Talán nincs olyan erdélyi színház, mely az utóbbi időben a Nagyváradi Szigligeti Ede Színházat megközelítő intenzitással vállalna fel egy új, a helybéli közönség számára még viszonylag ismeretlen formanyelvet. S mert az évad egyik felében ott találjuk a kommersz giccset, másik oldalon pedig az elvitathatatlanul komoly szakmai teljesítményt, máris világossá válik, hogy miért volt jelentős pillanat, amikor március elsején, A Nagy Romulus bemutatóján, elhangzott a következő mondat: „Aki az utolsókat rúgja, mint mi itt valamennyien, az már csak a komédiát értheti meg.” De a szemfülesebb néző egyből észreveszi, hogy e kijelentés, már elhangzásának pillanatában önmaga ellen fordul, hiszen ahol a baj felismerése megtörténik, ott az orvosság is készülőben van.

Szabó K. István, aki rendezőként jegyzi ez utóbbi előadást, úgy vonult be a váradi kulturális diskurzusba, mint olyan alkotó, aki nyitott a kísérletezésre, az új utak felkutatására, így már az előadás előtt bíztam benne, hogy nem egy szokványos „jobbról be, balról ki” produkció részese leszek. Reményeim többé-kevésbé meghallgatásra leltek.

„Milyen veszélyes cím!” – mondja egy, a bemutatón mellettem helyet foglaló színházi ember az előadás szórólapját vizsgálva. Valóban elég félelemkeltő ez a veretes történelmi tragédiákat idéző drámacím. Aki azonban tovább halad az olvasással, rögtön láthatja, hogy maga Dürrenmatt is „történelmietlen történelmi komédia”-ként határozza meg. Van egy római császárunk, aki minden jel szerint az utolsó a császárok sorában. Romokban heverő birodalmát a germánok fenyegetik, ő maga azonban semmit sem hajlandó tenni a teljes pusztulás elkerüléséért, csak imádott tyúkjai nevelgetésével törődik. Körülötte pedig, főleg a hivatalnokok és a Haza Anyja (Julia császárné) mindent megtesznek, hogy mentsék a menthetőt: elsősorban saját pozíciójukat, végül pedig Rómát. Romulus végig passzív marad, s csak a germán invázió előestéjén vallja be a még körülötte lévőknek, hogy tétlensége mögött tudatos döntés áll: meggyőződése, hogy Rómának – az évek során felhalmozott vétkeiért – bűnhődnie, pusztulnia kell. Fiktív, ám mégis nagyon valósághű világ elevenedik meg, ahol helye van a világhatalomként funkcionáló multinacionális vállalatoknak (egy nadrággyáros személyében), a halálos veszély (vagyis anyósa) elől menekülő keletrómai császárnak, vagy épp a múltat pénzre váltó műkereskedőnek. Dürrenmatt a dráma megírásakor (1949-ben) a második világháborúnak és előzményeinek befolyása alatt lehetett, hiszen a szöveg számtalan utalást tartalmaz a Harmadik Birodalomra, mint ilyen pedig, A Nagy Romulus a történelmi múlttal való szembenézés egyik kiváló eszközévé válhatott.

A felgördülő függöny mögött egy első pillanatra lepusztultnak tűnő belső teret láthatunk, mely az előadás során alig-alig változik. Az előtérben egy tyúkketrec falai, melyek a zenekari árokba vezetnek, ahonnan olykor-olykor erőteljes kotkodácsolás hallatszik (a zenét és a különféle hanghatásokat Horváth Károly komponálta), nem messze tőle pedig egy kőből kifaragott fej hever, valószínűleg egy néhai császár szobrának maradványa. Összetört, használhatatlan óra, masszív, kopottan is tekintélyt parancsoló asztal, egy fotel és néhány kitömött csirke: e néhány tárgy uralja a játékteret. Bár egy birodalom utolsó óráinak lehetünk szemtanúi, a díszlet mégsem kelt világvége-érzetet. A falak sárgás-szürkék, mégsem érződik rajtuk az elhasználtság, így teremtődik meg a „vadiúj régiség” paradoxona. (A jelmezek és sminkek már inkább sugallnak valamiféle kaotikusságot, leginkább sokféleségükből adódóan, s ezek – a díszlettel együtt – Florina Bellinda Vasilatos tervező munkájára hívják fel a figyelmet.)

A címszerepet meghívott művészként Szélyes Ferenc alakítja. Szabó K. István döntése jó választásnak bizonyult, hiszen Romulus alakja így egy kiegyensúlyozott, a vélt (vagy valós) őrültségtől távol álló, megfontolt – és pont higgadtsága miatt zseniális – figuraként jelent meg a színpadon. A zárójelenetben, mikor Romulus és Odoaker (a germánok vezére, Kardos. M. Róbert alakításában) egymásra talál és meglepő fordulat után egyezségre jut, a vendégművész komédiákhoz illő, patikamérlegen kimért humorral vezeti le az előadás feszültségét, melyhez megfelelő társa Kardos. M. Róbert. A szövegben rejlő fanyar humort is sikerült nagyrészt kiaknázni, így Isauriai Zénó keletrómai császár siratóversei komikusan hatnak, bár az uralkodót alakító Dimény Levente az elmúlt időszakban rendszerint visszatér azokhoz a klisékhez (gesztusokhoz és játékmódhoz), melyeket a korábbi előadásokban is láthattunk tőle. (A második felvonás utolsó jeleneteinek egyikében, mikor a még Romulus környezetében maradt emberek egyszerre, ám egymástól függetlenül akarják megölni a császárt, a helyzetkomikumot szinte teljesen elfojtották az alkotók, helyette Romulus értetlenséggel vegyes, keserédes vívódását láthatjuk.) Minden bizonnyal az sem véletlen, hogy két jelentős férfiszerepet színésznők alakítanak, így Tullius Rotunda belügyminisztert Tóth Tünde, míg Mares hadügyminiszert Firtos Edit játssza. A két alakítás leginkább két sablon viszonylag pontos reprodukciójának tűnt, vagyis nem a jellemek mélységét láthattuk, hanem a gesztusokban és mozgásokban megnyilvánuló figurákat. (Odoaker unokaöccséből, Theoderichből is unokahúgot, vagyis Theodorát varázsolt a rendező, aki a német árja faj női megtestesítője, élesre vasalt fekete katonaruhájában.) A nők és a hatalom viszonya azonban nem e két szereplő esetében volt a leginkább szembetűnő. Fodor Réka Juliaként szemmel láthatóan hatalmat gyakorol Szélyes Ferenc játékának szabad kibontakozása fölött: a kettejük közti konfliktusok erőtlenné válnak, a császárné alakja pedig inkább hasonlít egy, az operettek világából betévedt úri hölgyhöz, mint a Róma megmentéséért mindenre képes császárnéhoz. Ugyanez a helyzet Aemilianus (Pál Hunor) és szerelme, Rea (Gajai Ágnes), esetében is. A germán rabságból hazatérő férfi, dramaturgiai értelemben, ellenpontozza az addig csak saját, önös érdekükkel foglalkozó udvarbélieket, ám hazaszeretetének elvakult tragédiája nem tud kibontakozni, meglévő indulata és őrülete nem tud hatni, megfelelő partner hiányában pedig szerelmének eltaszítása is csak egy képileg jól megoldott jelenet marad.

A Nagy Romulus váradi változata valahol félúton helyezkedik el komédia és tragédia között, s nem is kell célunk legyen egyik vagy másik mellett letenni voksunkat. Kétségtelen, hogy komédiának nem túl harsány, tragédiának nem túl megrendítő, a tragikomédiához pedig kellene az előbbi kettő kiegyensúlyozott vegyítése. S bár Szabó K. István mintha nem mindig mert volna határozott döntéseket hozni (mondjuk az egységes olvasat kialakításában), az előadás egy adott pontján mégis működni, ha úgy tetszik, hatni kezd a színpadon látható eseménysor.  Nem az elsöprő katarzis, sokkal inkább az elmélyülés, az értelem előadása ez, mely így, a hatalomról, államról, bűnről és múltról való gondolkodásában szervesen illeszkedik a korábbi, Jelenetek egy kivégzésből című előadáshoz és mindahhoz a színházi törekvéshez, melyet felvállalt a váradi Szigligeti Színház. 

Nagyváradi Szigligeti Ede Színház. Friedrich Dürrenmatt: A Nagy Romulus. Szereplők: Szélyes Ferenc, Fodor Réka, Gajai Ágnes, Dimény Levente, Pál Hunor, Firtos Edit, Tóth Tünde, Szotyori József, Hajdu Géza, Dobos Imre, Csatlós Lóránt, ifj. Kovács Levente, Hunyadi István, Kardos M. Róbert, Pitz Melinda, Varga Balázs, Csepei Róbert, Csíky Ibolya, Ababi Csilla. Rendező: Szabó K. István; zene: Horváth Károly; díszlet, jelmez: Florinda Bellinda Vasilatos; ügyelő: Vajda Zoltán; súgó: Körner Anna.