Beszélhetünk ismét az irodalomról, arról a bizonyosról, amely hajdanán a jó borokhoz hasonlított, nem volt szüksége cégérre, egyszerűen csak létezett, éppen érvényes eladási rangsoroktól és aktuális népszerűségi mutatóktól függetlenül, olyan folyamatosan jelenlevő tényezőként, amelynek az sem ártott, hogy akár évszázadokig lappangott könyvtárak, kódexek mélyén.

Ami most van, az sokkal érzékelhetőbb, tapinthatóbb, látványosabb, de korántsem mondható el róla, hogy minden esetben nyomon követhető vagy átlátható. Elterül, szétterül, és éppen e folyamatos felszíni jelenlét az, ami veszélyes lehet számára. Ezért fordulhat elő, hogy bizonyos, egyébként fontos művek egyszerűen, minden előzetes figyelmeztetés nélkül kicsúsznak a hétköznapok információs sztrádáinak aszfaltjáról.

Állami és egyéb álmatag támogatásokon túl az irodalom manapság nem tehet mást, mint tudomásul veszi: versenyhelyzetben van, és ezt el kell fogadnia, ha jelen akart lenni a páston, a polcon, a porondon, a világhálón.

A gépezet, amit irodalomnak hívunk, működik, de a legapróbb homokszemek jelenléte is megzavarhatja lendületét, miközben nagyobb kavicsokat is találunk könnyen: mint az olvasót akár napilapok hasábjain is eligazító recenzióműfaj élőhalott állapota, a kiadók terjesztéssel kapcsolatos gyakorta megfigyelhető hányavetisége, a nagy terjesztő hálózatok irányelvei, amelyek a kisebb, ám rangos kiadóknál megjelent műveket nem igazán akarják tudomásul venni, veszteségektől, hiábavaló munkától való félelmükben.

Miközben a kavicsok száma nem elhanyagolható, a szerzőknek is egyre fontosabbá válik, hogy személyesen is találkozhassanak olvasóikkal. Ha a szerzők, a kiadók, az írószervezetek annak rendje és módja szerint megszerveznek egy irodalmi eseményt, ha egy könyvet, életművet jól, az olvasni vágyó közönség stílusához, belső idejéhez igazodva tálalnak, a várt eredmény sem marad el. Még akkor sem, ha a szerző „csak” könyveivel van jelen, miként ez Bánffy Miklóssal történt az albioni tájakon, vagy legutóbb németföldön Rejtő Jenővel.