A színész nem az egyetlen, aki színpadon lépett fel az életében. Nem is az egyetlen színész. Van egy másik színész, aki nem árul hotdogot, aki sokkal kíméletlenebbül hagyta ott, de ha belegondol, kit játszott éppen, végül is elég könnyen megúszta. Képes volt beleszeretni egy háborús bűnösbe, egy eszelősen perverz gyilkosba, és minden előadás előtt élvezettel nézte, ahogy felveszi fekete köpenyét, a bűnnel átszőtt szöveget tanulták, imaként mormolták az együtt töltött éjszakákon, részegen, mindig ittak, ha meglátták egymást, az alkohol egymás felé sodorta őket, képtelenné téve őket a szaporodásra, addig ittak, míg ájultan hevertek egymás mellett és reggel nevetve ébredtek, a gyerekek naiv gonoszságától megittasulva, Jancsi és Juliska voltak, nyalogatták egy szem mézeskalács lelküket, megerőszakolták önmaguk vasorrú bábáját, amely fel-feltűnt a forró levegőben, amely körülvette őket. Nagyon veszélyes volt együtt lenni ezzel a színésszel, mindig az őrület határán, a szerelmen túl, ott, a kurta farkúval. Furcsa, megmagyarázhatatlan igényt tartott rá a színész, az öltöztetőnője volt és hálás is, hogy nem vette maga mellé örökre, nem kellett szerepeinek cafkája legyen. Feketeségemnek szólította, vasszamárnak és legintimebb pillanataikban megjegyezte:

– Akkora hülye vagy te.

Ezért is szerette azzal a gáttalan, őrült, mindent teljesítő ragaszkodással, ő volt életében a pap, szavak híján a testével gyónt, paráznaságot szentelt, bort ivott és vizet is, az ő parancsolatait tartotta meg, mintha a sajátjait.

A folyóparton feküdt a meleg köveken, gyomrán nyitott könyv, ismert szerző.

Minden nap meglátogatlak, szólítalak, finoman pulzálva jelezem, hogy jólesik a nyugalmad, figyelem a tested, melyhez hasonlót sohasem érezhetek többé magam körül, melyet, mint magamét élem meg, úszom, nyelem, hónapjaink vannak még hátra, ez a nyár a miénk, elviszel, elutazunk, te tudod, hova, te tudod, mit miért mutatsz meg, még nem beszélek az átéltekről, talán évek múlva elmondom, tetszett-e.

Tudom, hogy szereted a túrót, ismerem az embereidet, érintésüket hasadon, ahogy most idegenül néznek, nem tudva mit kezdeni veled, érzem, ahogy a vágy kielégítetlenül magadra hagy, én csak jelezni tudom a létet, susogni azt, amiben hiszel. Nem ismerem a szíveket, hasonlatokban gondolkodom, az vagy nekem, mint… a nedveid csobogón emlékeztetnek valamire, pedig nincsenek emlékeim, erre a nyárra majd emlékeznék, de elfelejtek mindent az első levegővételkor, pedig de jó is hallani, ahogy sóhajtasz, tudom, mikor gondolsz rá, tudom abból, ahogy kipréseled a levegőt, tudom, hogy szeretnéd nekem adni az érzést, de képtelen vagy rá. Nem tudnék mihez kezdeni vele. Megtarthatod. Ma bementél egy könyvesboltba. Tudom, mert éreztem a friss papír illatát, ne kérdezd, honnan ismerem, a hasonlatok genetikai kódexéből még vannak ismereteim, mielőtt fájni kezd levegőt venni, ismerek és tudok. Álltál a szerzők előtt és jelre vártál, egyre merészebben vállalod ezt a kényszert, leemelted a polcról a jól ismert szerzőt, csak azért, mert szereti a macskákat? Szerinted a macskaszeretet nem férfias. Elolvasod csak azért, mert vonz, hogy vállalja a macskaszeretetét. Ezt a misztikus, férfiatlan vonzódást.

Ne félj, nem ismerem minden gondolatodat, csak az ér el hozzám, amit a testeddel átadsz, ami a májadban kitisztul és túléli a vesék működését, amit a gyomrod átprésel, gondolat-sejtek, amelyeket beépítek magamba, a fejlődésembe szólnak bele az érzéseid, a karom, a bőröm csupa érzék, a vágyaid rátapadnak ajkaimra, a rágondolásod a szemhéjamat nyomja. Meddig akarod érezni még ezt a végtelen várakozást, mivé teszel?

Amikor elhúz egy hajó és te ott ülsz a parton, az emberek azt hiszik, boldog vagy.

Az egyetlen fiú volt az életében, akinek váladékait és ürülékét is szerette, akinek képes lett volna enni a húsából, de éhen halt volna mellette, mert megemészthetetlen volt az érzés. 

A házban semminek nem maradt már hely. Neki sem. Ebben a szűk környezetben nem volt könnyű feloldódnia, a régi tárgyak tömegében lassan maga is patinássá ráncolódott. Családja egyetlen férfi tagja szenvedélyes gyűjtő volt, megmagyarázhatatlan szenvedély fűzte őt minden használatlan tárgyhoz, mintha meg akarta volna menteni őket az enyészettől, szinte missziószerűen űzte az ószeresek ősi mesterségét, de teljességgel hiányzott belőle az üzérkedés, el nem adott soha semmit.

Ismeretlen emberek verték a régi ház ablakát, selyempapírba csomagolt tárgyakat hoztak, amelyeket a férfi megnézett, néha tanács ült össze, kezdődött a bírósági tárgyaláshoz hasonló megmérettetés, amikor is a férfi gyűjtőszenvedélyének hódolva és a széphez való engedelmességgel, igyekezett nem ellenkezve meggyőzni a család női tagjait, akiknek vállán nyugodott az egész háztartás és egyéb ügyes-bajos dolgok is, hogy miért érdemes befogadni egy újabb festményt, gyertyatartót, csengőt, rádiót, tányért, tálat, csészét, vázát, villát, hintaszéket, fotelt, alsószoknyát, használhatatlan használati tárgyat.

A régi házban havonta egyszer rátört a magány. Borral öblített és egészen mélyre itta magát, le a régi ház alapjáig, szőlőszemenként vezette vissza a bor minden cseppjét, rózsafüzérként fűzve fel a férfineveket, elmondta őket egymásután, soha meg nem számolta, hány nevet sorol fel, mégsem felejtett ki egyetlenegyet sem, ez volt egyúttal a feloldozás is, az emlékezés oldotta fel az emlékek terhét, férfinevek hangzottak el hegygerinceken és csúcsokon, erdőkben, zuhogó esőben és gombászás közben. Egyetlen gombafajtát ismert, a nagy őzlábat, azt szedte, ha tehette és bár semmi mást nem főzött, a nagy őzlábat hajlandó volt elkészíteni, zsákmánynak tekintette és a zsákmánnyal illik saját kezűleg elbánni, a vadászat utolsó mozzanata sercegett a serpenyőben. A gombából kispriccelő víz elemi erővel hatott gondolkodására, hirtelen rájött, hogy képtelenség ez az állandó menekülés, mint a vizek, folyton követni a déli irányt, őrülten vágyni beleömleni egy másik vízbe és álmodozni a sós tenger végtelen öléről. Emberként sok helyen megfordult, de mindig vízcsepp szeretett volna lenni, mindig más szeretett volna lenni, mint ami éppen volt, borzasztó átok és vajon ki az, aki ráolvasta ezt? Halvány műveltsége nem vitte messzire a mitológiában, de azt tudta, hogy általában lehetett tudni, ki miért lakol, ki által átkozva és néha, bár a szenvedő hős nem olvashatta, ott állt a megoldás is. Ő a végtelen megoldatlanságban állt. A végtelen megoldatlanság egy reggeli útjára emlékeztette, amikor egy férfinevet vitt egy falusi állomásra, az állomás egy másik országban volt, határt léptek, tejszerű ködben haladva, csak a csupasz téli fák álltak magányosabban náluk, az autó sárga volt és Dacia, az egyetlen színfolt ebben a tejszürke végtelenben, tanyák mellett haladtak el, erről eszükbe jutott, hogy így is lehet élni, meghitt elidegenedésben, egy ágyban a másik szuszogásával.

Az autóban ülő férfi egyszer elküldte a feloldozást, ugyanilyen tájban egy sötét lovat fényképezett, és a lány tudta, hogy saját szemével látta már valahol ezt a lovat. Előtte, a biciklije előtt szokott vágtázni.