja. 

Most a boldogtalanság szintén feltöltekezés

és dörzsölnünk kell Buddha pocakját egy párnahajjal

vagy talán itt az idő, hogy kicseréljük egy új istenséggel.

Kicseréled a lepedőket, megváltoztatod a szerencsét is,

ahogy az elemet is egy lámpában, ami már nem világit.

Mindenhez szükséges egy kulcs, csak a lelkiismerethez nem,

kertépítészetileg ellátva angol pázsittal, törpével 

                                                és mozgásérzékelős kerítéssel,

egy ház, amelyben az egyetlen Isten ápolónő,

aki meglátogatja az embert három nappal a születése után 

                                             és három nappal a halála előtt.

Fekete táskájában kétfogú kulcsocskájával

hozza a mérleget, hogy megmérje előbb az életet, majd a halált.

 

Mióta fivérem felakasztotta magát a telefonhuzalra,

órákon át beszélhetek vele telefonon.

A gomb mindig a Voice helyzetben van,

hogy a kezei szabadok lehessenek, tudjon

hirdetményeket felragasztani Isten telefonpóznáira,

szenvedélyes vitára szólítva e tárgyról: 

Létezik-e nemzeti lélek ?

Mindketten remegünk, zavarban vagyunk,

én ezen a világon vizsgálódom, ő a másikon.

A tudomány bebizonyította, például, hogy orosz lélek 

                                                             nincs már többé,

és aki angyalokat álmodik, a halálban úgy lép rájuk, 

                                            mintha árnyékok volnának.

Lehet, hogy török lélek van, forr a telefonkagylóban a fivérem,

minthogy minden reggel dalokat hallgat 

                                           Nazim Hikmet teáskannájából,

mielőtt a költő megérkezne a pereces szekérrel

a föld kapujához: Vegyél egyet, ingyen van.

Utána elnémul. És keressük

a macedón lelket a rendszámtáblákon,

a Keletről Nyugatra vivő isteni úton, 

az átlátszó halottak hátára rakott

kartondobozokban, melyek felirata: „Tilos kinyitni! DNS”.

De a halottakra nem lehet számítani.

A halottak illegális bevándorlók,

duzzadt zsigereikkel hatolnak be az idegen földre

tenyereik nyílásain és csontjaik lándzsáival

ássák ki utolsó sírjukat.

Ott provokálják ki az utolsó verést

a nemzeti egekért

és a lélekért, amelyhez immár senkinek sincs semmilyen joga.

Egyfolytában nő a lélek nélküli emberek, 

                                                   a név nélküli lelkek száma.

Már nincs helyük az autóbuszban, egymás nélkül 

                                                  mennek el a távolba,

közvetítőkön keresztül keresik, és nem találják meg egymást.

A nemzetek tojással törik be egymás fejét.

Fivérem kétségbe van esve. Én nemzettelenné válok.

A telefondrót, ami összeköt,

kitépődik izzadt kezemből,

a telefon nekicsapódik a falnak és eltűnik 

                                                     a villamos aljazatban.

Miért, hogy a túlvilági szerencsétlenek számára

sohasem nyitottak egy SOS-telefonvonalat?

Miért nem tanultam meg sohasem megállítani valakit 

                                                    a halál felé vezető úton?

Én és a fivérem, mióta megszülettünk, hasogatjuk 

                                                                            a szőrszálat,

minden áron felfedezni, kiolvasni az élet értelmét.

És a szőrszálhasogatók lelkei 

háromféleképpen végzik: telefonhuzalra akasztva,

költők testében, vagy mindkettő.

 

A halál megrémíti a külföldi rokonokat.

Repülőre kell ülni, le kell nyelni a dióspogácsát

amitől aftás lesz a szád, a kávé meg kell hogy égesse a nyelved

és búcsúlevél híján a Life-ot vagy a The Economist-ot 

                                                                  kell olvasnod.

Vasárnap nincsenek cikkek a kulturális rovatban.

Csak arról, hogy miként díszítsd házad, kerted, 

                                                      mennyországod.

A részvéttávirat, amit küldtem, velem utazik,

de business class-on. Az eladónő a postahivatalban 

                           háromszor számolta meg a szavakat,

mintha elveszett állatok lettek volna. Mintha egy olyan

                                                               nyelv lennék, ami

csak két nő révén menthető meg, akik nem ismerik egymást,

                                                      de ugyanarról a férfiről 

pletykálnak.

Az anya részéről vannak ilyen nők. A férfi tegnap halt meg.

A házban vannak székek, amelyekre sohasem ültem,

kemény ülőkéjű székek, fenntartva a ház szentjei számára,

akik csak temetések és lakodalmak alkalmával térnek vissza.

Test-ereklyéiket ezután egymásnak ajándékozzuk

a halál okozta károkra kötött biztosítási kötvény évfordulóján.

Az élők fizetnek minden halálért. Egy csomagocska

                                                      papírzsebkendővel, 

fekete női harisnyával, hirdetéssel a televízióban. 

A temetés után az életfa alatt heverek,

mint egy bonszai, ami azt várja, hogy a megholt gyermekei

                                                                        játsszanak vele.

Remegnek verőereim, gyökereim a halottakat hallgatják,

akik bojlerekként csobognak

és forró cseppeket szórnak a harmatomra.

Be könnyű volt minden, amikor a halál az Isten kezében volt,

amikor éjjel a folyót az ablak alatt a hajszárítóval szárítottuk,

amikor a katona egy nyúlfüles sapkába vett nekem 

                                               pattogtatott kukoricát.

És most egy hobbim is van. Ismeretlenek számára rendezett 

emlékkonferenciákra járok. Visszatértemkor 

                                           felfuvódik a hasam

a szénsavas italoktól. A nyomdatechnikailag 

                            2,0 megírt gyászbeszédektől

a veszteségről, ami lecsapott ránk most, itt. 

                                  Követni fogjuk az útját.

Véradóvért iszom és máris könnyebbnek érzem magam.

Kóstold meg te is.

Költöztesd be az életed egy sorsjegybe

és ne pipálj ki hétnél több számot. Mert téged is 

csiklándoztak, amikor csecsemő voltál:

„megeszlek, megeszlek...”  A szeretet a kannibálok természetes

állapota. Mások a bőrdíványokon heverésznek

és Jézus dicsőségének öt percére fogadnak.

Megszületni fog, meghalni vagy halottaiból feltámadni?

A halott villámpostájára 

továbbra is érkezni fognak az ajánlatok: „5 kg-ot fogysz 

                                       7 nap alatt, ezért kezeskedünk”.

És egyre kisebb lesz az élet fája, megsemmisítik a húst 

                                                                           a csonton,

amíg felfüggesztik a napi öt étkezést, amíg bonszaijá válik.

Egyetlen határ az ott és az itt között a repülőgép ablakocskája.

Ott egy fa vagyok a bútoripar számára, itt egy meditációt

                                                                    szolgáló fácska.

Az élet, mint mindig, kicsúfolja a külföldi rokonokat.

El kell érni a repülőjáratot, meg kell vásárolni 

                                       a travel fit parfümöket,

be kell zárkoznom a WC-be, hogy egy nagyon hosszút pipiljek

egész le, a sírra, a bonszaiom soha se lesz árnyékot vető fa,

majd végrendelet híján a Financialt vagy 

                   a Sunday Times-t kell olvasni.

Vasárnap nincsenek cikkek az élet-rovatban.

Csak arról, hogy miképp díszítsd a tudatalattidat, az egódat,

                                                                               a poklodat.

 

Lidija Dimkovska: 1971-ben született Szkopjéban, Macedóniában. A Szkopjei Egyetemen szerzett oklevelet összehasonlító és világirodalomból. 2000-ben a Bukaresti Egyetemen doktorált, disszertációjának tárgya Nichita Stănescu poétikája. Négy évig a Bukaresti Egyetem Idegen nyelvek és irodalmak karán oktatott macedón nyelvet és irodalmat. Jelenleg Ljubljanában, Szlovéniában él. Öt verseskötete és két regénye jelent meg. Könyveit angol, német, lengyel, szlovén, szlovák, bolgár és román nyelvre fordították le.