Ha egy szóval kellene jellemezni Michael Hanekét, a kegyetlen jutna eszembe. Az osztrák rendező és filmjei egyaránt kegyetlenek: kíméletlenül bánnak szereplőikkel, akiket arcizomrezdülés nélkül, távolságtartóan mutatnak meg, és a nézővel is, akit szembesülésre késztetnek. De Haneke szenvtelen marad, mintha azt mondaná, ez van a világban, én ezt látom és most már ti is – én mosom kezeimet. Haneke nem úgy kegyetlen, mint például az Artaud-féle (elméleti, majd gyakorlati) színház, amely szakít a reprezentáció és a szövegcentrikusság elvével, ellenben az érzékekre való hatást, új tér- és időértelmezést tűzi ki céljául. Ugyanis Artaud hangsúlyozza, hogy ez a fajta kegyetlenség nem függ össze az erőszakkal, nem kell hozzá vér és fizikai fájdalom, szenvedés: a közös ősi (avant la lettre) nyelv megtalálása a cél. Haneke a Szerelemben pedig úgy lesz kegyetlen, hogy a lehető legminimalistább látványvilággal, kísérőzene nélkül dolgozik, valós időben forgat hosszú jeleneteket, csak a legszükségesebb dialógusokat meghagyva. Meglepetésszerűen most nála sincs agresszió, ám a film ennek ellenére annyira felkavaró, hogy olykor szinte nézhetetlenné válik. Már ha hagyjuk.
A Cannes-ban Aranypálmával kitüntetett film a legjobb idegen nyelvű film Oscar-díját is elnyerte nemrég. Mint már említettem, egy igen zaklató, kellemetlen érzéseket kiváltó produkcióról van szó. De számomra ez csak a második megnézéssel vált egyértelművé. Amikor ugyanis először néztem, a Szerelem hidegen hagyott. Valamiért nem lépte át az ingerküszöböt, már-már unalmasnak találtam, mert látni véltem, hogy mire megy ki a játék. Egy idős házaspár, Georges (Jean-Louis Trintignant) és Anne napjait, heteit látjuk, amint a feleség agyvérzése és műtéte után boldogulni próbálnak Anne bénulásával és az ezzel járó, mindenféle fizikai és lelki nehézséggel, fájdalommal. Meglehet, hogy azért nem hatott rám a történet, mert mechanikusnak, kiszámíthatónak tűnt, de az is lehet, hogy tudat alatt tartottam el magamtól kettejük küszködését, mert nem akartam érzelmileg összegabalyodni velük, mint annak idején A fehér szalaggal vagy A zongoratanárnővel. Ha az időskori megpróbáltatások, az egymás mellett való kitartás, a hűség és a szeretet (szerelem) dokumentarista, de kétségtelenül művészi értékkel bíró példáját keresnénk, Márai Sándor utolsó, 1984 és 1989 között íródott Naplója juthatna eszünkbe. Az Amerikába emigrált, idős író mindennapjairól, felesége betegségéről, ápolásáról, majd haláláról, és az ezáltal keletkezett űrről jegyzetel, elmélkedik. Szívszorító, emberi szöveg. Haneke filmjét, elsőre, nehezen érezni annak.
De ha rábízzunk szívünket a kegyetlen Hanekére, akkor bizony nem fog kesztyűs kézzel bánni azzal. Minden apró részlet roppant mélyre szúr és megsebez: a koros pár végtelennek tűnő hétköznapjai, elidegenedett lányuk (az itt is remekelő Isabelle Huppert) és az ő saját tragédiái, a segítőkész, ám szánakozó szomszédok, Georges és Anne egymással és önmagukkal szembeni őszintesége (vagy áltatása). A film elején ez a két ember korát meghazudtolóan aktív: koncertre jár, viccelődik, reflektál a mindenna-pok többé-kevésbé jelentős eseményeire. Egy reggel azonban Anne furán viselkedik: egyszerűen leáll, kikapcsol, mintha nem látna és nem hallana, csak ül és mered a semmibe. Georges, bár felesége ellenkezik, orvoshoz fordul, és nemsokára kiderül: Anne-nak agyvérzése volt, és sikertelen műtéte következtében félig lebénult. Mindez a film első perceiben zajlik, ezután majdnem két órán át a házaspár ódivatú, párizsi lakásába költözünk, láthatatlan lakosként élünk velük egy olyan életet, amit nem akarunk, és látunk olyan dolgokat, amelyeknek létezéséről legszívesebben tudomást sem vennénk. És mindez azért fájdalmas, mert nem tudjuk nem szüleinket, nagyszüleinket (vagy akár önmagunkat) helyükbe képzelni. Akaratlanul is azon kezdünk el gondolkodni, hogy mi lesz majd, ha ők válnak magatehetetlenné, ha egyiknek kell ágytálaznia a másikat – vagy milyen érzés lenne, ha több évtized után vesztenénk el házastársunkat. Ezek a látképek még könyörtelenebbek abban az esetben, amikor emlékké válnak – akinek volt hasonló tapasztalata, annak számára a film, mint már említettem, nézhetetlenné válik. Ha valami hasonló élményen vagyunk túl, biztosan nem akarjuk még egyszer átélni azt – még ha csak egy filmről is van szó.
Még betegsége elején jelenti ki Anne, hogy ő így nem fog élni. Egy adott ponton öngyilkos akar lenni, de férje megtalálja, még mielőtt... Majd George lesz az, aki a már csak szótagokat kinyögő, vagy napokat végigalvó-végigszenvedő Anne arcára párnát nyom, és elveszi életét. És lényegében itt, a végén, kezdődik a film, mert itt jön a kérdéslavina, amely eláraszt és nem hagy nyugodni. Milyen joggal öli meg beteg feleségét a férfi – talán fél évszázadnyi házasság felhatalmaz erre? De hisz Anne akarta a halált, és valóban megszabadult – a szenvedéstől. De megváltás-e a halál? Ki veheti el (büntetlenül) az életet – csak az, aki adta? Mi az igazi szerelem bizonyságtétele, egyáltalán, mi a szerelem? Ha megölöm és felszabadítom, vagy ha kínok közt, de életben hagyom hitvesemet? Szerelem, mondja Haneke, erre. De lehet, hogy kérdezi. Nem feltétlenül ironikus, de mindenképp általános cím. Mintha a film definiálni akarná az érzést, az állapotot, amely, mint tudjuk, nehezen, sőt alig írható le. Vagy csak azt mondja Haneke, hogy ez is szerelem. Egyfajta szerelem. Kegyetlen, nem-akarom-látni szerelem. Pont. Kérdőjel?
Szerelem (Amour), színes, francia-osztrák–német film, 125 perc, 2012. Rendező és forgatókönyvíró: Michael Haneke. Operatőr: Darius Khondji. Vágó: Nadine Muse, Monika Willi. Szereplők: Jean-Louis Trintignant, Emmanuelle Riva, Isabelle Huppert, William Shimell, Rita Blanco, Laurent Capelluto.