Felfénylik az életem
Viaţa mea se iluminează
A hajadat ma jobban kiszívta a nap,
szívem feketén-sós királynője vagy.
A tengerpart hullámtalan téged követett,
mint árnyék, akár kígyó, ha lefegyvereztetett.
Elhaladnak a múló nyár szellemlényei,
mint ahogy tengeri lelkem vitorlásai.
És az életem felfénylik,
hajnal-zöld tekintet érint –
alkonyatkor földszürke fény.
Hej, szaladok, ugrok, felpatakzom én.
Engedj csak egy percre,
engedj egy pillanatra,
falevélperemre, homokiramatra,
még egy fénysugárra, csak egy fuvallatra.
Engedj egy évszakra, évre, egy időre még.
A költő,
mint egy katona
Poetul ca şi soldatul
A költő, mint egy katona,
nincs magánélete.
Magánélete
por és hamu.
A hangya érzelmeit
elméje csápjaival emeli fel
és közelíti, közelíti szeméhez,
addig, amíg az a szemével
eggyé válik teljesen.
Fülét az éhes eb gyomrához tapasztja,
a kutya tágra nyílt orrát szagolja orra,
addig, amíg a két orr
teljesen eggyé válik.
Iszonytató hőségek idején
madarak szárnyaival legyezi magát,
és ő az, aki mindet a levegőbe zavarja.
Ne higgyetek a költőnek, ha sír,
az a könny nem az ő könnye,
kifacsarta a dolgok könnyeit,
a dolgok könnye hull elé a földre.
A költő mint az idő,
felgyorsul és lelassul,
hamisabb lesz vagy igazabb.
Óvakodjatok bármit is mondani neki,
a költőnek ne mondjatok semmiképp igazat,
de legfőképp az érzelmekről ne szóljatok neki,
mert azonnal rávágja, hogy ő érezte őket,
úgy tudja mondani, hogy ti is
bevalljátok, ezt ő érezte,
tényleg.
És könyörgök, a költőhöz
semmiképp ne érjetek!
Kezetek soha ne érintse meg a költőt!
… Csakis akkor, ha kezetek,
oly keskeny, mint egy sugár,
a kezetek a költőn csak így
hatolhat át.
Egyébként nem hatol át, és
minden ujjatok rajta marad,
és ugyancsak ő kezd dicsekedni majd,
hogy kezein az ujjak száma hat.
És kénytelenek lesztek elismerni, ó, tényleg,
az ujjak számában ő megelőzött minket.
De a legjobb, ha hisztek nekem,
és nem érintitek meg
a költőt sohasem.
...És nem is érdemli, hogy hozzá érjetek.
Mint egy katona, a költő nem él
magánéletet.
Angyal,
akit a madarak
nem fogadtak el
Înger refuzat de păsări
Akit egyetlen tollvonás írt végül körül,
angyal, akit a madarak nem fogadtak el,
egyedül is megkísérlem, hogy passzátok
homokjából töröljelek el.
Először a túli-sárga
Kanopusz csillagot nyalom.
Milyen sós, gyűl a szomjúság a
bőrömre tapadó havon.
Aztán megkarmolom arcod,
csordulnak zöldes másodpercek,
pillantásaim fűszál-lágyak –
köztük, álmatag, elveszejtlek.
Akit a hosszú szárnyalások,
madarak nem fogadtak el,
most elérsz az ajkaimhoz,
csókokhoz közel.
Kiáltásként írnak körül
eszement körvonalak,
hangsúlya vagy életemnek,
ami épp beléd harap.
KARÁCSONYI ZSOLT
fordításai
