A koldusok lemeztelenített testtel álltak a bazilika bejárata előtt, és egyházi énekeket próbáltak énekelni, kevés sikerrel, ugyanis hitetlenek voltak mindahányan, de szerencséjükre igen nagy segítségükre volt előénekesük, aki valamikor az opera kórusának a tagja volt, de menet közben eladósodott, nem tudta kifizetni a bérbe kapott lakás költségeit, egy-két évig tolerálta ugyan a helyzetet a polgármesteri hivatal, a gáz-, villany- és vízművek egyaránt, aztán egyszer csak az utcán találta magát, nem voltak rokonai, az éneklésen kívül semmihez sem értett, nem volt kitől segítséget kérnie. Viszont a koldusok között ő volt az egyedüli értelmiségi, így hát ő volt a rongyosok szószólója.

Amikor vasárnap délben kijöttek a hívek a templomból, nem állították meg őket, megvárták a papokat, amíg megjelennek, aztán körbevettek egy fehér szakállú, rangidősnek látszó papot, és nem engedték, hogy a templom előtti teret elhagyja. 

– Mit akarnak? – kérdezte a pap kissé ijedten. 

– Ételt – mondta a szóvivő –, lakást, megértést, szeretetet. És munkát is szívesen vállalnánk, ha az egyház segítene nekünk.

– Meztelenül?

– Rongyainkat már nem tudjuk viselni, mocskosak és büdösek, nincs hol kimossuk őket, és ezek a ruháknak nevezett rongyok már alig-alig takarják el a testünket.

– Nézzék – mondta a pap –, kérelmeik közül a megértést vállalom. Szeretetre csak akkor számíthatnak, ha vasárnaponként eljárnak a templomba, amikor úrvacsorát osztanak, mindannyian ott állnak a sorban, és nap mint nap imádkoznak. 

– Elfelejtettük az imákat – mondta a szószóló –, már csak káromkodni tudunk, rimánkodni és fenyegetni. Állatokká silányodtunk. Tanítson meg imádkozni, s mi akkor jövünk a templomba, amikor akarja. 

– Nekem nő is kellene – mondta egy ragyás arcú. 

– Hát, ilyesmivel az egyház végképp nem foglalkozik. Szégyellje magát! – mondta a pap. – Magának ez a fő gondja? S ezért jött meztelenül a templom elé? Rongyaikkal együtt a szégyenérzetüket is kidobták a szemétbe? 

– Felejtse el – mondta a szószóló –, ez a pasi agyilag egy kicsit lökött, a többség  a mi köreinkben is megveti az ilyet.

– Hát, akkor mi legyen? – kérdezte a pap.

– Amire kértem, azt tegye meg. Tanítson meg imádkozni, adjon ruhákat, lábbelit, kenyeret, később majd valami lakást is, ha lehet. Mi meg itt leszünk minden vasárnap a maga templomában, imádkozni fogunk és úrvacsorát veszünk, amikor erre sor kerül.

– Rendben van – mondta a pap –, hányan vannak? 

– Talán húszan, atyám, igen, annyian.

– Jöjjenek el holnap délben a lakásomra, ott lakom, abban a házban, ahol egyházunk központja is van, keressenek meg, írok néhány sort ide, mutassák meg a kapusnak, meglátom, hogy addig mit tehetek. 

Még aznap délután összegyűltek a koldusok a templom előtti téren. Valahonnan szereztek seprűket, rongyokat, vizet. És nekifogtak kitakarítani a templom előtti teret. Felmosták a templom bejáratához vezető lépcsőket, az emberek megálltak, és csodálkozva nézték a rongyokba tekert koldusokat, ilyesmit emberemlékezet óta senki sem látott. Az egyház központi épületéből is kijöttek sokan, onnan bámulták a hihetetlennek tűnő eseményt, az elképzelhetetlen csodát.

Másnap délben 12 órakor a kapus elvezette a rongyos társaságot a főpap lakásához. Az öreg pap személyesen fogadta az érkezőket, leültette őket a lakásához tartozó imateremben.

– A ruhák s a cipők a konyhában vannak előkészítve, majd válasszanak maguknak, amit akarnak. De előbb szeretném, ha a Miatyánknak legalább egy részét megtanulnák, mielőtt a ruhaválogatásra sor kerül.

– Persze – mondta a szóvivő –, én valamikor tudtam a Miatyánkot, de menet közben az agyamból elpárolgott a szövegnek egy része. A többiek, azt hiszem, sosem imádkoztak, de kezeskedem érte, hogy szívesen megtanulják. És elnézést, atyám, látom ezt a hatalmas könyvtárat, olyan rég nem olvastam semmit, nem volna olyan kedves kölcsön adni nekem néhány könyvet, ahogy elolvastam őket, visszahozom, természetesen.

– Nagyon szívesen – mondta a pap –, válasszon magának, ahányat akar.

A volt kórista kiválasztott öt könyvet, s amikor később elmentek, magával vitte a szerzeményt.