"felissza mind a képeket a táj"
Kereső  »
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 5. (619.) SZÁM — MÁRCIUS 10
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Szálinger Balázs
A térítés
KOVÁCS FLÓRA
„Beszédről folytatott beszéd” - Beszélgetés Hász Róbert íróval, a Tiszatáj főszerkesztőjével
LIDIJA DIMKOVSKA
Versei
Borbély András
Versei
Sigmond István
Egy ateista tanácsa: higgyetek Istenben 11. - Csoportterápia
BALÓ LEVENTE
Versei
Fekete Réka
5 évszak
Varga Borbála
Blue Stars
Zsidó Piroska
Versei
Szőcs István
Nézni fogunk, sejhaj, csak nézni?
A lét dadog, a szorsz szelypít
Borsos Júlia Gyöngyi
A két almamag
FERENCZI SZILÁRD
Vérvonal
Gyenge Zsolt
Fotogén őrület? - Beszámoló a 63. Berlináléról
Lászlóffy Zsolt
A modern zene születése
Hírek
 
Lászlóffy Zsolt
A modern zene születése
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 5. (619.) SZÁM — MÁRCIUS 10

Az európai zenetörténet elmúlt évezrede során, a többszólamúság első megnyilatkozási formáival kezdődően megfigyelhető az együtthangzások fokozatos differenciálódása. E természetes folyamatnak ugyanakkor mindig akadtak ellenzői is, mint például Liège-i Jakab, aki Speculum musicæ című, 1330 körül írott traktátusában a korai polifónia szabályosabb szerkesztéselveinek védelmezőjeként lép fel Philippe de Vitry új stílusával szemben: „A régi muzsika tökéletesebb, szabadabb, érthetőbb, tisztesebb, egyszerűbb és világosabb az újnál, amellett tudós, férfias és szabályos, sohasem ledér (lascivus), mint a mai. A modernek [sic!] azonban megcsonkítják és eléktelenítik a discantust, halmozzák a fölös szólamokat, zabolátlanul diszkantálnak, szétszaggatják a dallamot, ugrálnak és táncolnak, vonítanak, a maguk természetellenes harmóniavilágában. A konszonanciából nyomban új disszonanciákra szöknek, s ezt újszerű konszonanciahasználatnak nevezik. A régi tisztes műfajokat megvetik, s csak motetust meg cantilenát ismernek. Énekükben a szöveg tökéletesen elvész, a konszonancia hatása csökken, az időmérték összekuszálódik.”1 Ma már szinte érthetetlennek és megmosolyogtatónak tűnik e leplezetlen hevület, e szenvedélyes kifakadás, amellyel aligha lehet feltartóztatni a feltartóztathatatlant: gátat vetni, „Megállj!”-t parancsolni a zenei ízlés változásainak. Dacára annak, hogy a mindenkori modern zenei gondolkodás szükségszerűen „megsérti a perfekció szabályát, mert figyelmen kívül hagyja a kánont;2” az új befogadásának alapfeltétele mindenekelőtt a korábbi szemléletmód megváltozása, tudniillik „minden újszerűen komponált zene bizonyos szempontból lerombolja a zenéről addig vallott elképzeléseket, s a kortársakat felfogásuk revíziójára kényszeríti és annak meggondolására, hogy vajon az a mérce, amellyel az új zenét is mérik, mennyiben gyökerezik az előzményekben.”3
Az Ars antiqua szigorú konszonancia-felfogását, amely (a görög zeneelméletre hivatkozva) jórészt a szimfonok használatára szorítkozott, a többi hangközt pedig dallami–harmóniai szempontból többnyire átfutó- és váltóhangként értelmezte, előbb az Ars nova, majd később a reneszánsz virágkora oldotta és bővítette a tökéletlen konszonanciák eleinte meglehetősen korlátozott, de egyre inkább teret nyerő praxisával, megteremtve ezáltal a harmonikus nagy- és kisterc, a decimák és (a komplementaritás elve alapján) a szextek relatív önállósulásának lehetőségét.
Ily módon jöhetett létre – autonóm együtthangzásként – előbb a dúr-, később a mollhármas, valamint megfordításaik, a szext- és a kvartszextakkord, melyek hiányos alakjai a pars pro toto további tanulságául szolgálnak (harmóniai tekintetben a szext hangköz a szextakkorddal, a kvart pedig a kvartszexttel lehet analóg). Feltétlenül ide kívánkozik az a Szabolcsi Bence stílusát idéző költői kép, amellyel Bárdos Lajos mesébe illő módon foglalja össze a polifónia megjelenésének és differenciálódásának folyamatát: „Az ének kilépett az egyszólamúságból. A csoda megtörtént. Megfogant a többszólamú zene, kultúránknak egyik legnagyobb istenadománya […] A középkor énekes rendje most már sokszoros munkalendülettel kutatja, ássa, fejti ki az újonnan felfedezett bánya titkait. Felfedezi a kvartot, a tercet. Az ismeretlen fényű fémeket egymással vegyítgeti. Új ötvözetet nyer, a hármashangzatot. A kvinten kívül még egy terc is együtt hullámzik a melódiával, még újabb színt adva hozzá. […] Közben a fül egyre többet hall meg a felhangokból. Palestrina százada gyönyörűséges kristálypalotát épít fel az első hat részhang szerény anyagából. Ebben a palotában még félve bujdokol, idegenül suhan át egy-egy távoli jövevény, egy-egy magasabb felhang. De lassanként megszokott vendég lesz a heted is – Bachnál már otthonos, majd a kilencedik, a nóna – mily gyakori Beethovennél, mily önálló Wagnernél! A mai zene pedig már ismeri, érti mindet, a tizenhatodikig.”4
Bárdos még megérhette, hogy a felhangokból épített „kristálypalotát” birtokba veszik a spektrális zene (musique spectrale) komponistái – Gerard Grisey, Tristan Murail és mások. A zenei informatika ugrásszerű fejlődését kiaknázó zeneszerzők a számítógépes hangkép-ábrázolás és -elemzés tanulságait fogalmazzák meg hangszíncentrikus műveikben, egy újfajta alkotói attitűd és (modern?) esztétika jegyében.


Jegyzetek

 1Idézi Zoltai D.: A zeneesztétika története. Kávé, Budapest, 2000, 80–81.
2 I. m., 81. 
3 Uo. Zoltai idézi P. Gülkét. 
4 Bárdos L.: Tilos, vagy nem? In Uő.: Harminc írás. Zeneműkiadó, Budapest, 1979, 182–183.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében