„…az embereknek két visszatérő történetük van időtlen idők óta: a bolyongó gályáról, amely egy áhított szigetet keres a földközi vizeken, és egy istenről, aki keresztre feszítteti magát a Golgotán” – gondolja Borges egyik elbeszélésének szereplője, akiből aztán akarata ellenére a második történetvariáció hőse lesz.
A 2012-es megfilmesítésével ismét a figyelem előterébe került Pi élete megerősíti Borges állítását, hiszen nem másról szól, mint a végtelen tengeren való bolyongásról és az Istennel/ transzcendenciával való kapcsolatról.
Yann Martel 2001-ben megjelent regénye 2002-ben kapta meg a Man Booker díjat és tette híressé akkor már kétkötetes kanadai szerzőjét. Ahogy a díjazottként kiemelt regényekkel lenni szokott, rögvest lefordították számos nyelvre, magyarul 2004-ben jelent meg először Szász Imre és Gy. Horváth László fordításában. A szerző más munkáira is felfigyeltek, korábbi, addig figyelemre alig méltatott munkáit újra kiadták, egyes írásait színpadra alkalmazták. Magyarul is megjelent például 1993-ban kiadott, négy elbeszélést magába foglaló kötete A helsinki Roccamatio család a tények tükrében. (2007-ben, Pék Zoltán fordításában). Ezek hangsúlyosan önéletrajzi elemekre is épülő elbeszélések, mindegyiknek egy éppen élete válságos korszakába jutott fiatal, fehér egyetemi hallgató a hőse. Harmadik regénye, a 2010-ben kiadott Beatrice and Virgil, egy kitömött szamár és egy majom köré felvázolt, irodalmi utalásoktól hemzsegő, allegorikus holokauszt-történet, noha minden idők legjobban fizetett kanadai regényének számít, meglehetősen fanyalgó kritikákkal találkozott.
A Pi élete nem többet és nem kevesebbet vár el az olvasótól, mint azt, hogy adja fel a kételkedést és ne csak útitársul szegődjön a könyv hőse mellé, hanem váljon olyanná, mint ő. Hogyan válhat hihetővé az a meglehetősen hihetetlen történet, miszerint egy tizenhatéves fiú egy hajótörés után 227 napon át sodródik egy csónakban egy bengáli tigris társaságában?
Elsősorban a narrátornak köszönhetően, aki ésszerűen, logikusan, valamiféle távolságtartó nyugalommal meséli el a történetét. A keret segít ebben: történet arról, hogyan született meg az elbeszélt történet. Eszerint egy némiképp alkotói válságba került fiatal író Kanadából Indiába utazik, hogy új regényéhez ihletet, megírásához nyugalmat találjon. Itt hall először Pi Patel történetéről, akit aztán Kanadába visszatérve felkeres, és beszélgetéseiket rögzítve megírja a történetét. (A dőlt betűkkel szedett részek a beszélgetések, találkozások felidézései.)
A kerettörténet számos önéletrajzi utalást is tartalmaz, Martel második kötete, a Self szintén 1996-ban jelent meg, jómaga valóban járt korábban Indiában. Ugyanakkor tele van, ha nem is valószínűtlen, de a megszokott elől minduntalan kitérő helyzetekkel, megoldásokkal, párbeszédekkel, amelyek épp enyhe iróniájuknak, humoruknak köszönhetően eltávolítják a kézzelfogható adatoknak köszönhetően realista leírásokra számító olvasót. Hiába írja meg regényét, az „harákolt, köhögött és kimúlt”. A kéziratot egy képzeletbeli szibériai címre küldi postán, egy ugyancsak képzeletbeli bolíviai címet írva feladóként.
Ezzel szemben maga a narrátor hangja sokkal kimértebbnek, tényszerűbbnek, egyszóval hihetőbbnek tűnik. Holott az elbeszélt történet, akárcsak annak hőse, a legkevésbé sem tűnik könnyen hihetőnek. Pi Patel, vagyis Piscine Molitor Patel, aki nevét egy párizsi uszodáról kapta, mélyen vallásos indiai kamasz fiú, aki a világ három legnépesebb vallási formációjának, a hinduizmusnak, a mohamedán és a keresztény vallásnak egyaránt követője. Szüleivel, bátyjával és állatkertjük jelentős részével a jobb élet reményében elhagyja Indiát, hogy Kanadában kezdjenek új életet. Az őket szállító japán teherhajó hirtelen, minden közelebbről ismert ok nélkül elsüllyed a Csendes-óceán közepén, és Pi ott találja magát egy mentőcsónakban egy Grant zebracsődör, egy hiéna, egy mázsa banánon odaúszó orangután és egy bengáli tigris társaságában. Az állatseregletből rövid idő múltán csak a tigris marad, ők ketten pedig hét hosszú hónapon keresztül sodródnak a nyílt vízen, míg Mexikóban partot nem érnek.
Amikor bejelenti, hogy szeretne megkeresztelkedni, és imaszőnyeget is kér, anyja, hogy elterelje figyelmét, Stevenson Rejtelmes szigetét, majd a Robinson Crusoe-t ajánlja neki olvasásra. Nos, Pi kétségtelenül tanult a hajótörött Robinson „különös és meglepő kalandjaiból”. (A híres Defoe-regény címe eredetileg The life and strange surprising adventures of Robinson Crusoe.) Ahogy más hajótörött-történetekből is. Mikor a hajótörést követően áttér a tengeri túlélés hónapjainak leírására, pontosan felsorolja, ki mennyi időt töltött a tengeren. Blight kapitány a Bounty kapitánya, Stephen Callahan, Owen Chase, a Melville-t ihlető bálnavadász, a Bailey család, a Robertson család. Történetük többnyire könyvformában olvasható, dokumentumfilmeken újranézhető. Noha azt nem tudhatjuk, a Robinsonon kívül olvasta-e bármelyiket is Pi, az bizonyos, hogy a műfaj („hajótörött-emlékirat”) szabályait híven követi. A hajótörött feladata mindig egy új, átmenetinek remélt világ megteremtése, amelyhez a régi, darabjaira hullott világ megmaradó elemei, és az új, még ismeretlen világ darabjai egyaránt hozzájárulnak. Kivétel nélkül minden hajótörött történetben benne van az a pillanat, amikor a hős/áldozat számba veszi, mi maradt számára a régi világból. Pi sem tesz mást, listáz, beszámol, sokszor szinte nyomasztó pontossággal részletezi, hogyan szerzett ivóvizet, milyen tengeri élőlényeket fogott és hogyan végzett azokkal. „Alapos vizsgálódás után teljes listát készítettem”, sorol egy kétoldalas listát, mikor leltárba veszi a mentőcsónakban talált tárgyakat, ahogy részletes listát kapunk a mentőcsónakban kialakult napi programról, a különféle beszerzett ennivalókról, extrém körülmények között történő tigrisszelídítés technikáiról is. A listázás, felsorolás, felcímkézés szándéka mindvégig tetten érhető Pi történetében. Állatkertben született és nőtt fel, ahol a természet e címkéknek köszönhetően átfoghatónak, érthetőnek látszik. A listázott természet az ember által megismert „feliratozott” természet: „Rengeteg fa, bokor és kúszónövény – pipalok, lángfák, dhakfák, szemulfák, jakarandák, mangófák, kenyérfák és még sok más, amit az ember fel sem ismerne, ha nem lennének feliratok a tövüknél.” Kapunk egy hosszú listát arról, hogy milyen állatok éltek Pi apjának Pondicherry-beli állatkertjében, ahogyan arról is, hogy gondatlanságból vagy rosszindulatból miket próbálnak egyes látogatók megetetni az állatokkal. A pontosságra törekvés illúzióját keltő felsorolás az abszurd helyzetekben is működni látszik: az őt faggató japán tisztviselőknek Pi arról beszél, hogy ha véletlenül felfordítanák Tokió városát, és jól megráznák, „mennyi állat potyogna ki belőle: borzok, farkasok, boa constrictorok, komodói varánuszok, krokodilok, struccok, páviánok, vízidisznók, vaddisznók, leopárdok, lamantinok, kérődzők minden mennyiségben.”
A fejjel lefele megrázott Tokióból potyogó vadállatok szürreális képe egyébként kétszer is visszatér a szövegben, először a 11. fejezetben jelenik meg, amikor a felnőtt Pi a vadállatok rejtőzködő képességeiről beszél az őt meglátogató írónak, aki erre megjegyzi, hogy beszélgetőtársa „időnként zaklatottá válik”. A metropoliszban rejtőzködő vadállatok léte a tökéletes bizonyíték arra, hogy a vele együtt hajózó tigris létezett, története igazolható.
Túltengenek az állatok a Pi életében. Hosszas zoológiai és etológiai fejtegetések szólnak arról, hogyan lakják be az állatkerti és hogyan a vadon teret, milyen a viszony köztük, és ebbe a viszonyrendszerbe hogyan lép be az ember és az emberi környezet, hogy milyen súlyos hiba antropomorfizálni az állatokat, vagyis emberi tulajdonságokat vetíteni beléjük.
A tengeri túlélést előkészítő, a főhős életét bemutató harminchat fejezetből többet tudunk meg az állatokról, mint az emberekről. Még a családja is valamiképpen távol van tőle, az apa szerepét az határozza meg, hogy ő az állatkert tulajdonosa, aki az állati viselkedés törvényeiről szóló brutális leckével tanítja fiait. Bátyja a szokásos kisebbiket piszkáló, meg nem értő nagytestvér, az anya meglehetősen sablonos, háttérből aggódó, nem beavatkozó figura, akiről egy adott pillanatban megjegyzi: „Fáradt volt, szegény.” Ilyen értelemben Pi hamisítatlan kamasz, aki éppen elszakadóban van családjától. Ártatlan, kétségbeesett és menthetetlenül magányos. Mindazt, amit az emberi félelemről, szenvedésről tud, az állatvilág példáiból tanulja. Ezen a ponton például jelentősen eltér a könyv és a film, amely sokkal árnyaltabban ábrázolja a gyermek Pi emberi kapcsolatait.
Az állatfigurák gyakori szereplői az irodalomnak, és nem csak a gyermekeknek szánt olvasmányoknak. A népmesék táltos paripájától Rex felügyelőig és még tovább gyakran szegődnek az ember mellé kalandjai során. A felnőtteknek célzott állattörténetek pedig Ezópusz fabuláitól Gulliver utazásaiig voltaképpen arra használják az állatszereplőket, hogy emberi érzéseket, hajlandóságot, viselkedést mutassanak meg.
A Pi élete óva int az állatok antropomorfizálásától. A gyermek Pi apja meg akarja tanítani fiainak, hogy az állatok alapvetően mások, mint az emberek, és megmutatja nekik, mi történik, ha egy három napja éheztetett tigris elé élő kecskét löknek. A jelenet nemcsak a gyereket, az olvasót sem hagyja érzéketlenül. Pi e lecke előtt bevallottan antropomorfizálta ugyan az állatokat (amint egyébként ma is kivétel nélkül minden állatszereplőket is mozgató gyerektörténet, rajzfilm stb. teszi), ugyanakkor mindez megmarad a fantázia szintjén.
„Szeretném elmondani a magam védelmében, hogy habár talán addig antropomorfizáltam az állatokat, míg már folyékonyan beszéltek angolul, a fácánok fennhéjázó brit kiejtéssel panaszkodtak, hogy kihűlt a teájuk, a páviánok az amerikai gengszterek lapos, fenyegető hangján bankrablás utáni menekülést tervezgettek, ez a képzelődés mindig tudatos volt.”
Pinek ahhoz, hogy túléljen, értenie kell, mi mozgatja az állatok viselkedését, és ebben éppen a közös, emberi-állati vonások lesznek a segítségére. Amikor a hiénával szembeforduló orangután „ádáz bátorságát” látja, bajtársiassággal vegyes csodálatot érez.
Az, hogy a tigris neve Richard Parker, csupán egy hivatalnoki tévedésből fakadó tréfa. A névhasználat okára csupán a kötet második felében derül fény, addig az olvasó akár embernek is képzelhetné, mint ahogy a kereszt- és vezetéknév összefonódó ismétlése mindvégig erre is csábítja. Az extrém élethelyzet magyarázatként szolgál arra, hogy miért tulajdonít a narrátor különféle „érzelmeket”, gondolatokat a tigrisnek, miért beszél hozzá stb. Ugyanakkor a narráció szintjén minduntalan figyelmeztet, hogy itt egy sajátos kommunikációs szituáció tanúi vagyunk, a tigris tigrismódon kommunikál (külön felsorolást kapunk a tigrisek különféle hangjairól és azok jelentéseiről), és ezt a nyelvet az embernek kell megtanulnia. „Rájöttem, hogy fülével, szemével, bajuszával, fogazatával, farkával és torkával egyszerű, erőteljesen központozott nyelvet beszél.”
A kritika általában azt tartja, hogy a Pi élete mágikus realista regény. Martel azonban sajátosan értelmezi a „mágikus” jelzőt, és minduntalan visszakanyarodik a realizmushoz. A mágikus realizmus felfüggeszti az élet durva, anyagi törvényeit, a dolgokat kicsivel a föld felett lebegteti. A halál nem végleges, bármi, bármikor újrakezdődhet. Yann Martel regényében a durva, anyagi törvényszerűségek uralkodnak. „Ez az egyszerű tapasztalati igazság” – mondja Pi az orangután és a hiéna harcának kapcsán, és a teljes történet során azt az érzést próbálja fenntartani, hogy ennek a szellemében folytatja az elbeszélést. A zoológiai, etológiai szaktudás mindvégig érzékelhető. Szokatlan, de nem feltétlenül mágikus történeteket mond el, minduntalan pontosítva azoknak zoológiai részleteit. Még amikor a véletlen gondviselés formájában jelentkezve egy csapat repülőhalat zúdít a csónakba, akkor is nyomban magyarázatot fűz a jelenséghez, és a csoda erejét egy repülőhal megölésének részletezően alapos leírásával ellenpontozza.
A csoda, a megmagyarázhatatlan minden tudományos precizitásra való törekvés ellenére beszivárog a történetbe, és nem feltétlenül azáltal, hogy Pi vallásos ember, mégpedig egyszerre három világvallás követője. Ő csak „Istent kívánja szeretni”, mondja a gyermek Pi abban a meglehetősen komikus jelenetben, amelyben a három egyház képviselője egyszerre megy gratulálni a szülőknek a fiú szokatlan hitbuzgalmáért. A csoda valamiképpen a természet törvényei közé kodolódott. „Minden élőlényben van némi eszelősség, ami furcsa, néha megmagyarázhatatlan viselkedésre ösztönzi. Ez az eszelősség néha a megmentője is lehet, része az alkalmazkodási képességének. Enélkül egyetlen állatfaj sem maradna életben.”
Yann Martel regénye finoman egyensúlyozik a realitás és a transzcendentális birodalma között. Aprólékos, realista leírásai az interszubjektíve és empirikusan ellenőrizhető tudományos tények világát érvényesítik, hogy a következő mondatban beszéljen a hitről és annak nehézségeiről.
Az őt faggató japán hivatalnokoknak Pi két történetet mesél el. Az egyikben egy bengáli tigrissel sodródik egy mentőcsónakban, átmenetileg megvakulva becketti beszélgetést folytat egy másik (szintén vak) hajótöröttel, aki Richard Parker karmai közt végzi, és ereje fogytán eljut egy különös úszó szigetre, amely nappal barátságosan tápláló ökoszisztéma, éjjel viszont mindent felemésztő gyilkos csapda. A másik történet hihetőbb ugyan, ámbár nem kevésbé brutális, hiszen csupán annyi történik, hogy itt emberek jelennek meg a korábbi állatszereplők helyén. A biztosítótársaság hivatalnokai azonnal felismerik a két történetben rejlő párhuzamokat: „Tehát a tajvani matróz a zebra, az anyja az orangután, a szakács pedig a… a hiéna – ez pedig azt jelenti, hogy ő a tigris!”
Richard Parker, a tigris, aki a regény során volt félelmetes nyers erő, bajtárs, fajtájának gyenge, ezért jól idomítható példánya és kiismerhetetlen isteni hatalom, itt eggyé válik a narrátorral.
Ha van „mágikus” vonása Martel regényének, úgy az a tudomány nyelvének mágiája, a kimért kifejezések, pontos leírások, jól alkalmazott metodológiák és jellegzetes retorikai fordulatok nyelvi mágiája. A transzcendenssel való kapcsolat ezeken keresztül válik befogadhatóvá. Tudomány és hit, megtapasztalt és átérzett valahogy úgy találkozik a regényben, mint a két Mr. Kumar, az ateista tanár és a hívő mohamedán pék, a gyermek Pi életének fontos szellemi irányítói a zebrák ketrece előtt az állatkertben.
„Mr. Kumar azt mondta: – Equus burchelli boehmi.
Mr. Kumar azt mondta: – Allah akbár.”
