"repültem, csendes lebegéssel"
Kereső  »
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 7. (621.) SZÁM — ÁPRILIS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
Kavicsok nélkül, Albionban
Papp Attila Zsolt
„A hétköznapi embert szeretem, aki véletlenül követ el bűnt” - Interjú Kondor Vilmos íróval
Miklós Ágnes Kata
„Ez Budapest, nem Chicago” – Kondor Vilmos regényeiről –
Zsidó Ferenc
Huszonnégy
Sigmond István
Egy ateista tanácsa: higgyetek Istenben 12. - Többarcú nyomor
Pál Tamás
Versei
CSUSZNER FERENCZ
Barátaim macskák
SZŐKE ZSOLT
A bombabiztos csajozós siker
Dan Sociu
Versei
Jancsó Miklós
Kóla
Sántha Attila
Versei
Szőcs István
Mihaszna nyelvészet? Azaz kinek használ, ha egyáltalán igen?
Xantus Boróka
Kísértő Dacia, fenyegető zeppelin
Láng Orsolya
Skizofrén evangélium
JUHÁSZ ERIKA
Tolvajszéki napjárta
Hírek
 
Papp Attila Zsolt
„A hétköznapi embert szeretem, aki véletlenül követ el bűnt” - Interjú Kondor Vilmos íróval
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 7. (621.) SZÁM — ÁPRILIS 10.

– A Gordon Zsigmond bűnügyi riporter kalandjainak ötkötetes sorozatát lezáró, Budapest novemberben című kötet végén Gordon úgy dönt, hogy a forradalmi lázban égő Pesten marad, és elindul a Parlament irányába. Mi történik vele ezután? Pontosabban: megtudjuk-e valaha, hogy mi történt vele?

– Nem tudom, mi történik vele. Nem csupán arról van szó, hogy szándékosan hagytam nyitva a befejezést, hanem valóban nem tudom, mi történt vele. Éppen ezért el sem mesélhetem. Rosszabb napjaimon úgy képzelem, hogy megölték egy barikádon, jobb napjaimon meg azt, hogy ellentmondva mindennek, ami akkor történt, valahogy mégis kijutott az országból, sebesülten, de zsebében a cikkel, és utána valahol a Nyugat-Indiákon telepedett le Krisztinával, sok halat evett, sokat olvasott és megtanult zongorázni. Talán még egy fotóm is van róla ebből az időből. Már ha tényleg ő van rajta, de ezt nem tudhatom.
 
– Detektívregényeinek állandó közege, legfontosabb, visszatérő helyszíne Budapest, szinte azt mondhatnánk: önálló szereplő, mindegyik Kondor-regény címében (is) szerepel. Honnan ered ez a szoros kötődés a fővároshoz? Tervezi-e, hogy későbbi munkáiban „kimozdul” onnan?

– Pesti gyerek vagyok, itt születtem, szeretem ezt a várost mindennel együtt. Pestet titokzatos, rejtélyes és szeszélyes városnak tartom, pont olyannak, mint egy jó nőt. És nemcsak Pestet szeretem, hanem a pestieket, mert történhet bármi, bármi, a pesti embert alig zökkenti ki a nyugalmából. Szememben a pestiek sokkal erősebb szimbiózisban élnek nem egyszer élhetetlen városukkal, mint mondjuk a londoniak. Egy született pesti sokkal lazább, pikírtebb és cinikusabb, mint egy New York-i, és én ezt nagyon értékelem mind a városban, mind a lakóiban. Kicsit félve is hagyom el, hiszen új regényem több mint kétharmada Nyugat-Magyarországon és Dél-Németországban játszódik, illetve az utána következő sorozat több része sem Pesten fog játszódni. Tartogat ez a város annyi titkot és annyi sztorit, hogy könyvtárakat lehetne teleírni vele, akkor is csak egy szeletét térképeznénk fel.

– Milyen tényezők bírnak rá valakit, aki ennyire szorosan kötődik szülővárosához, Budapesthez, hogy – életrajza alapján – Nyugat-Magyarországra, egy Sopron melletti településre költözzön?

– Erős tíz éve hirtelen úgy éreztem, hogy öreg vagyok már ehhez a városhoz, ami nem Pestet minősíti, hanem engem. Így amikor adódott egy lehetőség, éltünk vele, valamint a feleségem is egy kiváló állást kapott, plusz ott vannak a gyerekeink, akiknek a vidék nyugalma és biztonsága sokat jelent.  

 – Ha már helyszínek: Zsigmond szerelme és élettársa, Krisztina erdélyi származású, az egyik novellában pedig felbukkan Karácsony Benő Napos oldal című regénye. Van-e – és ha igen, milyen – jelentősége ennek az erdélyi szálnak?

– Azt hiszem, minden a Napos oldalból fakad. Tudja, én gyerekként nagyon szófogadó voltam, korán megtanultam olvasni, és azt olvastam, amit kaptam. Apámtól kaptam Vernét, anyámtól meg 14 évesen a Napos oldalt. „Ezt elolvashatod”, mondta, és a kezembe nyomta a Kriterion-féle kiadást, ami akkor jelent meg, 1968-ban. Kevés könyvet szeretek jobban, és amikor elkezdtem gondolkodni Gordon szerelmén, akkor szinte adta magát, hogy erdélyi szász lány legyen. Mi izgalom lett volna egy budai úrilányban vagy egy pesti dámában? Semmi. De egy olyan nő, akivel nincs közös történelmi múltja, akivel mások a kulturális gyökerei – ez kifejezetten érdekelt, és nem tudom, mennyire lett Krisztina hiteles „erdélyi” figura, de én nagyon megszerettem őt.

– A Kondor-regények egyik – számomra legalábbis – legvonzóbb erénye a lenyűgöző terepismeret. A század első felének Budapestje a maga (vélt) természetességében elevenedik meg, rengeteg információt tudhatunk meg az egykori utcanevektől a kávéházi életben meglévő szokásokig. Az ilyenfajta aprólékos környezetábrázolás mögött embert (írót) próbáló munka állhat – elmondaná, hogyan „állt össze” a könyvek lapjain a régi Budapest, hogyan zajlott a „terepkutatás”?

– Nekem ez a „pepecselés” a munka legszórakoztatóbb része. Néha olyan ostoba részlet áll össze történetté, mint a Wallenstein Ödön gyengéje című novellában. Megragadott annak a zugkifőzdének az étlapja, és ez lett belőle. Húsleves hússal – és anélkül. Tele vagyok térképekkel, újságokkal, magazinokkal, szenvedélyesen gyűjtöm a kor napilapjait, kis reklámfüzeteit, különböző címtárait, hirdetéseit. És mindig abból indulok ki, hogy ha engem érdekel egy részlet, akkor az olvasót is érdekelheti. Nagyon foglalkoztatott, hogy milyen lehetett egy piac, a felkészülés az őszi befőzésre (magam is megrögzött befőző vagyok), ebből született Mór, Gordon nagyapja. Néha napokig le tudok ragadni egy részletnél, de a végén mindig kiderítem, hogy melyik kávéházban mit ittak, mennyibe került a menü és kik jártak oda. Ugyanazt akarom megtudni, ami most is érdekel minket: hol a legjobb a snicli? Melyik piacra érdemes járni? Melyik megállóban áll a legtovább a hatos villamos? Meg persze a nagy kérdés: mitől döglik a légy, de erre még nem találtam választ, és attól tartok, nem is fogok, ám ez nem akadályoz meg abban, hogy keressem.
 
– A Budapest-regényeket mintegy kiegészítő elbeszéléskötet, a Magda, a bestiális Népszínház utcai mindenes utószavában leírja, milyen sokat köszönhet a múlt század eleji-közepi pesti zsurnalisztáknak, a magyar bűnügyi újságírás úttörőinek. Főhőse, Gordon Zsigmond maga is újságíró, nem „hivatásos” detektív. Jól látom, hogy ezek a zsurnalisztikai előzmények (a magyar sajtó „hőskora”) talán fontosabbak is az Ön számára, mint a szoros értelemben vett irodalmi-műfaji előképek?

– Szeretem azt hinni, gondolni, hogy nem voltak irodalmi előképeim. Magyarul semmiképpen sem voltak, nem lehettek. Viszont ott vannak ezek a zsurnaliszták, akik voltak annyira leleményesek, mint Sherlock Holmes, és annyira kitartóak, mint egy Pinkerton-ügynök. Nem mintha a magyar kriminalisztika története ne lett volna tele kiváló, európai hírű detektívekkel, vagy éppen a magyar rendőrség ne talált volna meg olyan bűnözőket, akiket egész Európa keresett. Nekem azonban vonzóbb volt ez az újságíróbanda, mert sokkal életszagúbbnak találtam őket, mint a nem egyszer az életnél nagyobb detektíveket. És úgy hiszem, hogy Gordon kreatívabban, „szabadabban” tudott nyomozni, mert őt „csak” a határidő és a saját lelkiismerete szorította. Ezzel együtt azonban eszem ágában nincs azt állítani, hogy ezek önmaguktól létrejött, előzmény nélküli regények, hiszen a magyar viszonyrendszerre (értsd realitásra) alkalmaztam a krimi szabályait. És tagadni sem fogom, hogy lennének olyan írók, akiket etalonként tartok számon, de ezek között egyetlen magyar sincs, ezért volt érdekes és nagy kihívás megalkotni Gordon alakját: hiszen a magyar valóságot kiválóan ismerő zsurnalisztákból és egy szenvtelen, időtlen formulából gyúrtam össze.

– Sokan felhívták a figyelmet – és Ön sem titkolja – arra a hatásra, amit az ún. keményöklű, hard-boiled amerikai detektívregény (Dashiell Hammett, Raymond Chandler és mások) gyakorolt a műveire. Hogy a kriminek miért ezt a változatát választotta elbeszélői keretként, nem kérdéses számomra (a Gordon-féle nagyvárosi bűntörténeteknek ez a természetes közege), mégis érdekelne ennek a hatásnak a működése az írásfolyamat során. A krimi klasszikus, brit, „laboratóriumi” irányzata, a zárt ajtós mystery story sosem vonzotta?

– Engedje meg, hogy az elején kijavítsam: Chandlert nem szenvedhetem, ahogy a maga által említett „laboráns” krimiket előállító szerzőket sem. Mert ők nem krimiket írtak, hanem logikai feladványokat, és azoknak semmi köze az élethez. Valakit megöltek egy zárt szobában. Ennek vajmi kevés köze van a mindennapos bűnhöz, ez egy – kiválóan fogalmazta meg – laboratóriumi környezet, amelyben a formállogika ismérveit követve lehet eljutni az indonéz pókmajommal agyonvert örökösnőtől egy indiai almaharadzsa egykoron vérig sértett kutyasétáltatójáig. Engem ez nem érdekel, ami nem jelenti azt, hogy ez a műfaj rossz lenne. Én nem szeretem. Én a vérszagot szeretem, a reccsenő csontokat, meg a hétköznapi embert, aki véletlenül követ el bűnt, meg azt szeretem, amikor valaki egy kicsit megingatja a gazdasági-társadalmi-politikai elit tagjainak mély hitét abban, hogy nekik mindent szabad. Én soha nem írok szuperbűnözőkről, mert olyanok nincsenek. Csak féltékenység van, önzés, pénzéhség, szenvedély, meg tisztességtelenség és ostobaság. Ez engem mélyen érdekel, mélyen érdekelnek emberi sorsok, és egy bezárt szobának nincs sorsa, csak kulcsa, és azt is eldugta valaki valahova.

– Az irodalmi és zsurnalisztikai előzmények mellett milyen mértékben inspirálta Önt a filmművészet (például a film noir zsánere) vagy akár egy-egy konkrét film vagy filmsorozat?

– A filmtől mint műfajtól elég régóta nem kaptam semmit, inspirálni pedig talán a negyvenes-ötvenes évek noirjainak egy-két jelenete inspirálhatott. Bevallom, a tévésorozatok sokkal jobban szórakoztatnak, inspirálnak és belőlük tanulom a legtöbbet. Nagy kedvencem a Gengszterkorzó, a Reklámőrültek, a Maffiózók vagy az Élet a Marson angol eredetije, ami egészen mély hatást gyakorolt rám. A törvény embere, a Kaliforgia vagy az újak közül a The Americans hallatlanul leköt és szórakoztat, a legtöbbet talán azonban az angol televíziózás egészen lenyűgöző sorozataitól kapom: The Hour, Utopia és Luther, hogy csak hármat mondjak. Valamiért azt gondolom, hogy a modern kor mindent uraló médiuma nem a film, hanem a tévésorozat, és ezek cselekményvezetés, karakterépítés és háttérformálás szempontjából példaértékűek. Nem csak azért nézem ezeket a sorozatokat, meg persze sok mást, mert hallatlanul élvezem őket, hanem mert belőlük (néha még a rosszakból is, sőt) rengeteget tudok tanulni, amit aztán hasznosítani is igyekszem a regényírás során. 

 – Hírek szerint az első Kondor-regény, a Budapest noir megfilmesítési jogait máris megvásárolták. Mit lehet tudni a készülő filmadaptációról?

– A jelen környezet nem kedvez a magyar filmgyártásnak, így a könyvből készülő film is csúszik. Talán egyszer lesz belőle valami, de őszinte leszek magával: nem vet szét sem az izgalom, sem a lelkesedés. Én írni szeretek, a filmesek meg filmet csinálni, és addig jó, amíg egymást békén hagyjuk. Kétlem, hogy a filmnek sok köze lenne a regényhez, de ez így van rendjén, mert két külön médiumról és nyelvről van szó, és a történeteim esetében jobban érdekel az írott szó, meg az, hogy azt ki miképpen olvassa. Az érdekesebb és izgalmasabb.

– Regényeinek cselekményét 20. századi történelmi közegbe helyezi: így elevenedik meg a Horthy-korszak, a második világháború és az ’56-os forradalom. A szereplők egy része létező történelmi személy, aki a könyvek lapjain fiktív kalandokba bonyolódik. Úgy érzem, a Kondor-művek épp e történelmi vonatkozások, a korszakba való „beavatás” révén túlnőnek a detektívtörténet szokványos keretein. Miért volt fontos Önnek a történelmi háttér?

– Talán a korom miatt van, hogy nagyon érdekel a múltunk. A magáé, az enyém, a közös múltunk. Olyan ez, mint a narancs a Tanúban: kicsi is, savanyú is, de legalább a mi narancsunk. A mi történelmünk nem olyan hősies, mint mondjuk a franciáké, nincs tele világhódítással, mint az amerikaiaké, sokaknak mit sem jelent, meg hát kevesen is értik – gyakran mi magunk sem. Mindig olyan háttér előtt jön-megy Gordon, ami engem érdekel, leköt és lenyűgöz. Sok mindent nem értek a történelmünkből, és egy regény ennek a nem-értésnek a megoldása. Azt hiszem, hogy minden regény végére sikerült megértenem valamit abból a korszakból, abból a pár hónapból, és azt szeretem remélni, hogy azok is megértenek majd belőle valamit, akik olvassák a könyveket. Ha csak annyit, hogy apáink, nagyanyáink éltek akkor, és ugyanolyan szeretettel szerették a gyerekeiket, ugyanúgy veszekedtek, hogy tócsi-e vagy tócsni, ugyanolyan vágyaik, álmaik és bűneik voltak, mint nekünk – nos, akkor már megérte a történelmi háttérrel bíbelődni. És mindeközben még az is kiderült, hogy ki volt a gyilkos, és még meg is bűnhődik tettéért? Igyekszem olyasmiket írni, amik önmagukban is megállhatnák a helyüket, ám a kettő összessége talán több, mint a két rész külön-külön.
 
 – Túllépve a történelmi háttéren: nincs szándékában kortárs társadalmi közegbe helyezett detektívsztorit (is) írni?

– Nem szeretnék ilyesmit írni. A mai valóságból annyit kristálytisztán értek, hogy ugyanolyan, mint a múlt valósága volt, csak én abban a környezetben jobban érzem magam. Nem hiszem, hogy hitelesen tudnék mesélni a mai korban a mai korról. Egyesek szerint ez a fontos, a kortárs közeg. Nekem meg a múlt a fontos. Ne higgye, hogy a múltban élek. Érdekel és leköt, hogy milyen lesz a világ, és ha sokat nem is értek a jövőből, nyitottan fordulok feléje. Kindle Paperwhite-on olvasok, amit lehet, és a Kickstarter elnevezésű weboldalon sok időt szoktam eltölteni, mert hiszem, hogy az ördög a részletekben lakik. Nem értem a kvantummechanikát, a húrelméleteket és a kvamtumfizikát sem, az viszont nagyon érdekel, hogy milyen apró dolgokból áll össze a jövőnk. Ezeket az apró dolgokat szeretem nézegetni, és egyfelől szórakoztatnak, másfelől meg azt látom, hogy mennyire, de mennyire másképpen jár a másfél-kettővel utánam jövő nemzedék esze. Különös módon ez engem egyfajta elégedettséggel tölt el.

– A Budapest-téma kapcsán említette, hogy következő regénye(i) már nem a magyar fővárosban játszódik/játszódnak. Mennyit árulna el készülő műveiről hűséges olvasóinak?

– Egyelőre nem szeretnék konkrétumokat elmondani, mert az új regénynek éppen a közepén járok, és számomra szokatlan műfajt választottam: thrillert eddig még nem írtam. 1944 októberében kezdődik a történet, a főszereplője egy fiatal katonatiszt, akinek egy könnyűnek látszó feladatot kell végrehajtania, de kiderül, hogy ennél veszélyesebb küldetéssel keveseknek kellett megbirkóznia. Terveim és reményeim szerint karácsonykor már a boltokban lesz. Utána pedig egy újabb sorozatot tervezek, ami az 1800-as évek végén játszódik, két állandó főszereplővel, és úgy képzelem, hogy akár az 1920-es évek közepéig lesz mondanivalóm.
 
Kondor Vilmos
Életrajza szerint 1954-ben született, tanulmányait Szegeden kezdte, majd a párizsi Sorbonne-on folytatta, ahonnan végül vegyészmérnöki diplomával tért haza. Jelenleg egy nyugat-magyarországi városban tanít matematikát és fizikát középiskolás diákoknak. Művei: Budapest noir (regény, 2008); Bűnös Budapest (regény, 2009); A budapesti kém (regény, 2010); Budapest romokban (regény, 2011); Budapest novemberben (regény, 2012); Magda, a bestiális Népszínház utcai mindenes (elbeszéléskötet, 2012). Feleségével, két ikerlányával, valamint kutyáival és sólymával egy Sopron melletti kis faluban él. Kerüli a nyilvánosságot, interjút ritkán ad, azt is csak e-mailben.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében