„Megírtak már mindent, még azt is, amit már megírtak” – hangzik el Kányádi Másolatában. A krimire ez különösképpen érvényes. Harminchat lehetséges krimiséma, tizenkét gyilkostípus – már nem emlékszünk arra sem, hol olvastuk mindezt, csak azt tudjuk, hogy már kiszámolták, rendszerezték, leírták, német irodalomkritikusok szerint, brit tudósok bejelentik.
Kondor Vilmos Budapest-sorozatáról is megírtak már mindent. Éppen azért, mert Kondor azt írta meg, amit addig még senki, vagy legalábbis nem arról, nem úgy, nem akkor és nem azoknak. Arra pedig hiába keresnénk teljes és kimerítő magyarázatot, hogyan csinálta.
Próbálkozni persze lehet, sőt, egyeseknek muszáj is. Hogy is mondta Gordon Zsigmond? „Mindenki azt teszi, amihez a legjobban ért.” És, természetesen, azt a választ kapta erre, hogy „Mit okoskodik itt nekem? Az egészből semmit sem ért.” (Budapest noir)
A jelenkor magyar krimijének és különösképpen a jelenkor magyar krimiszerzőinek nincs könnyű dolga. Nem csak egyre több kiadó idegen nyelvről fordított kiadványaival kell versenyeznie a piacon, de az olvasók igényeit sem hagyhatja figyelmen kívül. Ráadásul, ha mindez nem lenne elég, még a saját múltjával is kezdenie kell valamit – leginkább ennek a múltnak a hiányával.
Amennyiben az idegen nyelvről fordított kiadványokat nézzük, a külföldi szerzők népszerűsége mit sem csökkent a Magvető Albatrosz sorozata és az Európa Kiadó Fekete Könyvei óta. Az angolszász, elsősorban amerikai szerzők mellett ráadásul az ezredforduló óta egyre nagyobb jelentőség jut az európai krimiirodalomnak is. Igaz, egyelőre a skandinávok dominálják a kortárs krimi szcénáját, de ebben nincs is semmi meglepő. A „nordic noir” népszerűsége nem csak a gondosan kidolgozott jellemrajzoknak vagy a szépirodalmi igényű leírásoknak köszönhető, és nem is csak annak, hogy a jelen olvasója már jóval könnyebben tud azonosulni a skandináv krimi hőseivel, mint piperkőc, bajszos magánnyomozókkal vagy a papírban sült borjúmáj után pipára gyújtó rendőrfelügyelőkkel. Ha kézbe veszünk egy skandináv krimit, szinte biztosan számíthatunk arra, hogy a nyomozó inni és borongani fog, a családja rég szétesett, a nyomozásban folyton akadályokat gördítenek eléje a nagyok és hatalmasok, ráadásul depresszió és szívpanaszok gyötrik. Mégsem elsősorban emiatt érdemes figyelni, miről ír Jo Nesbø vagy Arnaldur Indriðason, hanem mert a műveik a skandináv jóléti államok szociális problémáit is bemutatják. A skandináv krimik erős társadalmi töltete nélkül ezek a művek is „csak” detektívregények lennének. Ha a depresszió, az alkoholizálás és az északi környezet is elegendő lenne… nos, isznak és boronganak a világon elegen, Szibériától Alaszkáig. A skandináv krimiirodalom az illúziótlanság modern kori képviselője, és nincs abban semmi meglepő, hogy az angol nyelvű szakirodalomban „nordic noir”-ként emlegetik.
Kondor Vilmos Budapest-sorozatának is ebben áll az ereje: illúziókkal számol le, de nem a „világunk a létező világok legjobbika”, hanem a „valamikor régen minden jobb volt” hitével. A második világháború és annak előestéje vagy 1956 ugyan nem sok lehetőséget ad az ábrándozásra, a nosztalgikus múltba nézésre, de az első kötet 1936-ja a tájékozatlan visszatekintő számára még maga a „boldog békeidők”. Kondor viszont nem engedi, hogy beleringassuk magunkat az illúziókba, nem hagyja, hogy tájékozatlanok maradjunk. A Kodály Köröndöt ekkor már Hitler Adolf térnek hívják, a vitézi címet szerzett kávékereskedő retteg attól, hogy német üzleti partnerei megtudják zsidó származását, és hiába a Nagymező utca pezsgő élete, „a lehetőségek végtelenek, ugyanakkor nyomasztóan egyformák, hiszen a vége mindig ugyanaz” (Budapest noir). A nyomorult gazdagok és nyomorult szegények mind ugyanott végzik, a hullaházi tepsiben. Ó, persze hogy csak arról akarunk tudni: a Bástya utcai Gyöngytyúkban faszénparázson sült halat és vadat szolgálnak fel, a Zanzibárban pedig a Morlen Sisters lép fel. Kondor Vilmos azonban kíméletlenül megmutatja nekünk az Ecseri út melletti nyomortelepet is: „A barakképületekhez többen vályogból toldottak hozzá még részeket, mások téglából emeltek melléképületet, így az egész telep egy kísérteties labirintushoz hasonlított. Egy idő után már nem tudta, utca-e az, amelyen csúszkál, vagy két épület közötti átjáró. A levegőt fojtogató füst töltötte meg: többen ruhával vagy cipővel tüzeltek.” (Budapest noir) A Budapest-sorozat kötetei mögött aprólékos, szívós kutatómunka áll, akár a korabeli villamosvonalakról és repülőjáratokról, akár a tiltott szerencsejátékok szakkifejezéseiről, akár pedig a pesti alvilág jassznyelvéről van szó. Kondor tehetsége nem csak abban áll, hogy mindezt képes megmutatni nekünk, hanem abban is, hogy egyre többet és többet akarunk tudni még arról is, ami taszító vagy felzaklató.
Az olvasók igényeit ugyan részben a kiadók és a szerzők alakítják, de egy könyv sikere még akkor is jelzésértékű, ha tudjuk, ők mennyi energiát fektetnek bele. (Igen, ez még az Alkonyat-sorozatra vagy A szürke ötven árnyalatára is érvényes, bármennyire rémisztő ez a felismerés.) Valaha ezt még úgy fogalmaztam meg, hogy az olvasó a krimiben vagy saját már megszokott világát keresi, vagy pedig valami teljesen idegent (csillogóst/pitibűnözőst/gengszterest/távolit) akar megtalálni. Most már valószínűleg árnyalnom kellene mindezt – a világ kitágult és egyben összezsugorodott, lassan már minden karnyújtásnyi távolban van tőlünk, és mégsem tudunk róla eleget. Az olvasók éppen arra vágynak, hogy ezt a karnyújtásnyi távolságot hidalják át a könyvek és filmek. A Budapest-sorozat világa pedig ott van körülöttünk, csak időben távolodott el tőlünk, de abban is csak annyira, hogy még megláthassuk, ha valaki veszi a fáradságot arra, hogy megmutassa. A júniusi hőség most is ugyanolyan, mint 1946-ban, advent idején most is forralt boros bódék tűnnek fel a belvárosban, mint 1943-ban. A Bűnös Budapest Tábori Kornélja akár a jelenben is elmondhatná, hogy „belefáradtam a pesti utcába. Belefáradtam a pesti bűnökbe. Meg Pestbe is. Ugyanazt a nyomort látom a bérházak pincéiben, mint húsz éve. Semmi nem változott.” Hiába, hogy minden megváltozott 1939 óta – valójában nem változott meg annyira, hogy ne ismerhessük fel a helyszíneket, ne legyenek esetenként akár kínzóan ismerősek a fiktív és nem fiktív figurák.
A modern magyar krimi – és a továbbiakban kizárólag az igényes fikciós lektűrre vonatkozik mindaz, amit mondok, nem véve figyelembe a posztmodern anti-detektívregény magyar nyelvű műveit vagy a non-fiction szövegeket – legnagyobb problémája az, hogy eleve szűk lehetőségekkel kell számolnia. Egy krimi képtelen hatást gyakorolni az olvasóira, ha hiányzik a hitelessége, vagy még inkább a hihetősége. Mellékes, hogy ezt a hihetőséget miként éri el, viszont mindenképpen szüksége van rá, mégpedig leginkább a gerincét alkotó bűntények fikcionalitása miatt. Amennyiben a való világhoz és a környező világ valóságához, az itt-és-mosthoz ragaszkodik a magyar krimiszerző, akkor a legkönnyebb megbotlania – a kortárs magyar krimi ezért szinte kényszerűségből is máshová transzponálja magát tér, idő vagy éppen valóság tekintetében. Nepál, a századelő vagy Line City nem csak menekülőútként szolgál, hanem egy lehetséges, hihető valóság felépítésének eszközeként is érvényesül.
Nem csak ezzel magyarázható azonban, miért az időben eltávolodott művek (például Kondor Vilmos és Baráth Katalin regényei) jelentik a modern magyar krimi talán leginkább jelentős fejleményét. A műfaj itt-és-mostjának legfontosabb feladata abban áll, hogy miként képes megtalálni, vagy még inkább megteremteni a saját múltját.
A harmincas évek magyar krimiszerzői (azok, akik éppen a Budapest-sorozat első két kötetének világában éltek) leginkább angol álnéven és/vagy angol–amerikai környezetben játszódó történeteket publikáltak. Mégis, annak ellenére, hogy az Egyesült Államokban ez volt a hard-boiled detektívtörténetek, a noir fénykora, az akkori magyar krimiirodalomra a jelek szerint nem gyakorolt nagy hatást az irányzat. Érvelhetnénk ugyan azzal, hogy erre nem is nagyon volt lehetőség, hogy a magyar olvasók nagyrészt csak a hatvanas-hetvenes évektől kezdődően ismerkedhettek meg Hammett vagy Chandler regényeivel, de hát A máltai sólyom és A cingár feltaláló (ez utóbbi Gyilkossággal kezdődik címen) első magyar nyelvű kiadása 1936-ban jelent meg az Athenaeumnál. A korabeli magyar krimi mégis inkább azt a fajta klasszikus angolszász krimihagyományt követte, mely elsősorban a különc magánnyomozókra koncentrált – talán a legjobb példa erre Aszlányi Károly (azaz Kirk Van Hossum) Haybodyt nem lehet agyonütnije, amelyben az amerikai környezet csak színes háttérfüggönyként funkcionál.
A későbbi évtizedekben viszont hiába lépett elő elszabott konfekciózakójában a szocialista krimiirodalom és krimifilm, valószínűleg még ő is tudta magáról, hogy az egész létezése tévedés. A szocialista krimi csak műfajimitáció volt – a meghatározott és jól körülrajzolt ideológiákat (bármiféle ideológiát) propagáló lektűr „eszmei mondanivalója” kizárólag csak a jelenre érvényes, akár egy napilap vezércikke, másnap már ablakot pucolnak vele. A saját jelenébe helyezett szocialista krimi bűnözői ritkán voltak többek, mint a „rendszeridegen elem” éppen aktuális definíciójának szemléltető ábrái: feketézők, disszidensek, homoszexuálisok, korrupt tisztviselők, bujkáló nácik és háborús bűnösök. Az olvasónak, ha krimit vesz a kezébe, meglepetésekre és megfejtendő rejtélyre van szüksége, nem pedig kiszámítható gyanúsítottakra, így hát az ezek felvonultatására létrejött szocialista krimi a legolcsóbb fogásokat volt kénytelen alkalmazni a célközönség megnyerésére. Kutyák, gyerekek, kikacsintós humor, szimpatikus és feddhetetlen nyomozófigurák, korrupt és undorító bűnözők – még Kántor kutya megnyerő tekintete vagy az Ötvös Csöpi körül rajzó gyereksereg is csak azt a feladatot töltötte be, hogy afféle kölcsönvett szeretetreméltósággal lássa el a lapos történetet, hogy megfeledkezhessünk a kiszámíthatóan odabiggyesztett vörös farokról. (Még A pogány madonna is – a nyolcvanas évek egyik legszerethetőbb filmje, dugig tele jópofa figurákkal és szállóigévé vált mondásokkal – olyan átlátszó trükkökkel operál, mint a „jó disszidens” meg a „rossz disszidens” megkülönböztetése.)
Az, ahogyan a magyar krimi alakult, nem az idővel és az olvasói igényekkel együtt változó, organikus folyamat jellemzőit mutatja: megtorpanások, hirtelen nekilendülések és zsákutcák szegélyezték az útját. Kondor Vilmos krimijei nem is folytatnak, hanem ehelyett megteremtenek egy olyan hagyományt, ami eddig hiányzott a magyar lektűrből: a harmincas-ötvenes évek hard-boiled krimijét, a magyar noirt. Ehhez azonban nem elegendő a környezet aprólékos ismerete, a műfaj hagyományainak megfelelő áldozatok, gyanúsítottak és bűncselekmények, a rendőrség tehetetlensége/korruptsága, még az a szinte kötelező jelenet sem elegendő, amiben a főszereplőt péppé verik a rosszfiúk. Detektívfigurára is szükség van, mégpedig nem akármilyenre. Nem lehet rendőr, és nem lehet tanácsadó nyomozó sem; félig-meddig kívülállónak kell maradnia akkor is, ha éppen az ő bőrére megy a játék.
Gordon Zsigmond, Kondor újságíró főhőse pontosan megfelel a noir követelményeinek: nem csak szakmája miatt, és nem is csak kettős magyar–amerikai állampolgársága miatt számít kívülállónak. Nem hisz az objektív igazságban, még az igazságszolgáltatást is a saját normái szerint kezeli. „A cikkek írása, az adatgyűjtés, és néha még a nyomozás során sem az igazság kiderítésének vágya hajtotta. Tudta jól, hogy ennél fölöslegesebben nem is tölthetné az idejét. (…) Még ha ki is derítette az igazságot, mire megy vele? Nehezen vallotta be magának, de őt az ember, az adott ember sorsa érdekelte.” (Budapest noir) A vadászösztön hajtja, mint Hammett vagy Chandler nyomozóit: „Mennie kellett, írnia kellett, leírni, amit látott, hiába tudta, hogy nem sok értelme van annak, amit tesz, mégis minden délután összerendezte jegyzeteit, és elindult.” (Budapest romokban) És hiába az egyes szám harmadik személyű narráció, Gordont valamiképpen mégis belülről látjuk mindvégig – olyannyira, hogy a személyleírását is csak a sorozat különböző köteteiben található mozaikdarabkákból illeszthetjük össze.
Ha az olvasót nem érdekli a figurák sorsa, nem érdekli a bűneset és annak megfejtése, akkor nem olvassa tovább a krimit. A hard-boiled detektívregények esetében ez sajátosabban alakul – a főhős sorsa kerül előtérbe a nyomozás folyamatához képest. Kondor Vilmos pontosan ezt aknázza ki: azért ébred fel bennünk az érdeklődés az egyik áldozat iránt, mert megtudjuk a detektívfigurához fűződő kapcsolatát. Azért olvassuk tovább a regényeket, mert Gordon Zsigmond érdekel minket, nem a nyomozás. És hiába tudjuk az eszünkkel, hogy a nyomozónak túl kell élnie a történetet, mégis szorongunk a sorsa miatt, mert semmiben sem lehetünk biztosak. Ő sem az. „Mondj nekem egyvalamit, Zsigmond – nézett rá a detektív – amiben biztos vagy. Amiben biztos voltál tegnap és biztos lehetsz holnap is.” (A budapesti kém) Az újságíró hallgatása a legbeszédesebb válasz.
Mégis, hiába a szorongás és a bizonytalanság, valamiben biztosak lehetünk – úgy-ahogy. Megállunk az Oktogonon, előttünk az Andrássy út 49. alatti K&H bankfiók tejüveg kirakata, hátunk mögött a forgalom zaja. Valamikor itt volt az Abbázia kávéház, és valamiképpen most is ott ül bent Gordon Zsigmond, előtte feketekávé, két tojásból rántotta. Regénykezdet, regényvég, egyremegy.
Többé már nem mehetünk el úgy a kirakat előtt, hogy ne legyünk tisztában a jelenlétével.
