Amikor Vajda Gergely lenyomta a harmadik lakrész ajtajának kilincsét, az éjfélt már rég elütötte az óra. A lakó, Sima László úgy fogadta, mint rég várt vendéget; hellyel és kávéval kínálta. Vajda nem zavartatta magát, helyet foglalt, a kávét is elfogadta, arra gondolva, hogy az övé, ami a termoszban van, jó lesz később. 

– Mindig olyan jól esik kávézni éjszaka – mondta, hogy mondjon valamit.

– Nekem is. 

– Nem tud aludni éjszaka?

– Nem akarok. 

– Miért?

– Dolgaim vannak... Különben is, egyedül nem jó aludni.

Persze, az öreg Sima László egyedül él. Ez volt minden, amit Vajda tudott róla. Igaz ugyan, hogy egy ízben a szomszédasszonyuk (épp egy kis kölcsönért ugrott be hozzájuk) szóba hozott valami különös tragédiát Sima László életében, de ő és a felesége olyan tekintettel nézett rá, hogy jobbnak látta elhallgatni, s egy-kettőre távozni. Azóta kerüli őket, a kölcsön megadásáról is elfeledkezett. Vajda most már kissé bánta, hogy nem hallgatta végig a szomszédasszonyt, ha a történetet ismerné, jobban lehetne irányítani a beszélgetést, de talán még így sincs veszve minden.

– Tudja – folytatta Sima megremegő hangon, mint aki rég vár erre az alkalomra, s most izgatott – fontos elrendeznivalóm van... 

Itt elakadt, mint aki nem tudja, vagy nem meri folytatni mondandóját.

– Kivel? – kérdezett vissza Vajda Gergely, miközben óvatosan benyúlt a táskájába, hogy a diktafonját működésbe helyezze.

– Istennel. Vétkeztem vele szemben, de megbántam. Most azon vagyok, hogy kérjem bocsánatát. Hogy oldozzon föl engem. Mert így nem lehet élni... 

Ezt szégyenkezve mondta, lehajtott fejjel. Vajda Gergely tűzbe jött. Vajon, mi nyomja ennek az embernek a lelkét? Mindenesetre, látszik rajta, hogy belső kényszert érez kínjai kimondására. Milyen jó, hogy ide jöttem! Talán megtudok valamit Isten és ember feloldhatatlan titkairól. 

– Isten jóságos – mondta nem túl nagy meggyőződéssel, csak azért, hogy szóra bírja az öreget. Egyenes kérdéssel a dolgok elébe menni nem merészelt, attól félt, ha nem tudja fenntartani a bensőségesség látszatát, elriasztja a vallani akarót. Ha viszony van Isten és ember között, az csakis bensőséges lehet.

– Igen, jóságos – hagyta helyben Sima László tétován –, de aki a legnagyobb bűnt követi el vele szemben, aki a nevét hiába veszi a szájára...

– Hiába...?

– Nézze, világéletemben hívő ember voltam, akárcsak a feleségem, nyugodjon békében szegény...

– Nyugodjon békében – rebegte Vajda Gergely is zavartan. Csak ekkor tudatosult benne, hogy a személyes tragédiák napfényre hozása kínos is lehet.

– Falusi származású vagyok, akárcsak megboldogult feleségem. Békésen éldegéltünk az apámtól örökölt házban, szerettük egymást, féltük az Istent. Vasárnaponként eljártunk templomba, otthon minden nap hálát adtunk az Úrnak, hogy élünk, és egymásé vagyunk. Ebédkor és lefekvéskor is imádkoztunk. A fennvaló meg is segített, gyarapodtunk szépen. 

– Milyen gyarapodásra gondol? – szólt közbe Vajda Gergely meggondolatlanul. 

– Milyenre? – csodálkozott el az öreg. Hát új csűrt építettem, a pajtát kitataroztam, a városból vízpompát hozattam, bevezettük a vizet, elkészítettük a fürdőszobát...

Mindezt nagyon szomorúan, révedező tekintettel mondta, utána kis időre elhallgatott.

– No, de – folytatta kisvártatva –, hogy szavam ne feledjem – és Vajda Gergely ebben valami szemrehányásfélét vélt felfedezni –, volt nekünk a szobában, az ágyunk fölött egy szép, rézből öntött Krisztusunk. Esti imánkat mindig feléje fordulva mondtuk el, miután befeküdtünk az ágyba. Ez a feszület...

– Már nincsen meg? – kérdezte Vajda Gergely, mert gyorsítani szerette volna az elbeszélés ütemét. Utóbb jött rá, hogy kérdése a sietős, rossz artikuláció miatt állításnak tűnhetett.

Az öreg megütközve nézett rá:

– Honnan tudja?

– Mit honnan tudok?

– Hogy elástam...!?

– Elásta?

– Igen, a feleségem halála után.

– Nem tudtam.

– Csak megérezte? Hát ilyen nagy Isten hatalma?

Sima László immár szinte eszelősen folytatta történetét, mint aki meg van győződve arról, hogy úgysem hallgathat el semmit:

– Elástam, így akartam megbüntetni Istent azért, amit a feleségemmel tett. Utóbb jöttem rá, hogy ezzel magamat büntetem. Isten mindig tudja, mit kell tenni, ezzel szemben mi, emberek...

– Mit tett Isten a feleségével?

– Régen így mondtam: megölte. Ma már nem így gondolom. 

– Mi történt, hogyan történt? – kérdezte Vajda Gergely enyhe irtózattal a hangjában. Az istenfélés és istenkáromlás különös kettőssége megmagyarázhatatlannak tűnt számára.

– Egy búcsú alkalmával... A feleségem épp gyengélkedett, ágyban volt... Gyakran elővette valami asszonyi gyengeség, talán ezért nem lehetett gyermekünk se, ezért adtuk minden szeretetünket Istennek... 

– Arra nem gondoltak...

– Nem – vágott közbe az öreg, mint aki tudja, mi következik – sosem haragudtunk Istenre Sárám terméketlensége miatt, sosem vádoltuk őt. Inkább arra gondoltunk, azért kellett így legyen, hogy teljes szívünkkel Isten felé fordulhassunk.

– Na, és...? – próbált visszakanyarodni Vajda Gergely a történethez.

– Búcsúkor nálunk mindig vásár van. Egyedül kellett elmenjek a vásárba, a feleségem nélkül. Gondoltam, ha már a templomba se tudott eljönni, hát választok neki egy szentképet vásárfiának. Hazavittem, nagyon megörült a képnek, azt mondta, már régóta szerette volna, ha a konyhában is van valami, amire keresztény embernek jól esik rápillantani. Megkért hát, szegezzem föl. A hálószobába a konyhából kellett bejárni, egy fenyőfagerendából rakott fal választotta el a két helyiséget egymástól. Kimentem, szeget, kalapácsot vettem elő, szemmel beállítottam, hogy hova kell kerüljön a kép, s verni kezdtem a szeget. Négyet-ötöt üthettem rá, amikor a szobából furcsa kiáltást hallottam. Gurgulázó kiáltást. Ma is a fülemben van... Befutottam a szobába, hát a súlyos, öntött Krisztus az ágyon hever, a feleségem mellett, neki pedig éktelen seb tátong a fején. 

– Hogyan történhetett? – dermedt meg Vajda Gergely.

– Hogyan..., hogyan... A Jóisten a megmondhatója... Abba a gerendába kezdtem verni a szeget, amelyikbe a szoba felől a Krisztus is föl volt erősítve. A kalapácsolástól rázkódott a gerenda, a Krisztus megmozdult, s olyan szerencsétlenül esett a feleségem fejébe, hogy a sarka bezúzta a fejét. Ha nem pont a sarka üti meg, életben maradhatott volna, mert azért nem volt olyan súlyos...

– Úgy látszik így kellett történnie – mondta Vajda Gergely bárgyún.

– Igen. És ha elgondolom, hogy mindez búcsúkor, egy szentkép felszegzése közben történt, s a szobor egy olyan asszonyt pusztított el, akinek az Isten mindenkinél fontosabb volt.... 

– Mi történt utána? – nógatta Vajda Gergely az öreget, attól félve, ha elhallgat, búskomorságba esik, netán sírni kezd, s akkor ő is...

– Azt mondtam, nincs Isten. Mert, ha van, ilyesmi nem történhetett volna meg. Sárámat eltemettem, a pappal a temetés után összevesztem, a Krisztus-szobrot elástam az erdőben, a szentképet pedig földobtam a kamra legfelső polcára. Aztán annyira nem találtam a helyem az üresen maradt házban, annyira rossz volt szembenézni a falutársakkal, kiknek együttérző tekintete mögött valami érthetetlen kárörömöt véltem fölfedezni, hogy jobbnak láttam a házat eladni, s onnan eljönni. Éppen akkor adták át itt ezeket a lakásokat, volt egy kis spórolt pénzünk, a ház árát fölpótoltam, azóta itt vagyok.

– Hány éve történt mindez?

– Tizenegy – mondta az öreg, és nagyot sóhajtott.

– És azóta?

– Egy ideig gondolni se akartam Istenre, hallani se akartam róla. Ha a számra vettem nevét, az káromlás volt. 

– Aztán? 

– Aztán lassan megváltoztak a dolgok...

– És a Krisztus-szobor?

– Néhány éve elmentem, hogy megkeressem, de nem találtam meg...

– Miért akarta megtalálni?

– Mert rájöttem...

– Mit gondol, mi lett a szoborral? – vágott a szavába Vajda Gergely. 

– Nem hiszem, hogy ember akadt volna rá...

– Hát akkor?

– Gondoljon, amit akar...

– Mire jött rá? – kérdezett vissza ekkor Vajda Gergely, mintha azt akarná jelezni, hogy erről nem gondol semmit...

– Hogy az figyelmeztetést volt. Isten figyelmeztetése. Mert mi azt hittük, hogy teljes szívből szeretjük, pedig valójában nem őt szerettük.

– Hanem?

– Nem tudom. Csak azt, hogy nem őt. Magunkat bizonyosan. S akkor a szentképek tisztelete bálványimádás.

– Mikor jött rá arra, hogy nem őt szereti?

– Mikor, mikor! – szisszent fel ingerülten az öreg – újságíró létére okosabb embernek képzeltem magát! Hát akkor, amikor elhagytam, elfordultam tőle.

– Na, és mi van most?

– Keresem az utat visszafelé, de nem találom. Azt megértettem, hogy a feleségemmel nem jól közeledtünk feléje, azt azonban még mindig nem tudom, hogyan kell. 

– Isten biztosan megmutatja a helyes utat – állította tétován Vajda Gergely.

– És ezt épp maga mondja? – nézett rá bosszúsan Sima László. A megnyugvásnak azon fuvallata, mely vallomása után arcát megérintette, hirtelen szertefoszlott.

Vajda Gergely kezdte kínosan érezni magát, s hogy a lassan kellemetlenné váló helyzetből kimeneküljön, kapta magát, s arra hivatkozva, hogy már nagyon késő van, elhagyta a lakást. A kávét elfelejtette megköszönni. Érezte, csalódást okozott az öregnek.

– Vajon mit várt tőlem? – töprengett az ajtó előtt megállva, hiányérzetével birkózva. Keserűen állapította meg, hogy újabb történettel gazdagodott, a megoldáshoz azonban nem került közelebb. Az nem jutott eszébe, hogy azt sem tudja pontosan, mit szeretne megoldani. 

Aztán megvonta a vállát, valahogy úgy, hogy erről ő nem tehet, s máris az újabb fejezetre koncentrált.