(regényrészlet)

Pislogtam a bádogpárkányon.

A létra jócskán rozsdás volt, kissé csúszós, alig tudtam mászni; felcsimpaszkodtam az utolsó fokra, lábam a falnak vetettem, ugrottam egyet, aztán uzsgyi felfele. Félúton megálltam, hogy hú, azta hejj. És másztam tovább. Zavart a kék köpeny, folyton rám csavarodott, ráléptem. Ilyenkor cseppet megrémültem. Végül kikönyököltem a párkányra, fellihegtem magam. Néhány lépés a szurkos tetőn, reménykedtem, találok valami labdát, játékszert, de a kölykök nem tudtak ennyire magasra dobni. Úgyhogy leültem a bádoggal borított forró párkányra, lógattam a lábam, pislogtam lefele.

Lent Zoli és Misi – kebelbarátaim – meghatottan bólogatott. Jött a többi kölyök is, zsongtak, mint hangyák a földtúráson, remegtek a tisztelettől, mutogattak felfele, feszült a mellkasom, nagyokat vigyorogtam.

Tizenöt méteres magasságból légyszarnak látod a világot; szerintem a gravitációt csakis azért találták ki, hogy mindenki kötelező módon összetörje a fenekét.

Szóval ültem a tetőszélen, s arra gondoltam, bárcsak látná a nagyapám. Ott melózott a szomszédos kertben, almafákat nyesett, füvet nyírt, lapit söpört, kaszált, bagózott folyton, dugdosta a feles üveget lajbija alá; úgy általában mindent megtett, hogy elfeledje Szibériát, az átnevelőtábort, mert ahogy hazajött Oroszból, úgy szurtosan, tetvesen vitték is a komcsik, agyába némi leninizmust ültetendő. Megkomorodott az öreg, miután fél gyomrát a műtőasztalon hagyta, szorosan belekapaszkodott a szilvapálinkába és kapadohányba, közölte a családdal, hogy mindenki csessze meg, ő kivonul a dicső aranykorszakból. Nyomatékosította a dolgot azzal, hogy néha elverte a kollektívelnököt. Mondjuk, nehéz dolga nem volt, ivott az is, mint a göde, aztán másnap nézhette a zúzódásokat sárga pofáján.

– Kilenc hold föld kellett neked? – kérdezte az öreg, miután télen mezítláb érkezett a falusi kocsmába. Nagyanyám eldugta csizmáját, erre ő leventeindulókat énekelve masírozott le a lajbiszaggatóba. Pálinkát rendelt, megtapizta a pultos csajt, iddogált, barátságos tanácsokat, pofonokat osztogatott. Aztán jött a félrészeg elnök, hogy lemossa az épülő szocializmus porát.

– Para bácsi, jöjjön ide – rendelkezett. 

Később együtt énekelték a Horthy-indulókat. Az öregnek kimeredt a szeme.

– Az apám bíró volt, te fattyú. Tisztes-séges ember, nem jövevény. 

Elnök elvtárs motyogott valamit a változó idők hangjairól. Vontatott kiselőadást rögtönzött az életszínvonal növekedéséről, csatornázásról és házrombolásról. Megfeszültek az arcok, mozgott a bicska a zsebekben.

– Üssed, Pityu – kiáltották, mikor nagyapám csontos ökle randizgatni kezdett az elnök elvtárs hegyes orrával.

Hajnalban került elő az öreg. Befeküdt nagyanyám mellé, elégedetten szuszogott.

– Megint leszoptad magad.

– Hagyd, Irma. Ha le, hát le.

Az elnök testét a tavaszi olvadáskor találták meg. Messze a határban, a patakban, a meredek mart alatt. Kérdezősködhetett a milícia, hallgatott a falu, mint sülő kenyér az izzó kemencében. A házrombolást kétezerre halasztották, a falugyűlés után az öreg vidáman csapott a lovak közé:

– Ne, Arabella! Gyű, Mihaéla!

Zötyögtünk ki a hegyekbe. Markoltam az ülődeszkát, néztük egymást unokatestvéremmel; fogadást kötöttünk a kertben kiásott régi pénzre, hogy ki hányja el később magát. Én az út felénél feladtam, a reggelivel megjelöltem az utat, mint Jancsika és Juliska. Unokatesó kibírta a tisztásig, ott aztán telibe tette a kutyát. Csíphette Dogot a gyomorsav, egész nap a patakban matikált. Dog – minden angoltudásunkat összeszedve neveztük el a kutyát.

Nagyapám gombát és szalonnát húzott nyársra. 

– Mivel etetitek ezeket a kölyköket? – morcogta. – Táppal? Olyanok, hogy a lófingtól is felborulnak.

– Mondtam én – kuporodott apám közel a tűzhöz. Negyven fok volt, de imponálni akart apósának.

– Fogd meg a szád – nézett rá az úgy, hogy apám tüstént meghúzta a pálinkásüveget. Később horgászbotot kapart elő.

– Az meg minek? – húzta fel szemöldökét az öreg.

– Horgászni. Pisztrángra. 

– Hülye vagy, édes fiam – nyugtázta. Odalépett a mogyoróbokorhoz, lenyesett egy ágat, kihegyezte, a parázsba dugta. Aztán a patakhoz ment. Lándzsázta a vizet, hányta a halakat a partra. Apám nem adta fel, a szovjet üvegszál- ipar remekével nyújtogatott a víz felett. Kifogott néhány rákot. Az egyik makacsul hüvelykujjába kapaszkodott, mire eldobott botot, nyüvet, és kicsit világgá ment. Nagyapám összeszedte a rákokat, hümmögött, hogy ez kevés lesz. Mondta, fogjunk békát. Összekaristolt a sás, de elkaptunk egy brekegőt.

– Vigyázz, ne számolja meg a fogaid, mert kihullnak – súgta unokatesó, és zsebkendőt borított a békára.

Nagyapám vette a tarisznyát, száját dróttal kifeszítette, botra kötözte, a békát négybe vágta, a tarisznyába dobta. Kinézett egy gübbenőt, beengedte a vízbe. 

– Tegyetek fel vizet – szólt az asszonyoknak. Majd elégedetten szivarra gyújtott, hátrafeküdt, süttette magát a nappal. Vesztünk meg a kíváncsiságtól.

Mikor a víz forrni kezdett, kiemelte a tarisznyát. Nyüzsögtek benne a rákok.

– Ehem… – pislogott az öreg. Egyen-ként dobálta az ollósokat a vízbe.

– Ezt meg lehet enni? – kérdeztem, mire mérgesen kiáltott anyámra.

– Minek neveled? Tanácselnöknek?

Elsápadtak a felnőttek. Az öreg belakott, meghúzta az üveget, elaludt az árnyékban. Anyám vízért küldött a forrásra, de valahogy a patak partján kötöttem ki. Gondoltam, jó lesz a patakvíz is, hát lenyúltam a fonott üvegkorsóval. A mély gübbenő felett.

Arra eszméltem, hogy vizet okádok. Vörös-fekete foltok jojóztak előttem, anyám kétségbeesetten kiáltozott. A lábával szedett ki a patakból. Éppen időben.

Az öreg a másik oldalára feküdt.

– Kár ezekbe az étel – dünnyögte. – Mind visszaadják.

Mikor este naptól égetett, fájdalmas bőrrel készültünk a buszra, szólt nagyanyának. 

– Tégy csirkét, sajtot, túrót nekik.

Nagymami berezkedett. Meg nem fogja a tollas jószágot, inkább világgá megy. Az öreg felhúzta szemöldökét, fogta a fejszét, elment tyúkot hajkurászni. Hozta a lefejezett szárnyasokat, nyakukból még spriccelt a vér.

– Otthon megkopasszátok – intette vígan.

Unokatesóval ismét kidobtuk a taccsot.

– Basszátok meg – mérgelődött.

Disznóvágáskor nagybátyám erősködött: majd megszúrja ő. 

– Felőlem – vont vállat nagyapám.

Álltak apámmal a pajta előtt, tanácsülést tartottak, miként kotorják elő a százhúsz kilós állatot. Az öreg nézte egy darabig, aztán elfogyott a türelme. Kötéllel kezében bement az ólba, s mire a két deli apa feleszmélt, a disznó a földön hevert összekötözve. Visított, hogy repedtek meg az ablakok. Elbújtam a nyitott fészerben a nyúlketrec mögé. Az udvar közepére vonszolták, nagybátyó rátehénkedett, hosszú kését az állatba döfte. Anyám tálban fogta fel a vért.

Mikor nem mozdult, leszedték a kötelet, szalmával borították be. Meggyújtották. Pár pillanat múlva az égő disznó a kapu fele rohant, nagyapám meg utána. Fejszével terítette le. – No… – mondta, s mélyet szuszogott.

Bátyó szót sem szólt, azt is halkan. Segített az öregnek visszahúzni az állatot, kezdték elölről a perzselést. Mikor befejezték, akkora pofot kapott, hogy belerezdültek zápfogai.

– Ugye nem kell mondjam – zárta rövidre az öreg a nevelőórát. – A lábába szúrtad, barom.

Elégedetten felhajtott egy pohár pálinkát, lemetszette a füleket, nekem adta. Csámcsogtam, később anatómiai órát tartottam a disznószív felett. Sajnáltam az otthon hagyott mini mikroszkópot.

Mikor a városban meglátogatott, mezítláb toppant be a tömbházlakás ajtaján.

– No aggyonisten – köszörülte torkát.

– Apuka, a csizmát hol hagyta? – csapta össze kezét anyám.

– Az ajtó előtt. Há jöjjek bé sárosan?

Kis idő múltán szedelőzködni kezdett.

– Már megy?

– Neh, sok van még a buszig. Vécézni kell – sodorta meg bajszát.

– Ott a fürdőszoba – mondta anyám.

Nagyapám mérgesen legyintett:

– Nem szarok én bé a házba.

Húzta a csizmát, lement a szemeteskukák mögé.

Pár óvónő is bekerült a hangyák közé. Fogták állkapcsukat, terelték a kölyköket, rimánkodtak, másszak le. Tétezték némi pofozgatás beígérésével, hát lógattam tovább a lábam. Jó messze elláttam, de nagyapó sehol. Pedig most…

Felnőtték odalent eltüntették a gyermekeket, óbégattak, lassan szent nem maradt, kit fel nem emlegettek volna. Aztán stratégiát változtattak, elmaradtak a pofonok, jött a híg palacsinta, alma, esetleg narancs, ha még akad raktáron. Nagyot korgott gyomrom, abbahagytam a nagyapázást, lemásztam. Fülhajon ragadtak, vittek az igazgatónőhöz. Az kiparancsolta a félájult, sápítozó bandát az irodából. Közben a nagy Elvtárs elegáns, göndör malackára emlékeztető képét néztem.

– Kis Demi, jól vagy? – kérdezte a főnöknő. Mancsaim hideg kezébe fogta, mélyen szemembe nézett.

– Jól vagyok. Egészen jól. Köszönöm.

– Megvédtek varázshajszálaid – mosolygott. – Látod? Mondtam…

Néhány hete fehér hajszálakat fedezett fel üstökömben, s mikor mondtam, hogy húzzuk ki, nem vagyok vénember, tiltakozott. Mágikus erővel bírnak, mint a mesében – mondta.

Körtét nyomott kezembe, kitessékelt az ajtón. Álltam a hideg, fehér szekrénykékkel borított folyosón, nagyapámra gondoltam. Aztán az Elvtársra. Bejött a képe. Mindenhol látni, mégsem unja az ember. Az az érzése támad, hogy bárhová megy, mindig ismerős helyen van.

A körtét Zolival ceruzahegyezőre cseréltem. Kezemben szorongattam, mikor lefektettek bennünket. A háló nagy volt, hűvös, fehér, unalmas. Forgolódtam, képtelen voltam aludni. Egy ideig a plafont bámultam, aztán lábujjaimat. Nagynak találtam a körmöket, hát nyesni kezdtem a hegyezővel.

A dada visítására ébredtem. Merő vér volt lábamnál az ágynemű. Vittek a diszpenzárba. Utáltam azt a helyet, mindig víz főtt egy nagy fazékban, mert fertőtleníti a levegőt. Mikor bement az ember, mindig szorongatták, nehogy lerántsa a fazekat. Bekötöztek, közben azon gondolkodtam, mit mondok anyámnak. Kitaláltam valami üvegcserepes sztorit. A dadák fújhatták a magukét, anyu nekem hitt, így jókora veszekedés lett a vége. A létrás sztorit végül nem is említették.

Otthon csinos szandált kaptam, kilógtak bekötözött lábujjaim; négy napig nem vittek oviba.

Zoli és Misi párszor telefonált.

– Nagy vagy, ember – mondták meghatottan.

– Semmiség – szerénykedtem.

Mire visszakerültem, a létrát négy fokkal visszavágták.

Tűzött a reggeli nap. Az előttem lévő néni kiájult a sorból. Komótosan fogtam a kisszéket, helyére húztam, olvastam tovább. Senki nem mozdult, a vénasszonyt felmosandó; az eladónő szaladt ki vizes ronggyal kezében, borította a fejére.

– Napszúrás – mondogatta, és tanácstalanul körülnézett.

– Akkor húzza árnyékba – mérgelődött egy bácsika. – És hívja a mentőket. Ott a telefon.

– Nincs pénzérmém – húzta a boltos árnyékba a nénit. – Az irodai meg nem működik.

– A segélyhívások ingyenesek.

Eltrappolt a telefon fele, mi addig bámultuk a vénasszonyt.

– Vénségére megtanulhatta volna, hogy fejkendő nélkül nem szabad sorba állni – mondta valaki.

– Ismerem én őt – mondta egy másik. – Olyan modern családból származnak, semmit sem tartanak jónak. Hát tessék, meg is van az eredménye.

A boltosné visszajött.

– A fene egye meg, valaki leszakította a kagylót – vöröslött.

– Feljebb még van egy készülék. Tessék megpróbálni azt – mondtam.

Persze, hogy tudtam. Három napon át lestem a két telefont, melyik van biztonságosabb helyen. Aztán késő este nekirohantam az egyiknek, leszakítottam a kagylót. Kiszerketáltam a fülhallgatót. És apám lámpás tévéjéből egy diódát. Rákötöztem a hallgatóra, egy drótot nyers krumpliba dugtam, másik drótot a fűtőtesthez érintettem. Készen volt a rádió. Egy adót fogott – mondjuk, több nem is volt –, fülre szorítva hallgattam a paplan alatt és az iskolában.

Apám tévészerelő haverja két üveg pálinka és sűrű káromkodások között megtalálta a hiányzó diódát. Becinezett helyére egy másikat, a kommunista propaganda nagyon örülhetett a javításnak, mert tüstént ömleni kezdett a készülékből. A tévészerelő büszkén kihúzta magát, nagyot kortyolt az üvegből. Apám meg alapos módszerességgel felpofozott. A rádiót a tanárok elkobozták.

Jó gyerek volt a szerelő. Gyakran bütykölte lámpás tévénket, ezért anyám ebédre hívta. Töménytelen mennyiségű szeszt hörpintett fel, így – mint az bárkivel megesik – hányni kezdett. Az apró különbség csak az volt, hogy a tag tulajdon szájába ürítette a gyomortartalmat, s nyelte is vissza azonmód. Aztán vigyorgott a fogain megült ételmorzsákkal.

– Ez már valami – gondoltam. Böffentettem néhányat, két pocsolyát vázoltam fel az új perzsaszőnyegre. Szemet gyönyörködtetően.

– Lófing – hallottam közben apámat. Az asztalra csapott, megismételte, ordítva:

– Lófing! Asszony, mit adsz a gyermeknek? A lófing is felborítja!

A tévészerelő együttérzően bólogatott. 

– Ezek a mai gyermekek nagyon gyengék – mondta. – Bezzeg mi annak idején a náci SS-től elvett sisakokban gyakoroltunk május elsejére. A tűző napon.

– Na látod – nézett rám apám. – És kibírták!

– Én igen – vigyorgott a szerelő.

Bár ne tette volna. Anyám a másik két pocsolyának sem örült, a harmadik miatt jól képen csattintotta apámat. Az ebéd többi részében a szerelő nagyokat hallgatott, elgondolkodva nézte az ebédlőkészletet, szerintem fiára gondolt, aki néhány hete megnyerte a balkáni bokszbajnokságot.

Példáján annyira fellelkesedtem, hogy elmentem néhány edzésre. Rám pakolták a kesztyűket, caplattam fel-alá az izzadtságszagú teremben, királynak éreztem magam. A második edzésen kesztyű nuku, sorba állítottak, kiszaladtam a végbelem is, aztán feltörlőt nyomtak kezembe, moshattam a padlót. Pár alkalom után elegendő erőt éreztem, hogy nekiálljak a lakónegyed legerősebb cigánygyerekének, aki állandóan földre tepert. 

Most sem történt másként. Hagytam a bokszot a fenébe.

– Lélegzik? – kíváncsiskodott egy vastag szemüvegkeretes bácsika. Palack volt kezében, olykor meglocsolta a fejére helyezett zsebkendőt. Lábujjhegyre állt, úgy nézte az öregasszonyt.

– Mert lélegezni fontos… – toldotta meg az ágálást, mire többen helyeslően bólogatni kezdtek.

Apukám kilencven éves korában halt meg, mert jól szuszogott – kiáltott fel valaki. – Soha nem szivarozott, és azt mondta, egy japán katona tanította meg helyesen levegőt venni. Jógának hívják a módszert, azt mondta.

– Jóga? Én már hallottam róla – legyintett egy zömök fiatalember. – Szekta az, mint a jehovisták. De mondja, mikor találkozott a maga apja japán katonával? Netán fasiszta volt?

– Nem-nem – hallottam a rökönyödést. – Járt Keleten, néprajzot tanult.

– A japánok nem néprajzolnak – döndült az ifjú hangja. – S mondja, miből volt pénze az öregnek?

– Ösztöndíj. Kötekedni akar? Csak szóljon – állt elő az ötven év körüli, izmos férfi.

Az egyetemista összehúzta magát.

– Nyomorult kulákok – sziszegte halkan. – Kilopjátok az ember szemét is, most állhatunk sorba.

Csend lett. Álltunk, mozdulatlanul, ráérősen. Ugyan, sietni nem akart senki, mert – beviszik.

– Azért mégis meg kellene nézni, szuszog-e – fészkelődött később a bácsika. – Te gyerek, hallod, nézd már meg. Vigyázok a helyedre.

Feszengtem. Aztán rátettem kisszékemre a könyvet, odamentem a vénasszonyhoz. Falfehér volt.

– Tükröt kellene tenni a szája elé – tanácsolták.

Nehezen tudtam elképzelni, hogy neszesszerrel a kezemben álljak a mészárszék elé, amiből tükröt varázsolok elő a púder és rúzs mellől, hogy kiájult vénségeket stíröljek szuszogásilag. Legyintettem. Szájához tettem a fülem és – fellöktek.

Akkorát nyomott rajtam a vénasszony, hogy végiggurultam a betonon és leestem az üzlethez felvezető lépcsőn. Páran sajnálni kezdtek, néhányan legyintettek, kommentáltak, a végső megegyezés az volt, hogy fiatal vagyok, kibírom. Az öregasszony visszaállt a sorba. Csúnyán nézett. Közben megérkezett a boltos néni, boldogan lihegte, hogy sikerült telefonálnia.

Mire feltápászkodtam, leporoltam és kijajgattam magam, székem legalább hat hellyel került hátrább. Szóltam volna, de bepöfögött a mentőautó.

– Miért állnak sorba? – szállt ki a sofőr. Álmos, részeg fiatal orvos mászott utána.

– Szalámi lesz…

Az órájára nézett, káromkodott. 

– Délutánig szolgálatban vagyok…

Nyakon fogta az összecsuklani készülő dokit.

– No, ki a beteg?

Csend lett, mint a falusi budin, csak a legyek zümmögése hallatszott. Kihúzták magukat az emberek, szorosan egymáshoz tapadtak.

– A néni – mutattam vigyorogva. Előttem állt a sorban.

– Már jobban vagyok – rebegte a vénasszony. Sápadt – pirult másodpercenként.

– Na kicsike, mi a bajunk? – motyogta az orvos. – Agyvérzés? Infarktus? Esetleg angina? Mondd el szépen a bácsinak.

– Napszúrás... – hallatszott a sorból.

– Azzal sem szabad viccelni – pislogott az orvos. Megbuccant a feje a sofőr ölelésében, elszunnyadt. Mérgesen felrázták.

– Uh... Dögmeleg van... Napszúrást kapott a néni? Akkor velünk jön. Hűvös, árnyékos hely, némi vitamin. Meglesz...

A sofőr bepakolta az orvost a mentőbe, aztán a sivalkodó vénasszonyt nyalábolta fel. Eldöcögtek. 

Dél körül ijedt arccal nézett ki az elárusító.

– Be lehet jönni...

Hajrázott a tömeg. Esélyem sem volt, eltiportak, mint traktor a tehénfost. Iparkodtam bár az ajtón bejutni, hagytam a széket, könyvet. Felnyomtak az ajtófélfára, besodródtam. A pulthoz az istennek sem tudtam eljutni. Sem foggal, körömmel, rugdosással.

Aztán a kiszolgáló kijelentette:

– Nincs több...

Mintegy varázsütésre csönd lett. Pillanatok alatt kiürül az üzlet. Álltam a paradicsomos halkonzervek mellett, nagyokat néztem. Aztán a kisszéket, könyvet kerestem, de megfújta valaki. 

Később az eladó megkérdezte:

– Nem-e Júlia fia vagy?

Bólogattam. Pityeregtem, anyám agyonüt, hogy szalámi nélkül állítok haza. 

– Anyád munkában?

Intettem.

A raktárba ment, két jól becsomagolt rudacskával jött vissza. Körülnézett. 

– Gyorsan tedd el. Mond meg anyádnak, hogy délután jöjjön be. Hagyd a pénzt – tiltakozott, mikor fizetni akartam. - Anyáddal elintézzük. Most menj. Ne fuss – szólt utánam.

Lassú léptekkel parádéztam át a piacon. Dagadt a mellkasom.

Egyszerre elsötétült a világ.

Hasogatott a fejem, hogy legszívesebben lecsavartam volna. Kinyitottam szemem, zavaros sztereóban láttam a világot. Szédültem olyannyira, hogy belekapaszkodtam az ágyba. Rázott a hideg, kis ideig arra sem emlékezem, mi a nevem. 

– Hívják az orvost. Magához tért – hallottam anyám hangját. Arcom simogatta.

– Miért vagyok itt? – hebegtem.

– Agyrázkódásod volt, kisfiam. Leütöttek a piacon. 

– A szalámi?

– Azért ütöttek le. De ne félj. Többé nem állsz te sorba.

Cseppet elszomorodtam. Heteken keresztül loptam a kefires és tejes üvegeket a szomszédoktól, jó pénzt adnak érte az üvegesnél. Na nem baj. Majd eladom Zolinak vagy Misinek.

Lehunytam szemem. Recsegtek a gondolatok fejemben. 

A fene egye meg – gondoltam. A fene egye meg nagyapó, hogy annak idején nem láttál azon a tetőn.

Meghaltál úgy, hogy nem is tudtad, mennyire jó néha tetőről nézni a világot, bármennyire is forró az a bizonyos bádogborítás.