Csoportterápia

(folytatás előző lapszámunkból)

– Nem akarok überolni – szólalt meg egy rettenetesen kifestett, fakó szőkén tündöklő, iszonyúan ráncos tünemény –, de a szenvedésnek több arca is lehet, egyik elviselhetetlenebb, mint a másik, nekem is megvan a magam története, jólesne meghallgatni valakit, aki azt mesélné el, hogy milyen szép, kiegyensúlyozott és boldog volt az élete, még a tyúkszemére sem lépett soha senki, hát, sajnos, nem vagyok ezek közül való, az én életem is szenvedéstörténet, persze más, mint az előttem szólóké, de hát  két egyforma életút nem volt és minden bizonnyal nem is lesz soha. Akkor mondom az enyémet. Középiskolai tanulmányaim befejezése után, tizennyolc éves koromban  jelentkeztem a színi egyetemen rendezett felvételin. Különösnek tartottam, hogy nem egy bizottság előtt kellett felvételizni, egyetlenegy személy, valószínűleg egy vezető színész állított meg, hogy menjek vele, vizsgáztatni fog, reméli, hogy ügyesen fogok szavalni és az improvizációs jelenetet is képes leszek átmenő jegyre bemutatni. Mondtam neki, hogy középiskolásként rengeteg versenyen díjaztak országosan is, a televízióban is szerepeltem, a rádiótól szinte havonta felkértek, hogy szavaljak el egy-egy költeményt, a szüleim nagyon büszkék voltak reám, ezek után nagyon szeretném, ha Ön is elégedett lenne velem. 

– Jól van – mondta a vezető színész, aki a gondjaiba vett, kézen fogva vezetett egy terembe, ahol csak egy szék volt, egy asztal, egy cserépkályha, más semmi sem. 

– Elmondhatom a kedvenc versemet? – kérdeztem.

– Persze – mondta –, mindennek eljön az ideje, de előbb vetkőzz le.

Ja, persze, gondoltam, látniuk kell a leendő színészek testi felépítését is, hogy ne legyen kicsit sánta, vagy bőrbajos, vagy girhes a teste, a túl vastag lábakkal és a nagyra hízott hassal is undorító látványt kelthet a színpadon, kivéve ha éppen az a cél, hogy undorító érzést váltson ki a nézőkből, ám ilyen szerep vajmi kevés lehet, gondolom, hát nem tétováztam egy percet sem, vetkőzni kezdtem. 

– A harisnyát is? – kérdeztem. 

– Persze – mondta a színész –, mindent.

Tökéletes volt a testem, ebben hiba nem lehetett, aztán táncolnom kellett, ő fütyült valamilyen dallamot, én meg mozgattam rá meztelen testemet. Később az asztalra fektetett. Először nem tudtam, hogy mit akar, aztán amikor megtudtam, már késő volt ellenkezni.

– Nem volt rossz – mondta –, de ezt még gyakorolni fogjuk. Az első próbát sikeresen vetted, öltözz fel, kimegyünk, nemsokára megint hívnak, s akkor elmondhatod a verseket.

Amikor kimentünk, valaki odajött hozzánk, s megszólította azt az embert, akinél felvételiztem az előbb.

– Hol kóricálsz, fiam? A tanár urak mindenhol kerestek, hozzál néhány kancsóba vizet, poharakat, ahogy megbeszéltük. 

– Igenis – mondta az a férfi, aki levizsgáztatott az imént, s nemsokára kiderült, hogy tulajdonképpen segédszínész, aki nagyon rossz anyagi körülményei miatt az egyetemen szolgál, kávét főz, takarít, néha kiküldik a sarokra cigarettáért. 

Így kezdődött a színészi pályám, hogy miképpen folytatódott, ezt most itt nem mondom el, de nézzenek reám, madárijesztőként végeztem a pályát, nyugdíjas vagyok ugyan, de más nyugdíjas színészt néha felkérnek egy-egy szerep eljátszására, engem sohasem. Az igazság az, hogy nem jeleskedtem a szakmában nagyon, díjakat sem nyertem soha, filmszerepre sem szemeltek ki a rendezők, végeztem a dolgomat, ahogy tudtam, úgy általában elégedettek voltak velem. 

– Én tíz évig börtönben ültem – vette át a szót egy őszhajú férfiú –, előtte egy bankot vezettem hosszú évekig, de a pénz szaga megszédített, kihasználtam az adott lehetőséget, és egy óriási összeget sikkasztottam. Tíz évre ítéltek, amit le is ültem. De a pénz nagy része a rejtekhelyen megmaradt. Nyugdíjam nincs, de annyi pénzem maradt, hogy nyugdíjra nem is tartok igényt. Amíg élek, az a pénz nekem bőségesen elég. Még arra is van pénzem, hogy négy embert, az itt jelenlévők közül kettőt, a lelencet és a cselédet és még két, hozzájuk hasonló nélkülözőt ellássak koszttal, ezzel próbálok vezekelni. Istennel közben sikerült kibékülnöm, a lelkem rendben van. Kisebb lakásba költöztem, hogy szegénynek tartsanak, ha abban a hat szobás villában éltem volna tovább, feltűnt volna. Nem reszkírozok semmit sem. Azt a néhány évet, amit még élni fogok, szeretném szabadon eltölteni. 

– Jól van – mondta a pszichológusnő –, egyiküknek sem volt könnyű az élete, s látom, most is szenvednek mindannyian. Radikális megoldásra lesz szükség, bízzanak bennem, erről majd gondoskodom. Egyelőre pihenniük kell egy-két órát, vegyék be ezeket az altatókat, s amikor felébrednek, elmondom, hogy mit kell tenniük. Rendben lesz minden. 

A négy halottat vagy tíz nap múlva találták meg, véletlenül. Hogy egyik halottnak sem volt hozzátartozója, a polgármesteri hivatal volt kénytelen fizetni a temetési költségeket. Az úgynevezett pszichológusnőt évekig keresték, de nem akadtak a nyomára. Egy idő után a rendőrség lezárta a nyomozást.