"felissza mind a képeket a táj"
Kereső  »
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 5. (619.) SZÁM — MÁRCIUS 10
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Szálinger Balázs
A térítés
KOVÁCS FLÓRA
„Beszédről folytatott beszéd” - Beszélgetés Hász Róbert íróval, a Tiszatáj főszerkesztőjével
LIDIJA DIMKOVSKA
Versei
Borbély András
Versei
Sigmond István
Egy ateista tanácsa: higgyetek Istenben 11. - Csoportterápia
BALÓ LEVENTE
Versei
Fekete Réka
5 évszak
Varga Borbála
Blue Stars
Zsidó Piroska
Versei
Szőcs István
Nézni fogunk, sejhaj, csak nézni?
A lét dadog, a szorsz szelypít
Borsos Júlia Gyöngyi
A két almamag
FERENCZI SZILÁRD
Vérvonal
Gyenge Zsolt
Fotogén őrület? - Beszámoló a 63. Berlináléról
Lászlóffy Zsolt
A modern zene születése
Hírek
 
Sigmond István
Egy ateista tanácsa: higgyetek Istenben 11. - Csoportterápia
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 5. (619.) SZÁM — MÁRCIUS 10

Csoportterápia

– Lelenc vagyok – mondta a hórihorgas –, egész életemben abban a tudatban éltem, hogy nem véletlenül születtem, büntetésként segítettek világra, hogy móresre tanítsák bizonyára elkurvult anyámat. S az én drága anyám kitett egy kosárban az egyik tömbház bejárata elé. Öreg vagyok már, anyám bizonyára halott, nem tudom, egy halottat érdemes-e átkokkal sújtani, kevés remény van rá, hogy a pokolban foganatja lenne átkaimnak. Aztán meg mit érnék vele? Mellékszereplő voltam egész életemben, statisztaként kezeltek az emberek, akit megtűrtek ugyan maguk mellett, s noha mindig rendesen tisztálkodtam, ez mindig fontos volt nekem, de ha valaki a közelembe került, elkezdett szaglászni maga körül, mintha biztos lett volna benne, hogy dögszagot árasztok. Amikor rájött, hogy kimondottan jó illatok áradnak belőlem, biztosan elmesélte otthon is, hogy ritka élményben volt része aznap, felfedezte, hogy a kimondottan rút arcú, már-már állati vonásokat viselő embertársainknak lehet, hogy a többsége dögszagú, ma viszont találkozott egy kivétellel, akinek fertelmes kinézése volt ugyan, de olyan illatokat árasztott, hogy lehetett orvosprofesszor, egyetemi tanár vagy vezető színész akármelyik színpadon. – Analfabéta maradtam – folytatta a lelenc –, katona sem voltam, s hogy iskolába nem jártam soha, barátaim sem voltak, akikkel játszani tudtam volna, koldultam, loptam, ételt, pénzt s dezodort persze, azaz mindent, amit csak lehetett. Hosszú ideig senki sem vette észre, hogy vagyok, rendőr sem, papok sem, gyermekek sem. Egy-két gyakorlott tolvajhoz csatlakoztam néha, azok, látva, hogy ügyes vagyok, megtűrtek maguk mellett. Aztán elkövettem azt a hibát, hogy éjszakánként megloptam őket. Persze kiközösítettek mindenhonnan. A hullócsillagoknak jobb sorsot rendelt az Isten, nekem semmit sem adott. Életet igen, de nem volt mit kezdenem vele. Ha valaki szembe jött velem, rendszerint átment az utca másik oldalára. Volt bátorságom egy idős hölgytől megkérdezni, hogy miért teszi, azt mondta, hogy félek magától, nem haragszik, ha őszinte leszek? Dehogy, mondtam, éppen ezt kívánom. Ha magát nézem, eszembe jut a majdani halálom, magának olyan arca van, mint a megtestesült halálnak, hogy az tulajdonképpen hogy néz ki, nem tudom, de körülbelül olyan kinézésűnek kell lennie, ahogy maga kinéz. Nem haragszik, kérdezte. Nem, nem, még csak azt tessék megmondani, mit tehetnék, hogy ne legyek ilyen ijesztő? Semmit, mondta, Isten így döntött, ki tudja, miért. Egyetlenegy dolgot tehet, ne mosolyogjon soha, mosollyal az arcán még rútabb lesz, már-már állati kinézése van, a ragadozóké lehet ilyen két arasznyi távolságban, ezt személyesen nem kellett megtapasztalnom soha, hála a jó Istennek, de maga mosollyal az arcán valósággal elviselhetetlen, rettegni kell a látványtól, nem egyéb. Ne csodálkozzék, ha kikerülik magát az emberek. Szóval megtudtam végre. Most nem tudom, hogy nézek ki, évek óta nem néztem tükörbe, a nyilvános vécékben, amelyekben nap mint nap megfordulok, nincsenek tükrök felszerelve. Látom viszont az emberek arcán, hogy az elmúlt évtizedekben nem változtam egyáltalán, s most, öreg koromban pontosan olyan ijesztő vagyok, amilyen egész életemben voltam. Mindig vigyáztam arra, hogy még véletlenül se mosolyogjak, kacagni, azt hiszem, nem kacagtam soha, szomorú pofával jártam egész életemben mindenhol és egyfolytában. Csodálkozom, hogy jótevőm, akihez naponta háromszor eljárok, hogy megegyem a reggelit, ebédet és vacsorát, beenged a házába, kezet fog velem, megkérdi, hogy vagyok, s az étel mellett néha ruhaneművel is ellát. Csak aludni nem lehet nála, négyen vagyunk, akiket minden nap étellel etet, de a lakása olyan kicsi, hogy éjszakára nem tud ott tartani. Vagy mindenkit, vagy senkit, szokta mondani, márpedig maga mellett még négy ember számára nem tudna az egyetlenegy szobájában fekhelyekről gondoskodni. Télen lépcsőházakban vagy pincékben alszom, a nyári hónapokra kibéreltem egy padot a sétatéren, őrizkedik tőlem mindenki, még azok is, akiknek nem jutott pad sehol, nem mernék elvenni a fekhelyemet. Élek, mert élnem adatott. Tudom, hogy nincs értelme az életemnek, ebben biztos vagyok. Többször elhatároztam, hogy lefekszem arra a padra, és nem veszek többet lélegzetet, de képtelen vagyok erre a teljesítményre. Rút pofámat évtizedek óta itt hordozom az emberek között, nem tudok a föld alá besétálni vagy az állatok között élni tovább, emberként kell élnem, nincs más megoldás.
– A maga baja eltörpül az enyém mellett – vette át a szót egy töpörödött, bibircsókos örgasszony –, én nem voltam ugyan lelencgyerek, csak nagyon szegény családból származom, már tizennégy éves koromban elmentem cselédnek, és gondolhatják, milyen életet éltem, ahogy ezt a könyvekben is megírták, minden gazdám megerőszakolt egyszer, kétszer vagy százszor is, enni mindenhol adtak ugyan, de pofonokat is kaptam eleget, az egyik gazdám véresre vert dühében, mert nem volt elég fényesre pucolva a cipője, tele van sebekkel a testem, kétszer vagy háromszor kihívták hozzám a mentőket is, hogy a kórházban varrják össze felhasított hátamat s kezeljék a lilára vert seggemet. Mondjak egy újdonságot is, amit a könyvekben nem írt meg soha senki, képzeljék, az egyik helyemen azzal kellett szórakoztassam a römipartira összegyűlt férfi vendégeket, hogy aki megnyert egy partit, az megkapott engem, ott helyben, a többiek előtt. Elmondani is szégyellem, hogy a számat vették igénybe mindannyian, na, most képzeljék el, hogy egyetlenegy éjszakára nyúló römizés alatt lejátszottak legalább harminc partit, de lehet, hogy többet is, egy ideig számoltam, hogy idejében felkészüljek, hogy ahány parti, annyiszor fogok beverni gazdám hátába egy konyhakést, amikor erre alkalom adódik, ahányszor a könnyeim mellett kénytelen voltam lenyelni ezeknek a mocskoknak a mocskát is, de a kivégzés mindig elmaradt, mert azt csak akkor lehetett volna végrehajtani, amikor a gazdám hullarészegen fekszik az ágyon, az ágy mellett vagy az ágy alatt, csakhogy mintha megérezte volna, hogyha félig eszméletlen állapotba kerülne, gondja volt arra, hogy egyszer engem részegítsen le, erőszakkal megitatott velem három-négy pohárnyi konyakot, vodkát vagy szilvapálinkát, olyan részeg lettem, hogy még gondolkodni sem tudtam, nemhogy késekkel próbáljam kinyírni ezt a szörnyeteget, kijózanodni meg sosem sikerült hajnal előtt, akkor meg már késő volt, a házaspár a hálószobában álmodta édes álmait, nem mertem volna bemenni hozzájuk egy konyhakéssel, az asszony olyan ébrenalvó típus volt, már az ajtónyitásra felébredt volna, féltem, hogy halálra vernek megint. Egyik römipartitól a másikig valahogy kitartottam, csakhogy ezek az urak nagyon szerettek játszani, elég sűrűn volt kedvük találkozni, miközben pletykáltak hajnalig.

(folytatás következő számunkban)




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében