Úri szalon vörös kárpittal bevont falán, neobarokk keretben titokzatos férfi fényképe, felületén vércsepp gördül alá. Ösztönösen, tétovázva érinted meg, ám a domborodó csíkot szétkenni nem lehet. A könyvet, ha laza csuklójátékkal átfordítod a fülszövegre, homályból előbukkanón mered szembe az író, míg alatta a mondatok valami sötét rejtéllyel, mindazonáltal jóleső borzongással csábítanak. Ilyen borítóval könnyű olvasót fogni, és lám, máris megfogott, játszhattál vele, kiváncsian babráltad.
A vérgróf Benedek Szabolcs vértrilógiájának első darabja, amely A vérgrófnő és A vértanú című kötetekkel folytatódik. Ha úgy érzed, máris túlságosan közel egymáshoz és túl gyakran hangzott el a „vér” szó, megnyugodhatsz, az egyelőre megjelent két regényben ennél ritkábban és csupán indokolt esetben bukkan fel.
„Halott lányt találtak a Városliget szélén...” – indít az első könyv, ezzel Benedek Szabolcs mintegy belöki olvasóját a történetbe, és a szövegtest langyosan, puhán fogad magába. A helyszín Budapest, összetéveszthetetlenül, a kor békebeli: pislákoló gázlámpák, lumpolókat szállító fiákerek, zajos kávéházak, cselédek, rikkancsok. Még az első oldalon felsorakozott tárgyak és arctalan szereplők kavalkádját szokod, mikor egy borzalmasan megcsonkított női hulla fölött párbeszédet folytató éjjeliőr és rendőr párhuzamosan láttatott benyomásaival szembesülsz. Észrevétlenül csusszansz egyikük gondolatvilágából a másikéba, s e szokatlan kettősséget befogadni könnyed olvasói gyakorlattá válik a regény további lapjain, különösen mikor a későbbiekben felbukkanó öt főhős közül kettő egyazon jeleneten osztozik. Egyedül a címadóként érvényt szerző vámpír-grófnak nem tekinthetsz bele az érzelmi és tudatállapotába, de ő amúgy is olyannyira egzotikus, hogy alapértelmezésben hűvös rejtélynek kell maradnia.
Benedek Szabolcs A vérgróf könnyed ponyvaszerkezetébe huncut szakértelemmel olvaszt detektívregényt, klasszikus vámpírnovellát, nagyszabású korrajzot és némi társadalomkritikát. Négy ember-főhősét fejlődésük különféle szakaszaiban vezeti fel, és mindenikük nem is kerül közvetlen kapcsolatba a sorozatgyilkos kilétét kutató nyomozás fősodrával. Sárát egy nem kívánt terhesség után, a szülést követően, végső elkeseredése pillanatában „alkalmazza” Fruzsi néni, az Ó utcai nyilvánosház mádámja, és a vidéki lány itt válik gyanúsítottá, majd ugyancsak kéjnői minőségben segédkezik a kudarcos tettenérésben. Mihucz Ervin nyomozó friss olvasmánya, a Dr. Jekyll és Mr. Hyde hatása alatt mindinkább úgy érzi, hogy Stevenson regénye akár róla is szólhatna, hiszen hasogató fejfájás és emlékezetkihagyások gyötrik, a város sötét jelenségeihez fűződő különös vonzalma pedig már-már beteges. A sorozatos gyilkosságok az alig két évtizeddel korábban ügyködő londoni Hasfelmetsző munkájával mutatnak analógiát, amely eseményekről a magyar sajtó idejében beszámolt. Ervin barátja az irodalmi babérokra törő Szabó Béla, aki, mint a korabeli írók általában, a vágyott népszerűséget lapírással igyekszik elérni, egyelőre. Nevét nemsokára az úriasan hangzó Szállási Tituszra változtatja, és véletlenül ismeretséget köt Rákóczi Lipóttal, a nagynevű fejedelem fiával, aki nem más, mint Saint-Germain grófja, a 18. és 19. század fordulóján élt hírhedt alkimista látnok, akinek aktuális emberformája voltaképpen egy sokadik lélekvándorlás. Tarnóczay Etelkát, a felvidéki nemesi család sarját gyerekkorától követjük nyomon, a rút kiskacsa meséből ismerős fejlődéstörténettel. A szülei által vaskosan hanyagolt rövidlátó kislányt bizarr kíváncsisága a Vígszínház kulisszáiba vezeti, míg végül az úri köröket kiszolgáló kéjnő státusába emelkedik-süllyed. Professzionális pályáját mint Titusz alkalmi szeretője kezdi, majd az igencsak boldogtalan író vágyainak netovábbjaként fejt ki hatást annak karrierjére, mígnem mindketten a trilógia folytatásában, A vérgrófnő lapjain átutaznak Erdélybe.
A vér, a hullák, a nyomozás, a vámpír, az okkultizmus és Saint-Germain grófjának legendája csupán ürügy az író kezében a békebeli miliő kibontására, a fel-felbukkanó Molnár Ferenc, Ady Endre, Hunyadi Sándor, Lukács György, illetve más korabeli alkotók és történelmi személyek által színezett tér bebarangolására, amelyben maguk a neves szerzők is csak statiszták, korántsem meghatározó alakjai egy letűnt életérzésnek. E világot emberséges főpincérek, hiú művészek, munkás főszerkesztők, nyers rendőrkapitányok és minden előkelő társasági eseményen lihegve fontoskodó középosztálybeli hivatalnokok, valamint a vagyont és talajt vesztett, de kékvérűségük fölényében továbbra is társadalmi vezérszerepben tetszelgő főnemesek alakjai töltik meg, az épülő és szépülő magyar főváros nyilvánossága pedig maradéktalanul helyet biztosít mindannyiuknak. Bűzlő kontrasztnak ott áll a proletárok egyre népesebb tömege és koszos nyomornegyedeik, na meg a mindenkit kiszolgáló kéjházak, ahol a gyűrött, foltos takaró alatt pár percig jótékony feledés borulhat rangra és presztízsre egyaránt.
A századfordulós, illetve a világháborút közvetlen közelről megtapasztaló magyar közéleti hangulat hű tükreként néhol visszaköszön a korabeli hírlaptudósítások modora, amelyet a szerző nem csupán a bűntettekről szóló szenzációs beszámolókra használ fel a nyitóregényben, de később a csapatmozgások, két futballmérkőzés, valamint az 1916-os koronázási ünnepség leírására is, sőt, a folytatás elején interjúban szólaltatja meg a keleti határ mentén szolgálatot teljesítő csendőrtiszteket, mintegy újabb dimenzióval, a mai tévés híradók képi benyomásaival gazdagítja buján szerkesztett regényét. Az olvasó mozgóképkultúrája nemegyszer hasonló módon veszi ki részét a vizuális leírások kiegészítésében, a horrorzsánert és a háborús műveket, valamint a korszakban készült némafilmeket ismerők előtt eleven képsorokban pörög le néhol a szöveg.
Sára és Érvin az első kötet végén lemorzsolódnak, marad Etelka és Titusz, kiket Ferenc József halálának és a román csapatok betörésének híre Kolozsváron ér 1916-ban. Etelka labdarúgó vőlegénye mellett vágyik mind több testi kalandra, Titusz hadi tudósítóként a főtéri kávéházakat látogatja, miközben a frontvonalról menekülők sátrai ellepik a Szent Mihály templom környékét.
Az erdélyi helyszínek ugyan kissé vázlatosak, de a kolozsvári olvasót számos részlet ismerős varázsereje hatja át. A New York kávéház egyik billegő asztalánál estéről estére első kézből lehet értesülni a harci eseményekről, a Szabók bástyáját Drakula, a lebilincselő erővel és vadító kisugárzással fellépő román fejedelem használja átmeneti lakásként, míg a Farkas utca kisvárosi csendje örök. Titusz nyomán bejárható a középkori hangulatot árasztó Segesvár, majd a törcsvári kastély környéke és nem kis meglepetésre Bram Stoker egy tájleírása is vendégszerepel itt, amely mintegy tovább erősíti az első kötet élénk világvárosi forgataga és a folytatás varázslatos vidéki hangulata között létrejövő kontrasztot. Pár jelenetben felbukkan az ifjú Gömbös Gyula, s a sportember-grafikus Manno Miltiadész is alakít néha a cselekményen.
Az erdélyi tájak, épületek és személyek kissé kibillentik a korábbi műfajegyensúlyt, ezúttal javában folyik a vámpírvadászat, melyet Segesvártól a Házsongárdi temetőig, majd tovább, vissza a kiindulópontnak számító Városligetig folytat Titusz és alkalmi társa, a Drakulát mindenáron likvidálni vágyó Ágnes, aki egy bősz hegyes karót cipel magával a végső összecsapás reményében. A narratíva (miként azt a folytatás előzetesen leközölt részleteiből sejteni lehet) éles fordulatot vesz innentől, és A vértanúban egyes szám első személyben folyik tovább – s önkéntelenül is cinkos mosollyal nyugtázzuk, ha felvillan mögötte Benedek Szabolcs gunyoros kacsintása.
Cselekményét tekintve ponyva, valóban, rém izgalmas kaland, néhol azonban a fejezetek lezárásai hangos kurjantásra fakasztanak. Egy letűnt világ nyelvi zamatát szürcsölöd kábán, és a történet sodrásában önkéntelenül lapozol. Miközben viszont sorozatgyilkosról, vérszívóról, fociról olvasol, avagy a lenyugvó nap utolsó sugaraiban életre kelő városrészről, netán éppen Havasalföld legendás uralkodójának életrajzával ismerkedsz, Benedek Szabolcs mesélő tehetségének és a Libri kiadó magasan jobbra dőlő ékezeteinek hála a szövegértés egyszersmind a nyelv belső hangzásának ujjongó szertartásává válik, és boldogan vegyülsz el az ünneplőbe öltözött szavak vidám forgatagában.
Benedek Szabolcs: A vérgróf. Libri, Budapest, 2012.
Benedek Szabolcs: A vérgrófnő. Libri, Budapest, 2012.
