Adorno 1930 körül keletkezett írásában, amelyben Bartók Béla művészetének individuális és kollektív aspektusait méltatja, a következőket olvashatjuk: „Bartók nem kevesebbet tett, mint hogy minden folklorisztikus elképzelésről letépte a romantikus látszatot, és a legősibb és a komponista által megtermékenyített legújabb közötti viszonyt átvilágította; hiteles módon láthatóvá tette mint történeti-tárgyi adottságot; mint zeneszerző időről időre az eredet segítő hatalmaihoz folyamodott, de anélkül, hogy ideológiailag deklarálta volna létüket, anélkül, hogy valamiféle rossz értelemben vett visszanyúlás ürügyévé tette volna őket.”1

Fenntartásai a folklórhoz kapcsolódó alkotói magatartással szemben arra késztetik Adornót, hogy – rögeszméit követve – éles határvonalat szabjon a népdalfeldolgozások és a népdalidézetet nem tartalmazó kompozíciók között, bizonyos fokig tudatosan félreértve a bartóki zene jelentőségét, amely a parasztdallam lehetséges feldolgozásának megannyi változatát villantja fel. Eszerint A mai magyar műzene és a népzene viszonya című angolul fogalmazott és a Columbia Egyetemen 1941-ben felolvasott előadásában Bartók a népdalfeldolgozásokat három csoportba sorolja: „Az első kategóriát azok a feldolgozások képviselik, amelyekben a felhasznált népi dallam a mű fontosabbik része. A hozzáadott kíséret, az esetleges elő- és utójáték csupán a drágakő foglalatának tekinthető. A második kategória olyan feldolgozásokat képvisel, ahol a felhasznált dallamok és a járulékos részek fontossága majdnem egyenlő. A harmadik kategóriában a hozzáadott feldolgozás az eredeti mű fontosságával bír, és a felhasznált parasztdallam csupán mottónak tekinthető.”2

Összevetve az előbbi osztályozást A népi zene hatása a mai műzenére című, nagyjából egy évtizeddel korábban, magyarul fogalmazott előadás szövegével, megfigyelhető, hogy Bartók ekkor még csupán a népdalfeldolgozások kétféle, egymásba határvonal nélkül átmenő típusát különbözteti meg, de megállapítja, hogy „a kétféle típust számtalan átmeneti fok köti össze; néha nem is lehet eldönteni, melyik elem uralkodó a feldolgozásban.” Mindazonáltal, a mottó-szerepet játszó parasztdallam e korábbi írásban is feltűnik, azzal a kiegészítéssel, hogy „fődolog az, ami köréje és alája helyeződik.”3 A leghitelesebb példa ennek bemutatására az Improvizációk magyar parasztdalokra című ciklus, amelyre Bartók a Harvard-előadások főszövegében is utal: Zongorára írt Improvizációimban, azt hiszem, elértem a végső határt egyszerű népdalok és igen merész kíséret összekapcsolásában.”4

Az 1920-ban komponált Improvi-zációk nyolc tételében a legkülönfélébb formai megoldásokkal találkozhatunk: a végletekig kiaknázott variációs elv révén olyan önálló, öntörvényű darabok születnek, amelyek jócskán túlnőnek a szigorúan értelmezett népdal-harmonizáció határain. A mű egyik méltatója, Paul Griffiths elképzelhetőnek tartja, hogy az Improvizációk keletkezése a Bartókot nyomasztó szakmai kételyekre adott népdal-kvízszerű válaszban keresendő.5 Ez idő tájt – állapítja meg Paul Wilson – Bartók számára a legfőbb feladat, amely ilyen nagyfokú merészséggel tölti el, a régi forrásanyag és saját megújuló stílusának ötvözése.6 A ciklus zeneszerzés-technikai bravúrja a Debussy emlékének ajánlott hetedik darab, amely a Claude Debussy sírja című kiadványban is megjelent Párizsban, 1920-ban (más zeneszerzők darabjaival együtt), és amely a siratóra emlékeztető, Beli fiam, beli kezdetű, fríg hangsorú, parlando parasztdallam hangközállományát – imitációk, mixtúrák és szimmetriák révén – a tizenkétfokúság határáig bővíti, feszíti. Jóllehet mindvégig érezni, hogy az expresszív eszközökkel elérhető népdalfeldolgozás peremvidékén járunk, a feltáruló látomásos képsor kollektív néplélekből fakadó rituális szubsztrátuma jelentheti a legfőbb gátat annak elkerülésére, hogy a deklaráltan atonális igényű kompozíció netán a Schönberg-iskola oldalhajtásává váljék.

„A folklorista külön méltatást érdemel. A zeneszerző Európához tartozik…”7

1Adorno, T. W.: Bartók (ford.: Zoltai Dénes). In uő: A művészet és a művészetek. Helikon, Budapest, 1998, 347.

2Bartók B.: A mai magyar műzene és a népzene viszonya. In Tallián T. (szerk.): Bartók Béla írásai, 1. Zeneműkiadó, Budapest, 1989, 159.

3Bartók B.: A népi zene hatása a mai műzenére. In Tallián T. (szerk.): Bartók Béla írásai, 1. Zeneműkiadó, Budapest, 1989, 142.

4Bartók B.: Harvard-előadások. In Tallián T. (szerk.): Bartók Béla írásai, 1. Zeneműkiadó, Budapest, 1989, 175.

5Vö.: Wilson, P.: Approaching Ato-nality: Studies and Improvisations. In Gillies, M. (szerk.): The Bartók Companion. Faber and Faber Ltd., London, 1992, 172.

6I. m., 167.

7Adorno, T. W.: I. m., 347.