Én! Enzo Cellini, a halott gyermekek kertjében vagyok. Láttam olyan lángnyelveket, amelyek úgy hagyták el a földet, mint egy égő felhő s mint hatalmas szárnyú ragadozómadarak, kik fölszálltak az egek felé, s aztán úgy hulltak alá a vonalainkra, mint ezer fénypont a fekete égben. A Minenwerferek gyilkos csapatai szoros sorokban csaptak le azokba a sáros lyukakba, amelyekben menedéket találtunk. A tűz! A Pokol minden tüze. A halál szárnyai megérintettek, s nyomukban kén- és rémület-füstöt hagytak. Más torpedók úgy robbantak föl, mit mérges döglegyek rajai az első s a második vonalaink lövészárkaiban. Szörnyű, fütyülő fémvándorlás volt ez. Két megőrült katona rohanni kezdett az ellenséges lövészárkok irányába. 

Még mindig emlékszem a háború ködében eltűnő, szürke árnyaikra. Öntudatlan módon ujjaim az Argonne földjét szántották, mert az élők elbújtak, mint a vakondok. És a halottak a lökéshullámtól fölemelkedve a világítórakéták által megvilágított égbe repültek föl. Jákob lajtorjájának legegyszerűbb kifejeződése egyetlen merőleges univerzumra csökkent. A repülő gyalogosok ellipszisei, a kitépett lábszárak, karok és fejek véletlenszerűen zuhantak vissza a mezőkre. Egy szép, fakó arc gurult épp a kezeim közé. Két, nagy, fekete, Olaszhonból érkezett szem ragyogott még ott olyan tűzijátékot vervén vissza, amely majdhogynem örömtelinek tetszett e morbid tükrökben.

A senkiföldje holdibélitáj volt. Az arcomat simogató füvet alabástrom színű porréteg borította. Lövészárkaikon túl, a tűz-özönvizet követően a férfiak kezdtek kimászni a gödrökből. Ők is azon szellemlények fehérségét hordozták, akik kiszakadtak a homályból. Levervén a port az egyenruhájáról, az egyik gyalogos ahhoz a homokvárhoz hasonlított, amelyet épp elmos a dagály. Csupán a katona levegőben titokzatosan fölfüggesztődött feje volt olyan, mint  egy kísérteties látomás.

A repedések s robbanások által szétszaggatott földön kúszok. S abban a pillanatban észreveszem takarókba burkolózott, félelemtől remegő két őrszemünket.

– Ki jár ott? – kérdi az egyik férfi, s puskáját seprűként ide-oda forgatja. Semleges hangon adom meg a jelszót: „Célzószemek”.

– Lista kapitányról megtudtunk valamit? – kérdem.

A katona közeledett. Hangja megtörtnek s az idegességtől feszültnek tűnt.

– Elment egy órája már, kapitány úr. 4 órától kezdve az egész állást bombázás érte.

– Milyen típusú lövedékek?

– 150-esek, 250-esek, s ezek a rémes Minenwerferek. A nyugati szektor őrszemei eltemetődtek élve, kapitány úr!

Megkérdem tőle, hogy a Halott Gyermek elnevezésű tanyát érte-e találat?

– Nem, megkímélték, kapitány úr.

*

Átjutok az első szögesdrótháló-rendszeren. Szerves hulladékokkal megtelt patak csörgedezik alant. A földet ötven kilónál nehezebb gránátok szántották föl. Az egyik bokor körül egyfajta lapály képződött. Dögszag szorítja össze a torkom. Szétterülő formát veszek észre a vízben, egy lovat, amelyet egy rózsaszín membránnak tűnő bőrrel takartak le. A nyüvek által kiürített négylábú olyan könnyűnek tetszett, mint egy fölfújható léggömb. De a ló nem volt egyedül. Egy egész lovascsapat kaszálódótt le önnön lendületében. A holt lovaknak megvoltak a lovasaik, avagy, ami emezekből megmaradt a kengyelekbe akadva. A csípőtől elszaggatott testek a nyergekben ültek, mint a lovasbemutatón. A kezek és az alkarok még tartották a gyeplőt. E lenyűgöző szoborcsoporthoz közeledvén, nem állhattam ellent annak, hogy egy félig földbefúródott lábszárat meg ne érintsek. A hús bemélyed az ujjam nyomása alatt egy csiga zselatinos puhaságával.

*

A garibaldiánus 4. Légió idegen gyalogezredének a kapitánya vagyok Giuseppe „Peppino” Garibaldi ezredes parancsnoksága alatt. Ez az egység főként olyan olasz önkéntesekből állt, akik Franciaországért akartak küzdeni. 1914. novemberében kezdtünk harcolni a Kronprinz hadserege ellen az Argonne szurdokjaiban. Szeptember közepétől kezdődően csapataink egy, a modern háború mindmegannyi eszközével fölfegyverzett ellenséggel találták szemben magukat a fronton, akik olyan erőteljes tüzérséggel rendelkeztek, hogy a mi hadfölszerelésünk nem vehette föl velük a versenyt. Néhány rögtönzött, szerencsétlen gránáton és magunk gyártotta „majomhúson” kívül nem voltak gránátjaink. Tüzérségünk kevés számú lövészárokmozsárból és néhány olyan 150-es mozsárágyúból állt, amelyek még Lajos Fülöp idejéből származtak, s amelyeket a Dijon mellőli régi erődökből szereztünk. Számos taupias-t is gyártottunk, kezdetleges, hordozható mozsárágyúkat, amelyeket a 77-es német lövedékekből készítettünk, s amelyekre egy gyújtólyukat fúrtunk, hogy tüzelhessen. A veréb egy nagy nyílpuska volt, amelyet a gránátok nyolcvan méterre való elvetésére kellett volna használnunk, de nem voltak csak köveink s a srapnelek nagyobb darabjai. Ilyen, a középkori háborúhoz méltó körülmények között ütköztünk meg az ellenséggel lövészárkoktól lövészárkokig, s ezek megszerzéséért néha fejszével, metszőbicskával és késsel harcoltunk.

*

Lotharingia és Champagne között terülvén el, az Argonne hegycsoport hatalmas, fenséges tölgyfaerdőkkel néhol olyannyira sűrűn borított, hogy majdnem áthatolhatatlan. Hatvan kilométernyi hosszával és tizenkét kilométeres szélességével az erdő egy szabálytalan, tavakkal tűzdelt fennsíkon terült el, amelyet mély szurdokok szakítottak meg. A Biesme völgye az erdőt délről észak fele hozzávetőlegesen kettőbe szeli, de ettől a bemélyedéstől jobbra és balra annyira meredek, csúszós lejtőjű szakadékok nyílnak, hogy cikkcakkosan elkerülendő terepakadályokat képeznek a lövészárkok számára. A csúcsokról források törnek elő, s a vastag és szürke, glaise-nek nevezett anyaggal összekeverődött víz a legkisebb üreget is sárkúttá, a legkisebb mélyedést pedig egyenesen mocsárrá változtatja. A lövészárkokat többnyire elönti a víz, amit minduntalan vödörrel kell kimerni. A szálfák alatt még a legapróbb ösvény is ragadós, mézhez hasonló sárból lévő kerékvágássá válik. Avégett, hogy az erdei csapások ne váljanak használhatatlanokká, rönkfa-réteggel kellett őket „leparkettezni”. Ezentúl meg kell közelítsem néhány tucat méterrel az ellenséges lövészárkokat. Vissza kell térjek a tegnap esti, elvetélt támadásunk színhelyére.

*

Épp Karácsony estéjén állítottak frontvonalba, és 1914. december 26.-án támadtunk a bolante-i erdőben „Viva l’Italia!”, „Vive la France!”, „Éljen Garibaldi!” kiáltások közepette. Harminc perccel a sorsdöntő óra előtt, a tisztek összegyűjtötték az embereket, hogy néhány szót intézzenek hozzájuk. Buzdították őket, hogy törjenek az ellenségre, s hogy áldozzák föl életüket Franciaország és Olaszország jövőjéért. Miután a családjuknak írt búcsúleveleket megírták, a légionáriusok kigombolták szürke-zöld zubbonyukat, hogy láthatóvá váljon ama legendás vörös ing, amely Garibaldi hősies gesztusát kísérte végig a világ minden csatamezőjén.

Fölharsan a rohamot jelző trombita, miközben Peppino Garibaldi lovaglópálcájával mutatta az utat. A jelzőrakétát föllőtték, és a 3. pótzászlóalj, amelyben szolgáltam, megkezdte az előrenyomulást revolverrel a kézben Constant és Bruno Garibaldi vezérletével. Az első füttyjelre már földerített terepen vágtunk keresztül a francia lövészárok előtt „Szuronyt a csőre!” fölkiáltással. A kis támadócsapatok tornalépésben haladtak előre. A fegyvertelen utászegységeket golyóálló pajzsok védték, s egyesek hatalmas bádogollókkal fegyverkeztek föl, hogy a még érintetlen drótokat elvághassák, míg mások csákányokat hordoztak, hogy a német lövészárkok védelmén dolgozhassanak, ha majd az elesik.

A német géppuskák köpködni és kaszálni kezdtek. Az emberek vagy azonnal meghaltak, vagy a sorozatok által megsebesítve rogytak össze. Megpillantom az árkászcsoportot vezető hadnagyot: halálos találat éri a fejét. Minden zsigerüket megmozgató, önföláldozó cselekedetet hajtva végre, az utászok elvágják a drótokat, s elesnek egyenként azért, hogy támadási folyosót nyithassanak számunkra. Bruno mögött vagyok, aki a 6. századot vezeti. A robbanások közepette szétszórt rendben haladunk előre. A mindent elpusztító ágyútűzben az emberek a földre vetik magukat, s körmükkel földkupacokat kaparnak össze a fejük elé nem is abból a meggondolásból, hogy valami nevetséges védelmet emeljenek maguknak, hanem inkább azért, hogy láthatatlanokká váljanak a homokzsákjaik pajzsa mögött kényelmes biztonságban lévő német mesterlövészek és megfigyelők számára. Látom, Bruno hirtelen meginog, és összeesik, s az egyik kezével fogja a karját. Megsebesült. A sebet bekötik, s Bruno ötvenegynéhány fővel újraindítja a rohamot.

A németeknek volt annyi idejük, hogy pontosítsák a célzást, s következésképp valóságos golyózápor hullt reánk. Két lövedék hatolt át Bruno mellkasán, s a hónalj szintjén távoztak a testből. Bruno egy fa törzsén csúszik le a földre Landini közlegénnyel együtt, aki úgyszintén megsebesült. Bruno szép arcát figyelem s a hátrafésült, fekete haját. Egy rakoncátlan tincs hull a homlokára. Még van annyi ereje, hogy megszólaljon elhaló hangon: „Megsebesültem!” –  mormolja. „Menjetek nélkülem, én már nem tudok járni.”

Levesszük róla a zubbonyát s a rövid, kis, kék, aranygombos zekéjét, hogy megvizsgáljuk a sebesülését. A vér átitatja a vörös inget s az égszínkék övet. Reménytelen. „Küldök egy csókot apámnak és anyámnak s minden testvéremnek”, mondja bátran. Vércsík jelenik meg a száján, szavait már nem lehet hallani, aztán egy végső izomgörcs rázza meg a testet. Hirtelen minden maradék akaratát összeszedve, még csak néhány szót képes kiejteni: „Garibaldi gyermekei...”

                BRÉDA FERENC

                             fordítása

A regényrészletet a párizsi Max Milo kiadó hozzájárulásával közöljük.