1.
A közelben fenyők, mégpedig exquisit, nem idevalósi fajták, amelyeket jó régen ültettek és már eltűnt róluk a fajtábla. Néhány ág lehajol a betonkerítés és szúrósdrót fölött, a tűleveleken az út, kocsik pora, de nem törődik vele az a vézna fiú sem, akit a múltkor a taxiból láttam egy zacskóval rügyeket szedegetni. Topmodell soványsága divatot csinálhatna a foltos farmerjéből meg a szürke blúzból. Minden alkonyatkor elmegy itt és integet a fának. Nem tudom elgondolni, hogyan szedheti le valaki azokat a koszos tűleveleket és még meg is eszi őket! Igen, jól hallottad, megeszi. Mintha szivarat szívna. Kezet fog az ággal és mosolyog a betonkerítés felé.
2.
Balra kórház, jobbra kórház, ez egy másik, egy magán. Lent kórház és a tetőn is kórház van a blokkok között, kórház az egész világ. Unokatestvérem gyerekkorunkban csak ennyit mondott:
– Kórház! – ha elege volt valamiből. Talán jövendőmondó lakott benne, mert most kórházban takarít. A szomszéd kórháznak is van üzlete, de csak egészségtelen csemegéket árulnak. Nálunk hoznak kenyeret, tejet, vécépapírt, és van füzet is, meg öngyújtó, mosószer. Szóval mindenesüzlet vagyunk. Vásárlóink felét a betegek, asszisztensek és látogatók teszik ki, másikat a reggeli és esti diákok. Néha pizsamában és papucsban. Aki a környéken lakik, szupermarketbe megy, mert okos ember. Mi olyan végszükségre vagyunk, ehhez képest fél nyolctól este tízig, vasárnap kilenctől ötig. Négyen dolgozunk két váltásban.
3.
Három hónapja vagyok itt, Mirával reggel találkoztam, amikor fél nyolckor mindenki lefolyik. Minden nyelvet hallok, néha az ország nyelvét is. Csőstől vannak franciák, köztük sok az arab, és van arab, aki nem francia. Legtöbben franciául beszélnek. Találkoztam németekkel, lengyelekkel. Lakásilag a francia szárnyban vagyok, a kurzusok angolul zajlanak. Mira afrikai, tud franciául. Én nem, ezért angolul beszélünk. Beiratkoztam az IF-hez és ott találkoztam egy másik lánnyal, aki nem tudott angolul, vagy tette magát. Világhíres írót láttak vendégül a könyvtárteremben, én épp a gép előtt ültem. Többen itt készülnek a vizsgákra. A székeket megszállták az író rajongói és a táskám a terem túlsó végében maradt. Csak akkor jutok hozzá, ha felállítom az egész sort. Ezért az első lányt arra kértem, húzódjon hátrébb és a sor végén ülő lánynak próbáltam inteni, adja előre a mellette levő táskám. Ő csak nézett. Táska, mondtam angolul, szeretném elvenni a táskám, ha ideadná. Felvont szemöldökkel annyit mondott franciául: Nem értem. Hátrahúzódott. Át kellett mennem az egész soron és mindenkit felállítanom a helyéről. A világhír úgy beszélt tovább, mintha az epidauroszi visszhang hallgatná.
Mirával egy üzletben találkoztam, a különgyűjtős szemétládák mellett. Mindkettőnknél volt egy halom műanyag palack, amit el akartunk dobni és amit az üzletben víz formájában visszavásároltunk.
4.
Boncolás. Behozzák a hullát. Vagy már bent vannak, több is. Van, akit formalinban tartanak, de a betegségeket a pár órája elhunytakon magyarázzák. Az orvos felnyitotta a hasfalat, aztán a kurzus végén beledobta a kesztyűt.
5.
Este kilenc után jönnek a lelkeim. Mindent vesznek. Nálunk minden van és mind jó. Kétféle élesztő és paradicsompaszta, soványító teák és vegetáriánus pástétom. Nem tudnak angolul, de nem is kell. Én sem tudok úgyse. Elmutogatják vagy kosárba teszik, én meg mutogatom nekik a kijelző táblát. Száznyolc lej, kicsianyám. Mert a múltkor ennyire vásároltak, hárman, tán arabok voltak, de nem franciául beszéltek, az biztos. Volt egy, egy szélesebb, az legyintett a többiek felé és kifizette az egészet. Még nyolc lej aprót adott a másik.
6.
Tánti Leontina Pászkál a negyedeladó. Sötétkékben, mint egy Eminescu-óda és az üzlet címere. Szokott jönni egy kőműveshad a szomszéd renoválásból. Vesznek sört, kenyeret és parizert vagy két kilót. Mit csináltok? Hogy haladtok? – kérdi tőlük tánti Leontina Pászkál anyai tyúkhangon. Száznyolc lej. Hét munkásnak ez nem is sok. Hát, hümmögnek. Melyik sör a hidegebb? Mind a hűtőben van, mondja a tánti. Csíki, brassói, temesvári, kolozsvári és a németek. Bucegi van? Az nincs, mondja tánti olyan sajnálkozva, mint aki hároméves gyerekei elől teszi el a cukrot. De van két és félliteres a másikból is. A munkások tanakodnak, ez presztízskérdés. Két percig. Aztán döntenek: kell egy láda és csak egyféle. Tehát amelyikből több van. Tánti a nyomukban felírja a rendelést. Ide süss, Luminica, kellene még vagy két üveg a sörből is. Parizer még van? Még van, mondja a munkásoknak. Elad még négy doboz cigarettát. Jön egy sofőr. Meleg van, mondja teljes részvéttel tánti, miközben hallgatja a beszámolót a kinti izzadságról. Száznyolc lej. Mi?! Jaj, bocsánat, itt jártak valakik és elszámoltam a másik bonnal. Hat üdítő és kenyér meg pászka – negyvenkettő ötven. Tényleg meleg van. Tánti Leontina hangja dallamosan esdekel a tévedésért, miközben a sofőr fizet. Az árut majdnem ottfelejti, és indításkor majdnem elüti a szemetest.
7.
A teljes család eljött látogatóba. A járdaszélre felhajott a dzsip és kiszállt belőle három kalapos férfi, három kendős, rakottszoknyás, kötényes asszony és négy gyerek. A férfiak bementek az üzletbe. Az asszonyok elindultak lefelé.
– Hol vagytok, te? – kérdezte Leontina a kasszánál.
– Idegosztályon.
– S azok mind a tieitek? – mutatott az ablakon túl a lefele vonulókra.
– Mind. Egy család.
– Szépek vagytok. Honnan jösztök?
– Aradról.
– Hé, te! – intett az öregebbik, hogy ne beszéljen annyit. Most vásárolni vagyunk, nem kávézni. Na, mi kell? Kezében egy aftershave.
– Menjünk, babo – bökte meg a kezét a fiatalabb. Erre az öreg letette a holmit. A harmadik kosara már tele volt gyümölccsel.
– Hé, te, minek annyi. Előbb még a gyerekeknek is. Szappant vettél? Vécé-papírt?
Száznyolc lej, mondta a kassza. Mindenkinek jut.
8.
Mira mondja. Ebben az országban nem vágnak a kések, de vettem egy önbontós konzervet és a szélétől vérzik a kezem.
9.
A fenyőknél partit rendeztek. Átlag tizenegyig ülök itt, nyáron az elázottakat is én viszem haza. Múltkor beült két lány és ötszáz métert vitették magukat a bentlakásig! Járni sem igen tudtak, az ülés megúszta. Az utcát összehányják néha, nem tudom, az a pecsétes ingű őrült, akit naponta látok, hogy tud közben enni. Idáig érzem az izzadságszagát, mikor bemegy az üzletbe. Ott még ventilátor is van. Múltkor egy magyar lányt vittem az állomásra és mondtam neki, ne csapja úgy az ajtót, mert a kocsi drága. Erre azt felelte, ő úgy tudja, a kocsiajtót jól be kell csapni. Erre én elmondtam neki, hogy székely szeretőm van és az csapdos így. Székely vagy? – kérdeztem tőle. Azt mondta, még van tíz perc a vonatig.
10.
Az egész városban itt vannak még fenyők, leszámítva a parkot. De ott nem érem el az ágaikat. Két éve nem jártam otthon, a fenyők között. Van egy bátyám, olyan, mint ők. Miért nem lehet megenni a fákat? Leszakítok róluk egy-egy hajtást, emlékeztetni a testet.
11.
Megnyitott az olimpia, Ghica elmegy Olaszországba, mindent egyedül csinál. Oana-nak talpraesett férje van, eltette a zakuszkát, száznyolc, térdeim megdagadtak, édesanyámé, legközelebb, nem baj.
12.
Minden reggel felmossák a padlót és fényesre törölik a hűtőszekrényeket, a pultnak támaszkodva átveszik a rendelést, mikor jön Eminescu alteregója,
kapaszkodik felfelé
török arab görög
citrom barack narancs
made in china
made in china
made in china
inge made in nepal
nadrágja made in turkey
cipője made in ukraina
és ez?
magára mutat
made in romania.
A kezeimben, valamelyik emeleten nyávog egy macskakölyök. Még keresem és nem találom sehol. A taxik mögött lenyugszik a nap.
Ni, fenyők!
