"felissza mind a képeket a táj"
Kereső  »
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 5. (619.) SZÁM — MÁRCIUS 10
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Szálinger Balázs
A térítés
KOVÁCS FLÓRA
„Beszédről folytatott beszéd” - Beszélgetés Hász Róbert íróval, a Tiszatáj főszerkesztőjével
LIDIJA DIMKOVSKA
Versei
Borbély András
Versei
Sigmond István
Egy ateista tanácsa: higgyetek Istenben 11. - Csoportterápia
BALÓ LEVENTE
Versei
Fekete Réka
5 évszak
Varga Borbála
Blue Stars
Zsidó Piroska
Versei
Szőcs István
Nézni fogunk, sejhaj, csak nézni?
A lét dadog, a szorsz szelypít
Borsos Júlia Gyöngyi
A két almamag
FERENCZI SZILÁRD
Vérvonal
Gyenge Zsolt
Fotogén őrület? - Beszámoló a 63. Berlináléról
Lászlóffy Zsolt
A modern zene születése
Hírek
 
Borbély András
Versei
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 5. (619.) SZÁM — MÁRCIUS 10

Távolság
 
Ne lássam a hó 
alatt szemed, gyűrött 
leplét a holdnak 
melledre ne terítsem, 
fogaid csontjában, 
légzésed húsában 
tüzet se keressek, ne 
menjek utánad, ne 
legyen elég semmilyen
magyarázat, ágat ne 
törjek, ne vessek
szemed gödrébe ágyat, 
míg alszol, ne szórjak 
arcodra hamut.


Teher
 
1. 

Csak a föld viseli régi koloncát.
A szárny nem hagy nyomot,
elsimul a víz, a fény is tovaillan,
kölcsönidő csapkodja a partot.

De az erdő: egyetlen redőzet,
olvashatatlan jeleit a táj 
reád hagyja: cipeld, 
mint saját testedet.

2.

Az álom az volt: 
egy fonott kosár, benne tízezer hal;
az álom az volt: 
fülkefényben egy király.

De felissza mind a képeket a táj,
nem látsz senkit, csak érzed,
valaki táncol – s ez maga az ősz.
Saját vöröslő szakállát cibálja.

3.

Egy asszony rád néz, 
mint ikonról a lárvaarcú szent,
itt a város, s pár falu romokban.

Az erdő elrejtőzik a fák közt,
a város fölött madárraj röpül,
a folyóban halak – övék a kegyelem.

Nem emlékszel semmire, csak arra,
vézna testeden mint fut át a por.


Gala
 
Aztán egy lány, ki elmesélte álmát,
egy kőszobor beszélt hozzá álmán át,
aztán egy asszony árult három almát,
és kővé lettek zsebében az almák,
s mint az almák, gurultunk át a téren,
elvileg nincs mit mondani e téren,
elvileg olyan, mintha mássá lennél,
e földön senki s mindenki csak testvér,
és jön az Úr, mint lassú, lomha állat,
bőre alól a szentek ordibálnak,
mint kiszórt magot elsodor fél kézzel,
s mohón falja, mit teremtett mértékkel.
 
 
Fagy
 
1.

Hó szagát ejtik a felhők,
egy-egy nehezebb tárgy,
pléhvödör, falból kihullt tégla,
leszakadt szélvédő, gépház
figyelget a téli alkonyatban;
az élet nem talál magára,
kifújt a vér is az erekből.

2.

Megjön a szél, egyszer csak 
dalba kezd vagy ezer vezeték, 
széthányja tagjait a kertben
a madárijesztő, mint egy leprás,
s a fagyott alma, mely a
levelek közt lapult, most csórén
csüng, akár egy kivett vese.

3.

Ringatózik a Magasles,
a vaslépcsőn száraz levelek
lépkednek a tetőtér felé:
legszerényebb vendégei
az évnek, s a legbölcsebbek is –
panasz nélkül átlengenek
az alkonyból a jeges éjbe.
 
 
A próba-nyár
– Hogyan írjunk verset? –

Nos hát: hagyjuk a szimbólumokat.
Most kezdődött csak ez a század.
S volt például az idei nyár.
Ha jól emlékszem, két szimbólumra épült.


Első: akácszeg.
Azért, mert az akácdeszkán
nem akármilyen szeget tudsz átverni.
Hogy egy másik szimbólummal éljek:
mintha a napfénybe próbálnád beszögelni.
De hogyan lett szimbólum belőle?
Ősz táján szoktam rá a fekete 
                                  Marlboro Gold-ra.
Vékonyabb, puhább,
mint a kék Winston vagy a Pall Mall. 
S volt bizonyos dolog,
amire véletlenül és mintegy mellékesen
akkor is gondoltam,
amikor az akácszeget hasztalan vertem,
s akkor is, amikor ezt a vékonyabb 
cigarettát szívtam.
Nem titkolhatom, hogy
kifejeződik valamilyen „nemi jelleg”
az átlagosnál erősebb akácszegben,
és a szokottnál puhább, „édesebb” 
                                       cigarettában.
Volt tehát valami,
amit nem nevezhetünk szerelemnek,
mert, mint valaki mondta, 
hogy mondta neki valaki:
a „szerelem” barbár szó
sokféle árnyalatot,
lehetőséget mos össze egyetlen 
                                         fogalomban.
Végső soron az akácszeg
az volt, ami nem volt.
Ami sehogy sem lehetett ezen 
                                a múlt nyáron.
Egy emlék hazugsága, mit jó volt 
                                          ápolgatni,
s azt gondolni, hogy szabad 
                                    rá gondolni.


Második: anyám háta.
Itt, azt hiszem, a húsra gondoltam.
Pontosabban a hús történetére,
méghozzá: anyai ágon.
Anyámnak volt egy másik testvére is,
de meghalt alig a születése után.
Nagyanyám mesélte,
hogy nem is szóltak neki,
túlságosan „butának” tartották.
Csak látta a kórházablakból, 
hogy egy kis ládikában
visznek valamit,
s „bután” arra gondolt,
hogy az lehet Antika.
Többé nem látta utána.
Úgy képzeltem, hogy valahogy
különösnek tűnhetett nagyanyámnak 
az egyik orvos háta.
Tél volt, s az udvaron
talán fázhatott az orvosi köpenyben,
ahogy a ládikát vitte.
Az orvos háta olyasmi,
amit periférikusan ugyan,
de érzékelt nagyanyám
abban a szörnyűséges pillanatban.
Hogy ostoba szójátékkal éljek,
az orvos háta vált hátborzongatóvá
nagyanyám „buta” agyában.
(Az egyszerűbb magyarázat:
nagyanyám „háta mögött”
temették el Antikát.)
Hogy miért gondoltam arra,
hogy mindez „anyám háta”?
Nem tudnám pontosan megmondani.
Jöhetnek újabb metaforikus
kapcsolások: anyám „háttere”,
„háttértörténet” anyai ágon,
egy halott fiú a két lánytestvér mellett.
S hozzá saját elképzelt árvaságom.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében