Élt hajdan Zdrbw falujában egy kis lengyel, minden tekintetben jámbor és erényes. Jurek vala és gyümölcskertész, akárcsak az apja, az apja apja, az apja apjának apja, így egészen a genealógiai láthatárig. Nevezett felmenőktől hatalmas almaerdő örökült rá, százkarú, molyhos levelű rengeteg, tele csuda fajtákkal, mind más kedély, más származás. Járatlannak csak lapos vagy hosszúkás, kásás vagy roppanó, vékonyhéjú vagy vastagbőrű – legfennebb, ha citromalma, üvegalma, tüköralma, rózsaalma, kisasszonyalma, jegesalma, aratási, netán karácsonyalma. De Jurek! Személyes bizalmasa valamennyinek, értője nyavalyáiknak s szeszélyeiknek, tudója titkos neveiknek; pónyik, pamuk, páris, pármen, kálvil, batul, szercsika, búgta, hogy bársony kéreggel doromboltak fel tőle a fák, csak úgy zúdult olyankor a termésekbe a vitamin. Nála fának lenni maga volt a mámor. Egy fiatal jász vadóka volt az egyetlen, akinek valahogy mégse akaródzott beleszelídülni ebbe a szép, közös almasorsba. Jónövésű jószág volt pedig, életerősnek látszó, minden évben pazarló bőséggel ontotta a virágot, de termőre fordulásra semmi hajlandóságot nem mutatott. Jurek nem tudta mire vélni a dolgot, s eleinte neheztelt is miatta meglehetősen, de aztán a sok vesződésben annál inkább szívéhez nőtt a dacoskodó, szomorú fácska. Utoljára erre jutott ugyanis, hogy emögött valami nagy-nagy szomorúságnak kell lenni, mélyen gyökerező, ősi „fabúnak”, mit a szüntelen futkosó emberi lény meg nem érthet, ha mégoly nagy tudású és odaadó pomológ is. Ha így, akkor így, nem macerálta azontúl. Lócát telepített alája, hozzá járt ki kvaterkázni jó cimborájával, a pékkel, s ha szakkönyveire támadt gusztusa, nála polcolta fel lábait. (Gyakorta mégpedig, mert a szakkönyv csupa költészet és muzsika néki, hát nem gyönyörűség ilyesmiket olvasni egy almácskáról, hogy karimája szelíden hullámos, húsa olvadékony, finoman fűszeres, hogy szára húsos bucok. Nevetnivalóan édes kis szó ez, bucok. S milyen derék dolog is valamely fajtától, ha gyümölcsei a fán jól állják helyüket – ládd-é, kis hitvány, hogy viseli magát, aki rendes és kötelességtudó, cukkolta pusztán barátilag a vadókát.) Néha hangosan tanakodott vele erről-arról, vagy hosszú meséket kanyarított neki, máskor csak hallgatták egymás csöndjét, együtt mártották orrukat a langyos estéli illatokba, s figyelték, hogy sűrűsödik a villogó gömbök köré a levélsötét. Hétvégeken a barátalma többnyire magában érlelte búját, mert Jurek vásárba pöfögött a portékával. Külön tornyozta az épet-szépet, külön a potyogottat, melléjük ingyen járt a jókedv, szívélyesség. Foga alatt mindig harsogott az alma, pirospozsgás és gömbölyű igazolása volt a régi tézisnek, miszerint mindennap egyen e jótékony gyümölcsből, mert az orvost távol tartja, lám, egészséges ő, mint a makk. Még inkább, mint egy kárminpirossal belehelt, fényesen mosolygó batul.
Ritka alma azonban, kiben féreg nincsen. Emberünknek is volt egy hibája, egy bosszantó fogyatékossága nekije, amivel legjobb igyekezete ellenére sem bírt sehogyan se: az üdvös és egészséges határon túldagadó, csillapíthatatlan kíváncsisága. Rágta-rúgta szüntelen, majd megette elevenen. Egy merő viszketegség volt tőle legbelül, ágaskodó figyelem, összes érzékszervével állandó nyugtalan készenlétben. Ha csak egy csücske is megvillant előtte valami új talánynak, lett légyen az bármilyen kis vacak, Jurek fogva volt. Lódulnia kellett utána, fürkészni, fülelni, kiszimatolni, kipuhatolni. Tudni, ó, tudni, mert anélkül nem élet az élet.
A kíváncsiság alapvetően jó, sőt, hősies, mert ismernénk-e nélküle például ama kis babnak hatalmát, mi hosszas kínoztatá-sok után reggeli feketénk esszenciáját adja, avagy tudnánk-e, hogy a víz, melyben lelkét kiadja, hány hidrogénatomot tartogat egy molekulájában. Mégis, mint mindenben, ami mértéket kíván, van a kíváncsiságban is valami ördögtől való. A világ milliom csukott ajtaja ingerel felfedni, mi rejlik mögötte, egyesek az élet nagy misztériumaira nyílnak, mások a szomszéd sufnijára; a szellemet sarkantyúzó tudniakarást ilyenformán csak egy hajszál választja el a kulcslyukon való illetlen leskelődéstől. S mert ravaszabb a kígyó a föld minden állatánál, úgy van ez kitalálva ráadásul, hogy a folyvást kutakodó ember olyasmit is találjon, mitől utólag szabadulna minden erejével, de jaj, az nem ereszti. Nem véletlen, hogy ebben a jó és bűnös mezsgyéjén való szakadatlan egyensúlyozásban idejekorán el kell használódni. A megzabolázatlan kukucsi természet így bosszulja meg magát, minden vétkes tudásért fizetni kell valamivel – aki kíváncsi, hamar megöregszik. Csontját ritkítja az izgalom, haja színét szívja a lázas vágyakozás, homlokát szántja, könnyű álmára, ruganyos léptére csimpaszkodik a sok illetéktelen teher. Ez lett a veszte a jó Jureknek is. Fene kíváncsisága kicsi lukakat fúrt az oldalába, azokon apránként megszökdösött az életerő, pirospozsga, gömbölyűség. Összetöppedt szegény, akár egy tél végi almamúmia.
Virágzáskor halt meg. Fagy söpört végig a hírrel az almaerdőn, belenémultak a fák törzsében zubogó nedvek, s egy megborzongó vadókaágról leszakadt az első virág. Követte még egy, még tíz, ezer, egész éjjel pilinkézett a gyönge almaszirom. Reggelre beterítette a fák alját a sok pónyik, pamuk, páris, pármen, kálvil, batul, szercsika. A temetés napján felkerekedtek, hosszú felhőben úsztak a gyászmenet fölött férfiak kalapjába, asszonyok hajába akadva, s a friss sírhanton megtelepedtek – akár egy hóbucka a zsendülő tavaszban. Ennél szebb temetést igazán nem is kívánhatott volna, gondolta Jurek, ahogy visszasandított a fényes útról, mert nyilván visszasandított, de ugyan ki ne lenne kíváncsi a saját temetésére: ki jön el, mit mondanak róla holtában, ki sír színből-szívből-igazán, s hasonlók. Nem lehetett oka panaszra, amerre nézett, mindenütt valódi bánat facsarta a szíveket, siváran jurektelen, vigasztalanul almátlan évnek néztek elébe a zdrbwiak. Ki mondja meg immár, mi jó rétesnek, lekvárnak, befőttnek, cidernek, pálinkának, aszalni, levet sajtolni, télire szalma közé csombolygatni. Ki fog ezentúl kiskés nyomán kunkorodó héjból szerencsét, férjet jósolni, ki ád piros párist az aranyosvízbe, szöges almát sápkóros gyereknek, asszonyságoknak ezeregy jóféle receptet, hajh-hajh. Hullottak a könnyek, csöndesen pergett az almavirág-hó. Gyönyörűségesen szomorú volt az egész, s furcsamód derűvel elegyes, mert az embereknek a legőszintébb sajgás ellenére, akaratlanul is illatos kupacokra kellett gondolniuk közben, zamatos borocskára, Jurek víg történeteire és örökös tréfálkozó kedvére, mikor jó a kicsi alma, hehhe, hát amikor nincs nagy. Lelki szemek és orrok előtt felfújtak, lepények gőzölögtek, sült alma édes leve csordult. Emlékszel, mondogatták egymás szavába vágva hazáig, ott aztán elő a tepsit, kuglófsütőt – aznap este mindenünnen almák engesztelő illata szállongott az ég felé.
De ez még kicsit odébb lesz. Egyelőre ott tartunk, hogy Jurek elégedetten, mi több, jókedvűen poroszkált az ítélet felé, s még csak nem is sejtette, micsoda parázs vita folyik odafenn az ő sorsát illetően az Úr és szentzsuzsuka között. A kíváncsiak cinegetermetű patrónája apróbetűs szent létére nagybetűsöket megszégyenítő vehemenciával kelt védelmére pártfogoltjának, ahogy az már neki szokása volt. Ecsetelte erényeit s felemlegette jócselekedeteit, egyéb vonatkozásban mily Istennek tetsző életet élt, mutatott rá. Mire az Úr, hogy azokban valóban nincs is semmi hiba, ám nem az egyéb vonatkozások képezik itten a disputa tárgyát, és egyik erény nem számít enyhítő körülménynek egy másik vétek megítélésében. Mire zsuzsuka, hogy akárcsak maga Jurek, az ő kíváncsisága is ártalmatlan természetű, nem is vétek, gyengeség az csupán, szándéka nem gonosz, senki ellen nem irányuló. Mire az Úr, hogy dicséretes a jónak akarása, de nem elegendő, mert közel sem ártatlan az effajta gyengeség, ami ilyen parancsoló kényszerrel ül a halandó nyakán, sosem lehet tudni, miféle dolgokra ösztökéli, s ki ellen irányuló lészen, ha egyszer ő veszi át a gyeplőt, egyúttal emlékeztette egy-két sajnálatos esetre. Egyébként pedig Jurek is tudván tudta, hogy féken kellene tartania, kapott hozzá figyelmeztetést és szabad akaratot, nem tette mégsem, s még csak megbánást se mutatott ez irányban, kimeríti tehát a vétek fogalmát. Mire zsuzsuka, hogy végtére is nincs fejlődés kíváncsiság nélkül, mégiscsak érdeklődés minden tudomány kezdete, jogos-e, hogy bűnhődjön valaki csak azért, mert buzgón munkál benne a csodálatos teremtett világ iránti megismerés vágya. Mire az Úr, hogy hízelgéssel nem megyünk semmire, meg hogy fajtája szerint ugyebár a kíváncsiság lehet nemes vagy nemtelen, s mégis miféle erkölcsi nemesedést eredményez a szomszéd sufnijában kotorászás, árulná el zsuzsuka. Másrészről mondta még azt is, hogy az ördög a részletekben, jelen esetben a buzgás túlságában rejlik, mivel így uralja az embert, holott ennek fordítva kellene lennie; és reméli, zsuzsuka számára sem kétséges, hogy ilyenkor a megismerés vágya mellett valaki más is munkál, itt hívta fel a figyelmét az Éva-precedensre. Mire zsuzsuka, hogy honnan lehet mégis tudni grammra, mennyi az elégséges és kívánatos mennyiség. Mire az Úr, hogy hát enni, inni szokott-e, s milyen mértékek szerint, mert ha valaki érzi, mi elég vagy káros testére nézve, miért ne tudhatná, hol vannak lelki egészségének határai pusztán csak józan paraszti ésszel, no meg lelkiismerettel is, arról nem is beszélve, hogy üdvére nézve vannak bizonyos alapelvek és parancsolatok lefektetve, csak azok után kéne eregélni ügyesen mindenkoron. Mire zsuzsuka kicsit duzzogva, hogy olybá tűnik neki, a kíváncsiság rossz mindenestül, minek van egyáltalán, ha már az emberiség életét első perceitől így keseríti – nem lehet-e, hogy egész egyszerűen csak tervezési defektus. Mire az Úr nem szólt semmit, de egy olyat nézett zsuzsukára, hogy annak torkára forrott a pimaszkodás. Aztán megint elölről, és ez már így ment egy ideje.
– Purgatórium, punktum – elégelte meg az Úr az alkudozást, annál is inkább, mert időközben megérkezett a delikvens. – Nem sokáig, na. De egy kicsi pörkölődés hasznára válik, meglásd.
Punktum ellen nincs apelláta. Ádám evett almát, a mi fogunk vásik, mormolta maga elé rosszkedvűen szentzsuzsuka, de forszírozni nem merte tovább, ment dolgára. Jurek az ítéletben látszólag megnyugodva álldogált, az iménti jókedve ugyan elpárolgott, de eszébe sem jutott zúgolódni vagy ilyesmi, mint mondottuk, alapvetően jámbor volt ő és erényes. Mi tagadás, számított is erre egy kicsit. Az Úr bátorítólag tekintett rá, oda se neki, fiam, egykettőre eltelik, aztán fogunk mi még almákról diskurálni, van itt nekem hátul egypár húsvéti rozmaring, öreg kormos, nemes sóvári, borízű, sráfos, rengeteg kérdésem van ám róluk – ilyesmiket sugallt a bátorító tekintet, s azzal, miután nem volt aznapra több megítélendő lélek, az Úr távozni készült. De ekkor Jurek elkapta a kabátujját.
– Uram, Uram, csak egy szóra!
– Az Úr megfordult, túlzásba vittem a bátorító tekintetet, gondolta. Szentzsuzsuka is visszalopózott az ajtóból az Úr háta mögé.
– Volna egy kérésem, Uram. Ha lehet.
Hát ki vele, fiam, ha már így alakult. Csak mert a te almáidnak illata jólesően birizgálja orromat.
– Tulajdonképpen inkább kérdés.
– Úgy – dünnyögte az Úr.
Jaj, zsuzsuka rettentő rosszat sejtett.
– Hallottam valamit, és, hát izé, olvastam is róla valamikor régen, egy kalendáriumban, vagy hol…
Zsuzsuka hevesen gesztikulált az Úr háta mögött, amennyire ki lehetett venni, valami ilyesmi állt az üzenetben: elhallgass, te szerencsétlen, amíg jól van dolgod. De Jurek nem látott, nem hallott az izgalomtól.
Azóta is, egész életemben szerettem volna megbizonyosodni erről, hogy így van-e, avagy sem…
Zsuzsuka ezen a ponton rosszullétet színlelt, hátha egy kis felfordulással még meg lehetne akasztani a robogó katasztrófát.
– Mi lenne az? – inkább sóhajtotta, mintsem kérdezte az Úr, ügyet sem vetve a szimulánsra. Az előbb még oly bátorító tekintetet mindenféle árnyak kezdték benőni, de úri szavát már meg nem másíthatta.
Úgy tartják mifelénk, hogy minden éjszakában van egy olyan pillanat, amikor az Úristennek pihennie kell. Csak egy szemhunyásnyit, de muszáj aludni neki igazán. Erre az időre a világ megszűnik forogni, minden élő mozdulatlan, erőtlen, meghatározatlan, szóval, olyan semmilyen se. És ekkor jön, aki sohasem alszik. Mert ez neki nagyon alkalmas idő mindenféle gonoszságot művelni. Ilyenkor a kisujja körme elegendő, hogy fölfordítsa a mindenséget, s átrendezze ördögi tetszése szerint. Hát ez nem hagy nyugodni, csak még ez utoljára, hogy megy ez, hogy így van-e valóban, s ha igen, micsodás lehet az a pillanat.
Zsuzsukát most már valóságosan is az ájulás környékezte, repülősót, pihegte.
Minek azt neked tudni, drága jó fiam? – kérdé az Úr végtelen szomorúsággal. – Minden dolgok közül ez tartozik a legkevésbé tereád, minek firtatni hát? Tegyél le róla, és eredj szépen a kiszabott helyedre.
Képtelen vagyok rá, Uram, ne kérd ezt tőlem. Inkább ülök még ráadást a tisztítótűzben, de tudnom kell, ha addig élek is.
Hutty. Szaladtak, zsuzsukát felmosták.
– Legyen hát – mondta komoran az Úr. – Lásd saját szemeddel. Ma a pitvarban éjszakázol. – Mint a csillagtalan éjjel, olyan volt a pillantása, nyoma sem volt már abban bátorításnak, s nemhogy nemes sóvárinak, de még egy göthös vackornak se. Megfordult, elment. A háta görnyedt volt, járása öreges, mintha alacsonyabbnak is tűnt volna egy kicsit.
Amint feljött a vacsoracsillag, Jurek kiült a pitvarba egy termosz forró feketével, és várt. Múltak az órák, a világ haladt a szokásos kerékvágásban, nyüzsgött, zsibongott, mocorgott. Elkondult az éjfél, még mindig semmi. Minden teremtett lélek nyugovóra tért lassan, az Úr is aludt, csak őrláng-szeme pásztázta a Földet. Jurek a fáira gondolt, egyenként mindegyikre, vajon milyen sorsra jutnak, ezzel is telt az idő egy kicsit. Gondolt a dicső almászjurekek sorára, remélve, hogy jó egészségben találja őket, ha összefutnának, gondolt cimborájára, a pékre, a kedves zdrbwiakra, szép Lengyelországra; a gyümölcsösben csapatostul fészkelő tengeliceket és kenderikéket is elővette, amikor már nem tudott mire gondolni. A kávé elfogyott, egyre jobban hűlt és sűrűsödött körülötte az éjszaka fanyar lekvárja, ragadós örvényeibe húzta befelé az ólmos fáradtság meg a sok teremtmény álmosító szuszogása. Jurek didergett. Homályos balsejtelem gyötörte, bánta már az egészet, csak a közelgő virradat ígérete tartotta benne úgy-ahogy a lelket. Éppen azon volt, hogy bezörget, és szól, hogy meggondolta magát, talán, ha bocsánatért esedezik szépen, mehet mielőbb a jó meleg purgatóriumba… És akkor, a hajnal előtti legsötétebb órán lekoppant az Úr örökké vigyázó szeme.
Kis döccenés, a tengely megakad, s mint a sár, bugyog fel jajszó, pusztulás. Más képet ölt a világ, elősziszegnek Gorgó-fejének iszonyú kígyói. Rettenetes a szemnek, a szívnek elviselhetetlen. Dühösen marja partjait a tenger, tüzet okád a hegy, leghathatósabb átkait kotyvasztja rajta vihogva a vasorrú bába. Szűkölő ösztönnel veti fel fejét az ártatlan kutyakölyök, de ujjong a peronoszpóra és a prikulics, az utálatos kolorádóbogár meg a vérszomjas krokodilus. Zúgó felhőkben kínok rajzanak ki, kísértések, kétségbeesések és kudarcok, hersegő csámcsogással legelni a lelkek zöld lombjain. Bögölyök hada, megbánás jön méregtől duzzadó fullánkkal, ocsmány póklábakon özönlenek vétkes cselekedetek, szavak és mulasztások, mérges csípéseikkel gyötörni, prézsmitálásukkal őrjíteni a vergődő halandót. Fölsajog minden régi seb, kiújul minden régi gyász keserve. Valahol felsír egy csecsemő, valaki lidérces álomban nyüszít, valakit szorít, szorít az rettegés jeges marokkal. Valakiben végzetes kór indul burjánzani. Valakit megkörnyékeznek a halál félelmei s az ő fájdalmai, orcája hideg verítékben úszik. Valaki felé kaszaél suhint. Valakit beterít súlyos szárnyával a reménytelenség. Valakiben ellobban a hit. Valaki elveszetten bolyong, úton egykori önmagához. Valaki fuldoklik, vigasztalan magányban. Valaki mellé ragadozó fekete árny, téboly szegődik. Valaki máját bosszú tépi, valakiben harag ver gyökeret, gyűlölet, gőg, könyörtelenség, irigység, kapzsiság. Valakiben érik egy gyilkos gondolat. Valaki piros vérével öntözi a fürdőszobapadlót. Valaki öl, valakit ölnek. Az emberfaj szörny árnyékot vet – s alszik az oltalmazó hatalom, ki rákattinthatná a lámpát. A Semmi kong a roppant éjszakában, benne árva levélke a világ a meredély fölé nyúló gally leghegyén, fekete szélben lobogó-kapaszkodó, csak reszketni jár az élet beléje. Egy elegánsan öltözött úrféle andalog a háborgó elemek fölött, s kéjesen szívja magába a csüggedés és enyészet szagát. Kacsázik a könnyek taván, ha megunja, felpöccinti öngyújtóját, kövér szivarából szarvas-farkincás füstkarikákat ereget. Az ő kisujja körme kavar tornádót és szennyet, ő növeszt ép lélekben bűnt, a romlatlan gyümölcsbe kukacot, anyarozsot a gabona közé. Ő szorongatja a kis költőt is homályos vackán, sós kútba teszi, kerék alá teszi, hasítja-hasogatja, mígnem kiszakad s ömlik fájdalma, mint elnyíló szájú zsákból a búza. Ne vesszen kárba, kisköltőnk remegő kézzel felmeri, s versbe őrli, addig hasztalan kínnal keresett, szabadító szavakba, tollát szíve vérébe mártva: szít benned az orbáncfű új tüzet,/ útilaput szoríts lehorzsolt kézre, térdre,/ ezer bajodra lelhetsz gyógyfüvet,/ de mit tapasztasz a szív sötét sebére… – hűs menták, halkszavú hársak tintás illatában, zsályák, bodzák, kamillák duruzsolásában oldódik szenvedése, a papír felszívja, mint kockacukor a keserű cseppet. A rontó szándék, legnagyobb bosszúságára, most jóra fordulni látszik.
Pár szívdobbanásnyi idő csak mindez, s az Úr éber újra. Kis döccenés, munkában a tengely, gyufásskatulyába kushadnak a rémek, a komisz kisujjban lakozó erő visszakotródik velük a pokol fenekére, kénköves pacsuliját friss fuvallat kisöpri; az ég alja pirkad, s egy vén barát száraz ajka laudesre nyílik. A világ ismét otthonos. Kárhozat sötétjéből kimosdódva fénye fényesebb, ami szép benne, új szépséggel tündököl. De Jurek ezt már nem láthatja. Zuhan kővé meredten a végtelen űrön át, arca borzadály görcsébe fagyva, szemében halálos rémület üvegkönnyei. Közönyös bolygók botlanak beléje, kométák szikrázó farka pörköli, csillagtörmelék között kocolódik. Dicső almászjurekek szánakozva nézik, szomorúak ők, és haragosak is kissé utolsó sarjukra, amiért ilyen dicstelen véget ért, s elrontá ezzel a remek sormintát.
Másnap reggel nagy csudára sereglett össze Zdrbw apraja-nagyja. A templomtorony gombján, ahol pedig, állította szentül a sekrestyés, az előző esti harangozásnál még semmi hasonló nem volt tapasztalható, most furcsa kis gnóm kuporgott. Gyűrött pofájú, torz, nyugtalanító kőmanó, vacogósan görnyed a válla, egyik kezébe arcát temeti, másikkal égnek meredő hajába markol. Minden jótét lélek dicséri az Urat, hányták sűrűn a keresztet a derék népek, találgatták, honnan, hogy kerülhetett oda s mivégre – abban mind egyetértett, hogy ez semmi jót nem jelenthet, a végítélet közeleg minden bizonnyal. A tömegben ott ácsorgott a jó pékcimbora is suhanc fiával, a fiú egy iszákjában lapuló csörgőalmával játszadozott szórakozottan, és különös, izzó érdeklődéssel bámult fölfele a rondaságra. Mióta megpillantotta, képtelen volt szabadulni tőle. Horogra kapta tekintetét, megszállta gondolatait, maga sem értette, mifenétől lehet rá ilyen delejes hatással ez a csúf kőlény. Van benne valami ismerős, gondolta. Talán a vitorla füle, talán a kabátja, talán a félig elrejtett ábrázata, ahogy a szeme két ujja között leskelve kiparázslik. Közelebbről kéne szemügyre venni, hátha. (Egy nesz! Olyasféle, mint amikor felpöccintenek egy öngyújtót.) Előhúzta az almát, töprengés közben nagyokat harapott belőle, a lerágott csutikát zsebrevágta. Mielőtt hazafele indult, még egyszer felnézett a gombra, rajta a szörnyecskére, mintegy felmérni, milyen magas lehet. Tudni fogom, tudnom kell, ha addig élek is, motyogta. Zsebében gonoszul kuncogott fel két almamag.
