A fiatal irodalomtörténész, Biró Anna-mária könyve a 18–19. század fordulójára kalauzol bennünket, egy olyan izgalmas időszakba, amelyben megszületett a nemzet mint eszme ma ismert képe. A mű tágabb témáját éppen e harsány virágok, az első modern közösségi ideológiák vetélkedése képezi, szűkebb tárgya pedig egy olyan magyar–szász történészvita, amely valójában nem magyar–szász, és vitának is csak fenntartásokkal nevezhető. Az események és ideológiák láncreakcióját II. József felvilágosult abszolutizmusa indította el, amelynek intézkedései az elterjedt közvélekedéssel ellentétben nem csupán a magyar rendeket, hanem az erdélyi szászokat is sértették. A kalapos király halálát követő néhány év Erdélyben is a nagy nemzeti fellángolás időszaka volt. Az 1790–1791. évi országgyűlés alatt megalakult az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság, a románság a diétára benyújtotta a „Supplex libellus Valachorum”-ot (1791), Martin Hochmeister szebeni nyomdájában pedig sorra jelentek meg a szászok röpiratai, és megindult az első erdélyi tudományos folyóirat, a Siebenbürgische Quartalschrift kiadása is. A nemzeti törekvések ekkor már nem csupán a központi hatalommal, hanem egymással szemben is megnyilvánultak, és a történeti érveknek minden oldalon kiemelt szerep jutott. Így vált a literatúrából még nem teljesen kivált történettudomány a vindikáció szolgálóleányává. A korszak történeti munkái tehát nem pusztán tudományos szövegek, hanem egy jogfenntartó és jogkiterjesztő küzdelem fegyverei, méghozzá egészen vállalt módon, ami a jelenség huszadik századi példáival szemben akár még szimpatikus is lehet.

Ahogy azt Biró Annamária könyvében meggyőzően kimutatja, az 1790-es évek első felében a magyar fél még alig vett tudomást az erdélyi szászok markáns nemzeti sztereotípiákat is felvonultató írásairól. Mindez 1797-ben változott meg gyökeresen, amikor megjelent August Ludwig Schlözer (1735–1809) háromkötetes műve az erdélyi szászok történetéről (Kritische Sammlungen zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen). A korszak egyik sztártörténészét, a göttingeni egyetem híres professzorát Samuel von Bruckenthal kezdeményezése nyomán Johann Filtsch és más erdélyi szász értelmiségiek kérték fel a munka megírására, érzékelve azt a rokonszenvet, amellyel Schlözer ügyük felé fordult. A fő célpont az ő szempontjukból II. Józsefnek az az 1781-ben kiadott, és 1790 után is érvényben maradt rendelete (Concivilitätsedikt)  lett volna, amely lehetővé tette a többi rendi nemzet tagjai számára a szászföldi ingatlanszerzést. A nem egészen hivatalos felkérés azonban egy provokatív könyv megszületéséhez vezetett. Schlözer műve a teljes magyar szellemi elitben nagy felzúdulást keltett, a megbízók taktikusan meghatározott céljait messze túllépve. A felháborodás nyomtatott lecsapódása azonban meglepően csekély. Ahogy azt Biró Annamária jelzi, erre egyértelműen a hazai nyilvánosság fejletlensége, a közlési lehetőségek korlátozott volta adhat magyarázatot. A kötetről 1798-ban a kor magasan jegyzett szemléző folyóiratának, a jénai Allgemeine Literatur Zeitungnak hasábjain névtelen recenzió jelent meg, amelyet nagy valószínűséggel a lőcsei születésű történetíró, Schlözer volt tanítványa, Johann Christian Engel (1770–1814) írt, egyértelműen a magyar álláspontot védelmezve. Az összetett identitású Engel fellépését az teszi igazán érthetővé, hogy ebben az időben az erdélyi udvari kancellária fogalmazójaként működött. Az ismertetésre Schlözer felkérése nyomán a szebeni Karl Joseph Eder válaszolt a Siebenbürgische Quartalschrift kritikai rovatában, inkább a szász nemzeti jogokat, mintsem a göttingeni történész személyét védelmezve. Bár a vitatechnikát és a korabeli műfaji elvárásokat illetően a publikus vita is számos komoly tanulságot hordoz, és ezeket a monográfia hasznosítja is, számunkra sokkal érdekesebb a Kritische Sammlungen által keltett hullámverés kevéssé látható része: az irodalmi levelezés, a Nyelvmívelő Társaság gyűlésein felolvasott  (és csak elvétve fennmaradt) szövegek, leginkább pedig az a sajátos, befejezetlen Erdély-történet, amelyet Schlözerre válaszként, de korábbi kutatásait is összegezve Aranka György (1737–1817), a társaság titkára és szellemi vezére fogalmazott meg több fázisban, hogy aztán egészen 2010-ig kéziratban maradjon, amikor a jelen monográfia szerzője kiadta.

Schlözer művét és Aranka történeti torzóját történészi szemmel összevetve igen tanulságos kontrasztot nyerünk. A göttingeni történész munkája háromkötetes. Első része egy, az erdélyi szászok teljes történetét megvilágító, szemelvényes szövegeket tartalmazó okmánytár, amelynek anyagát azonban szinte kizárólag az 1790-es évek röpirataiból merítette, a harmadik rész pedig az 1224. évi szász kiváltságlevél (az ún. Andreanum) szövegének gazdagon kommentált kiadása. A lényeg, a nagy felháborodást keltő elmélet, a bevezetők mellett a második rész tizenkét értekezéséből bomlik ki. Schlözer Pray György munkásságára is erősen támaszkodó nézetei szerint Erdély egészen a 12. századig a besenyők által uralt terület volt, és a Magyar Királyság csak a német telepesek érkezése révén tudta azt bekebelezni. Egyébként is a németek civilizáló hatására, illetve erős városfalaira vezeti azt is vissza, hogy a magyarság a többi keletről érkező néppel ellentétben államot tudott alapítani, kiemelkedve a Schlözer által „hordá”-nak nevezett primitív társadalomfejlődési fokról. (A göttingeni történész elméletében ez a nem pejoratívnak szánt szó körülbelül a marxizmus „ősközösségi társadalmának” megfelelője.) A székelyek szerinte a kunok leszármazottai, és csak a tatárjárás után érkeztek, így végső soron Erdélyt a szászok (a mű kifejezésével kizárólag: németek) tették azzá, ami. Schlözer lineráris, folyamatos előrehaladást feltételező szemléletében a civilizáció terjedésének legfontosabb módja nem az ismeretek egyszerű diffúziója, hanem a magasabb kultúrfokon álló népcsoportok betelepedése/betelepítése (Coloniewesen). Az erdélyi szászok történetét e világtörténeti jelenség, illetve a nyugat-keleti irányú német kolonizáció iskolapéldájának szánja. A nagy keret ad arra is magyarázatot, hogy a tizenkét értekezésből miért foglalkozik négy Erdélyen kívüli témákkal.

Schlözer erényei között említhetjük a korábban elterjedt gót–dák–szász, illetve hun–székely kontinuitáselméletek leépítését, valamint a szerző impozáns nyelvismerete által biztosított tág összehasonlító szemléletet. A hiányosságok azonban legalább ennyit nyomnak a latban. A német történész erősen szelektíven használja a forrásokat, az elméletbe nem illő kútfőket kirostálja, a magyar tradicionális jogot és latin terminológiát nem ismeri. Schlözer tárgyi tévedéseinek jelentős részére már Aranka György is felhívta a figyelmet a maga asztalfióknak írt munkájában. A marosvásárhelyi királyi tábla ülnökeként dolgozó, kizárólag hazai iskolákban pallérozódott literátor (még nem igazi szaktörténész) kisebbrendűségi komplexusát rosszul leplezve magyar nyelven mutatja ki nem egészen körülhatárolt közönségének  „a szász könyv” bűneit, közben azonban erősen épít Schlözer forráskritikai módszerére, és könyvének szerkezetét is lemásolja. Aranka kritikája talán akkor a legtalálóbb, amikor a középkori erdélyi szászokról ír, mert Schlözer valóban eszményít: a 19. század német várostörténészeihez hasonlóan egy polgári társadalom kezdeményeit véli felfedezni a szász városokban, nem ismeri fel a belső egyenlőtlenségeket, nem tud a középkor végén felszívódott gerébi rétegről, és nem vesz tudomást a szász közösségek jobbágyfalvairól sem. Ha azonban a magyar nemességről vagy a székelyekről van szó, Aranka sem mentes az idealizálástól. Művében kiemelt szerepet szán a székely őstörténetnek, arra a Csíki Székely Krónikára alapozva, amelyet más szituációkban maga sem kezel teljesen hiteles forrásként, nem akarja tehát feláldozni a forráskritika oltárán a hun–székely kontinuitás ünnepelt bizonyítékát. Aranka György megkésett munkája ugyanakkor kísérlet arra, hogy helyreállítsa az erdélyi rendi nemzetek közti törékeny, az eredetvita által is veszélyeztetett egyensúlyt, a szándék tehát részben nemes és az erdélyi hagyományokhoz hű. 

A könyvben mintaszerűen elemzett vita jelentőségét az adja, hogy nem tekinthető puszta historiográfiai csemegének, hanem számos máig ható vélekedés kiindulópontja vagy legalábbis első modern megfogalmazása. Nem csoda tehát, hogy a féloldalas polémia írásait olvasva lépten-nyomon ismerős érvelési stratégiákba, sztereotípiákba és értékelésekbe ütközünk. Érdemes ezekkel szembesülnünk, mindehhez nagyszerű iránytűt ad a kezünkbe Biró Annamária alapos, irodalomtörténeti szempontokat érvényesítő könyve.

Biró Annamária: Nemzetek Erdélyben. August Ludwig Schlözer és Aranka György vitája. Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2011.