Csak midőn a tömkelegbe lépünk,
Venni észre gyászos tévedésünk
(P. S.)
Úgy tűnik, a legtöbben „tömeg” vagy „zűrzavaros tömeg”, „élet”, „nagyvilág” értelműnek hiszik a tömkeleg szót. Pedig eredeti jelentése: útvesztő, labirintus, esetleg kutyaszorító; valószínűleg a költő is ilyen értelemben használta. A cím pedig arra az ősi intelemre hivatkozik, hogy „a pokolhoz vezető út is jó szándékkal van kikövezve”. Azt hiszem, hogy az inkvizíció érvei közül került közforgalomba, abban a változatban is, hogy a jónak a legnagyobb ellensége a jobb.
Nagyjából százéves múltja van már a neogótika ostorozásának, melynek során kibújt a szög a mű-mű-ítészek zsákjából: hogy az eredeti gótikát is vitte volna el az ördög! Ez a kujtorgó, bosszús kötekedés nagyjából egyidős a budapesti parlament épületének felavatásával. Többször írtam e lapokon e fel-fellobbanó, a senyvedésből hirtelen lángrakapó mocsárgáz lidérces meg-megvillanásairól. Lásd Granasztói, meg a Szent Mihály templom tornya, ésatöbbi, ésatöbbi…
Kerényi Imre az a színházi rendező, akinek az elmúlt három évtized legnagyobb színházi élményét köszönhetem. A Csíksomlyói Passió budai várszínházbeli előadásáról van szó, 1981-ben mutatták be, ’82-ben láttam. Csodálatos előadás volt: a vallási (hadd ne mondjuk: transzcendens) áhítat és megrendülés „előidézésére olyan mesei kedélyességű, vidám, örvendező szívű”, személyes, sőt személyeskedő húrokon játszotta, amilyeneket csak József Attila és Dsida Jenő tudott néhány vallásos költeményében megszólaltatni: bizalmas, sőt bizalmaskodó „alkudozások” a mennyei hatalmakkal, anélkül, hogy szentségtörő vagy tiszteletlen lenne… az a családias összetartozás, ember és mennyország közt, amelyben, Zolnay László szavával élve, az Isten is Bandi bácsi… Hogy nemcsak néhány népnemzetieskedő populista látta így, azt tanúsítja, hogy több mint négyszázszor került színre…
S akkor egy kissé megint abba a tévhitbe estem, hogy aki nagy művész, az a valóság minden síkján a helyes, az igazán „célravezető” megoldásokat ismerheti csak fel. Holott – holott, régen megírták azt a próféták, sőt, még az a viharvert Szabó Dezső is, hogy író- s művészfélét nem szabad a politika közelébe engedni; pedig ő még nem is gondolhatott az Ezra Pound, Hamsun és mások tragikus „ártatlanságú” tévelygéseire…
Valami vita zajlott éppen a sajtóban a honvédelmi kötelezettségek mértékéről és mikéntjeiről, és Kerényi is jelentkezett gyermekien ártatlan javaslataival, amelyek még Gandhira is rálicitáltak, hogy aszongya; ha jön az ellenség, ne nyúljunk fegyverhez, hanem emelt fővel, sugárzó mosollyal és kihajtott fehér inggallérral fogadjuk!... Holott…
Holott eszébe juthatott volna, hogy a történelemben ezt már néhányszor kipróbáltuk – pokoli következményekkel! Például: Budavár esetében, 1541-ben. A szövetséges, „segítséghozó” török hadsereg az ütközetek után, ha már a közelben volt, nem akart elmulasztani egy nagy idegenforgalmi látványosságot: városnéző túrákat rendeztek, álmélkodva járkáltak Mátyás király palotája előtt, bámulták a magas tornyokat, aztán csak előhúzták kaftánjaik alól a jatagánokat és rászóltak a városlakókra: Na mozgás, mozgás, kifelé! „A város tulajdonjogi viszonyai megváltoztak!” És Werbőcziék csak a szájukat tátották, hogy hát izé a dialógus; az együttműködés; a közös megoldások; Török Bálint meg be lett a héttoronyba zárva… Végül még a törököknek állt feljebb: „Emberetek volt, fegyveretek volt, pénzetek volt – akkor miért hagytátok?”
Ez a szcéna még egynéhányszor Buda várában aztán megismétlődött: 1849-ben kétszer, aztán 1919-ben is, és a legszomorúbb: 1944. március 19. után: elmaradott ázsiai hazánkba begyűrűzött a művelt Európa!... Hallóhallófigyelem… az 1500-as adóállomás hívja az összes alárendelt állomásait… hazánkon német csapatok vonulnak keresztül… az erőszaknak engedni kell… A RENDET FENN KELL TARTANI!... és mint egy fürge, végeérhetetlen gyászmenet, jött a sok fekete Mercédesz, sivatagszínű virgonc Volkswagenekből az anyósülés mellé tűzött páncélöklök mögül igazi idegenforgalmi jártassággal kacsintgattak a snájdig fiúk, és félretolták a trampli vidékies Andrisainkat, és az egész Budapesten csak egyetlenegy pisztolyövés dördült el, bent egy lakásban, a Bajcsy-Zsilinszkyében.
S hogy mindez nem jutott akkor Kerényi eszébe, csakis ártatlanságának őszinteségét igazolja!
Most azonban még ártatlanabbul szólt hozzá a Parlament épületének grandiozitása miatt olykor-olykor kifokadó vitához – a műtörténet gadget figurái, a Műbúnak bohócai fájlalják, hogy minek nekünk, ez az izé…? Természetesen, Kerényi a tisztesség oldalán szólal meg: igenis, kell nekünk ez az épület, sőt használni is fog nekünk, ha a Parlament épületéből a végrehajtó hatalmat – értsd ezalatt a miniszterek dolgozószobáit – kipaterolják és a lehetséges legnagyobb mértékben az Idegenforgalom szolgálatába állítják! Például, ha az Országház pincéjében sörözőt rendeznénk be! (Amitől Csurka István a legjobban félt: „pincérnemzetté” válunk!)
Kerényi Imre természetesen a praktikum oldaláról látja az egész turizmusügyet; jönnek, csodálnak bennünket és költenek is ránk. Csakhogy, a turizmus sem csak az, aminek látszik: nemcsak a nagyvilágra nyitott szem érdeklődő elismerő pillantása. Olykor-olykor-olykor: vadászat olcsóbb kábszerekre (vagy jobb piacukra), olcsóbb prostitúcióra! S ezek számára nem lehet vadász-leshely a művészet, az építészet, a történelem, a népélet megannyi színtere és kegyhelye… De az ártatlan, tiszta szívű, az unalom elől menekülő nyugdíjas túráknak, sőt a „tanulmányi” kirándulásoknak is megvan a maguk pusztító eróziója! Példaként megint csak azt a temesvári vaspikkelyes fatörzset hozhatom fel: a város legtörténelmibb pontján egy ágaitól megfosztott fatörzs: szokásban volt, hogy amióta Jenő herceg visszavívta a várost a török császár markából, ha vándorló céhlegény haladt át erre, bevert a fatörzsbe egy vasszöget. Az idők folyamán az ágcsonkok csúcsáig fekete vaspikkelyezet borította a fatörzset. Aztán jött a modern turizmus: az idegenforgalmista vigyorogva piszkált ki egy-egy vasszeget, emlékbe; s végül, mikor már rémesen kezdett hasonlítani egy vedlő óriáskígyóra, be kellett vinni a múzeumba, zár mögé. És még hány ilyesmi van!
Szóval, ha turistánk jól besörözött már az Országház pincéjében, feltántoroghat a Szent Korona mellé is; öt euróért körbe bukfencezheti, tíz euróért meztelenül bekapcsolódhat a körtáncba! Ez a jövő?
Olvasom Hamvas Bélánál, hogy az ötszög, eredetileg az ötágú csillag az istenség, egyáltalán az égi hatalmak jegye. (Egy: az igazság, kettő: a kétely, három: a harmónia, négy: a disszonancia, a tagadás, lám, a negyedik égtáj sötét, a negyedik évszak hideg, a negyedik angyal pártütő, nem hiába kezdődik a magyarban és még egynéhány nyelvben a négy a ne szótaggal, az öt viszont a végleg feltalált harmónia, a tökéletesség száma.) Csakhogy, írja Hamvas, az ötágú csillag, illetve az ötszögű ábra csakis akkor jótékony hatású, ha az ötödik csücske felfele mutat; különben balvégzet és kárhozat! Megfigyeltem, az Országház kupolacsarnokában odafönn van néhány ötszögű ablak, melyeknek hegye lefele mutat. És azóta, amióta ezek világítanak (pár éve múlt száz esztendeje), annyi a történelmi balszerencse! Kellene valaki, aki sürgősen átszabja e kis ablakokat! S azzal fejezhetném be, mint A Sarlatán, a Nagy Fekete Gödör előtt:
„Egymást szedtük rá azzal, hogy tudunk,
Most a valónál mind elámulunk!
