Viktor Pelevin T című regényében annyi a meglepő fordulat, hogy az egyik hatása alól még ki sem tud józanodni az olvasó, máris jön a következő. Jó lenne ezt a regényt már az elején egyben látni, mert így nem biztos, hogy az olvasó belemegy a játékba.
A regény főhőse T. gróf – nem ő ugyanakkor az egyetlen főszereplő: Ariel is az. Ő a T. grófot író írócsapat egyik tagjaként lép be főhőse életébe, s ezzel együtt a Pelevin-regény narratívájába. Ariel nagyapja kabbalista misztikus volt, tőle leste el, hogyan lehet kapcsolatba lépni más alkotásainak vagy saját írásainak szereplőiével.
A regény egyik szintjén fordulatos akciófilmszerű történet rajzolódik ki, melyben a hős hős Optyina-pusztába próbál eljutni: „a főhős [mostantól] „T. gróf”, és nem író lesz, hanem magányos hős és a harcművészetek mestere, körülbelül harmincéves, mert senkinek sem lehet eladni egy öreg csókát főhősként. Na és ebbe az Optyina-pusztába igyekszik, s közben mindenféle kalandok és lövöldözések lesznek. Na meg erotikus jelenetek és bölcs beszélgetések is, figyelembe véve, hogy a piac a byroni típusú szerelmes hősre vevő”.
Pelevin a kommersz irodalom fricskájaként magát a kommersz irodalom alkotási technikáit is hasznosítja: végy egy szakértői csapatot, akik különböző területeken jártasok, és a regény egy-egy aspektusáért lesznek felelősek. Legyen benne akció és vér, erotika, glamúr, pszichedelikus tartalmak, „száz oldalanként egy kis trip”, és persze metafizikus szerző, aki a belső monológokat írja („Annyi ilyen metafizikus szaladgál Moszkvában, mint baszatlan csótány.”) Az irodalmi gépezet hasonló kritikáját írta meg Jurij Poljakov Gödölye tejben című regényében, ahol az egyik szereplő úgy válik világhírű íróvá, hogy maga egy sort sem ír le, és néhány szókombinációból álló szókincsét is mentora találja ki.
A regény cselekményvezetése bűnügyi regényére hasonlít: az olvasót T. gróf minden egyes felismerése tévútra vezeti – mintha a Super Mariónak egy-egy újabb, eddig ismeretlen szintjére jutnánk. A hasonlat nem elrugaszkodott: Dzsambon láma (mongol médium – később kiderül, hogy még kisgyerekkorában vették a szülei neki ezt a címet) megteremti T. számára a Dosztojevszkijjel való találkozás lehetőségét. Ahogyan a regény fiktív világában Tolsztoj T. grófként viszi véghez (szuper)hősi cselekedeteit és nem arisztokrata íróként (leginkább Batmanre emlékeztet), úgy Dosztojevszkijjel sem meggörnyedt íróóriásként találkozunk, hanem a Dosztojevszkij Pétervára néven futó számítógépes játék szereplőjeként, aki holt lelkeket pusztít a betevő vodkácskáért és kolbászkáért.
T. gróf és Ariel különböző időben és a valóság más-más síkján folyó története időnként találkozik, így lehetővé válik a két szereplő világa közötti ütközés. T. gróf Ariel regényének az elején, akárcsak élete végén Tolsztoj, elindul Optyina-puszta felé: kalandor, aki nagy utazásba kezd egy ismeretlen cél felé, elvesztett (vagy Ariel szerint soha nem is létező) identitását kutatva; ehhez képest a már több mint nyolcvanéves Tolsztoj utazását az motiválja, hogy nem tudja tovább elviselni az élete végére besűrűsödő politikai, köz- és magánéleti feszültséget, amely a Jasznaja Poljanán tartott házkutatásban, kéziratainak elkobzásában csúcsosodik ki. A Tolsztoj és T. gróf közötti különbséget Ariel azzal magyarázza, hogy az irodalom piacosodása más szabályokat diktál, úgy kell írni, hogy az megfeleljen az olvasói réteg megváltozott igényeinek: Az irodalmi alkotás a legjobban eladható szókombinációk összeállításának művészetévé alakult át”.
T. gróf és Ariel találkozásait olvashatjuk úgy is, mint Ariel monológját, melyben a T.-nek kölcsönzött hang kérdőre vonja a szerzőt, az pedig tisztázni próbálja magát. T. folyamatos próbálkozása, hogy eljusson Optyin-pusztába, összefonódik céljával, hogy rájöjjön létezése értelmére. Nem hiszi ugyanis, hogy Arielnek igaza lenne abban, hogy ő pusztán gazdasági célokkal megalkotott teremtmény, akinek Teremtőjét a politikai és egyházi vezetékre rákapcsolt olajcsap, az eladhatóság motiválja.
Miközben Ariel a szerző és T. az ő hőse, a rájuk érvényes aktív-passzív szereposztás a regény folyamán fokozatosan megfordul: T. gróf válik azzá a cselekvő keresővé, aki nem nyugszik bele a neki szánt sorsba, és Ariel azzá az íróvá, aki bár magát demiurgosznak tekinti, mégis marionettként táncol, aszerint, ahogy fütyülnek neki. Ariel szerint, ahogyan ez a T.-nek adott válaszából kiderül, az emberi lét teljesen értelmetlen („– A létezés, kedves uram, nem olyan, mint az ágyúlövés. Honnan vette, hogy van célja?”), ez a passzivitásra ösztönző vélekedés az, ami elhatalmasodik rajta.
A regényben a fordulatot Szolovjov alakjának megjelenése jelenti, aki stílszerűen, levágott fejjel és hosszú bajusszal tűnik fel az őrizetbe vett T. cellájában. Szolovjov az, akitől megtudja a gróf – amit mi, olvasók, amúgy is tudunk –, hogy a regény, amelyben szerepel, nem csak róla szól: Ariel Edmundovics Brahman és segédei, akik állhatatosan eltérítik a grófot az igazság keresésének útjáról, szintén szereplők. Olvasóként az ember összemosolyog Szolovjovval, hogy lám, ő is tudja, nem csak én, hogy a könyv terében létező figurák pusztán az én olvasói tudatomon keresztül jelennek meg.
Pelevin regénye az olvasót személyesen érintetté teszi. Meg tudja csinálni, hogy Szolovjov rajtakapja azon, ahogyan a regény sorait olvassa: kiszól a regény soraiból, rámutat az olvasó alkotó képzeletére, amelyben éppen megszületnek az előtte folyó esemény képei. Rajtakapja az olvasót, reflektálttá teszi a regényolvasatot, a személyes involváltságot abba az elrajzolt világba, amelynek az olvasói én is részévé válik.
A regény lába átlóg az immanenciába: „self-made man” az az ember, aki megértette, hogy önmaga eszmélete, tehát nem függ semmitől, létezése ok-okozati összefüggés nélküli, önkényes. Az olvasó az abszolútum, őt kell az embernek önmagában felismernie, hogy saját olvasója, teremtője lehessen. A regénybeli Szolovjov tanítása szerint így szabadulhat meg T. a magát demiurgosznak tekintő Ariel hatalma alól, aki pusztán azért teremti T.-t, hogy magát teremtőként láthassa. A regény végső kérdése az, hogy ha Ariel nem valódi szerző, akkor ki az igazi, és célja miben különbözik az irodalmi piac diktálta törvényeket követő Ariel céljától, aki saját körülményeinek rabja, ahogyan ezt T. Dosztojevszkij kérdésére válaszolva elmondja: „Ha az ő mulattatásukra léteznénk, abban volna valami abszurd magasztosság. Az értelmetlenség nagyszerűsége. Nem, mi azért élünk, hogy legyen mit enniük.”
Pelevin a „markológusok” által irányított irodalommal és a „markológusokat” irányító gazdasági-politikai viszonyokkal szembeni pozícióját olyan szatirikus regényként írja meg, amelyben a valóság szürrealista képekben jelenik meg. Az igazi szerző számára a Könyv rendeltetése az, hogy megkísértse a lehetetlent, hogy megmentse a hőst, aki eleve arra rendeltetett, hogy elvesszen. A megmentésre tett kísérletben van a regény tétje, abban, hogy sikerül-e Pelevinnek kimentenie hősét, és így a szereplőt képzeletével teremtő olvasót a meztelen gazdasági valóságból, a sablonok, a klisék rutinjából: az utolsó lap ürességében, ahol megszűnik a regény cselekménye, ennek az esélye válik lehetővé.
Viktor Pelevin: T. Európa Könyv-kiadó, Budapest, 2011. Fordította M. Nagy Miklós
