99 év magány
keserű és torz vagyok.
a hajnalok privilégiuma hogy újrateremtsenek engem
és a világot
de tudom: estére megint sötét zord leszek.
Claudiopolis tereit szélroham járja át
másodpercek alatt gyűrődnek hegyekké a tömbházak
por lepi a Kincses Város létüres tereit.
belémszakadt időfullánk. lélegezni kellene
de csak gépek zúgnak s én felejtek.
dekonstruálódik életem. lassan elnyeli a sivatag.
a Várost csendesen figyelem levegőt kérek akár J. Attila
– hát így kell útra kelnem?
arról, hogy kik vagyunk
már gyerekként részletre fizeted önmagad
majd megkapod zöld vigyorgó arcodat.
nyugta helyett fényképek rokonok tekintete
– mondják: megfizethetetlen –
állsz az ablaknál csendben
ázott kutyák a gondolatok.
az ittlét is oly távoli mintha csak visszanéznél.
megkaptad magadat s a magadét.
kérnél még
de nem adnak már belőle(d).
mondják: túl sok az adósságod
hitel nincs.
kincs(em) már nem te vagy
hajnali alázat
nem táncol még a nyelv a szájban
leheletedben a holnap valószínűtlensége
két kortynyi tegnap az ágy mellett pohárban
felkelnél hogy megmérd a lázad – de szédülsz
végtelennek tűnik e hajnali alázat
egy libertinus álma
egy nő ezer behamuzott arccal
bennem gépiesen ismétlődő mondatok
monológgá vedlettem
a színfalak mögött
az arcokon a szégyen rózsái gyúlnak
hangomban jég – fáj-da-lom –
(dini-dana-dom)
véremben sár
elcsúszok magamon
elhagyom testem-otthonom
Márki
vezess már ki
ebből a lélekmocsok színházból
Gnóti sze autón
bent üvölt a bordák mögötti üres lépcsőházban
valamikor Isten árvaházából szökött ide
de a szétdúlt padláson kihűlt képzelete
magára magának maradt
árnyéka nem imbolyog már előre-hátra
– valójában nincs is – csupán a füstös falak emlékeznek
ablakaik előtt néhány szárnycsapásra
kicsordul az idő remegő ujjai közül
valami kék dallam pofozza szüntelen
ráborul a félreérthetetlen semmi
a lépcsőház üres
ingoványunk
útban magam felé azon töprengtem
lehet nem vagyok otthon
hagylak bolyongni feldúlt ismeretlen
alkosson más – sok kicsi isten
beérsz majd te is a szürke állomásra
szürkeállományodra amúgy sem voltál büszke
soha noha moha még nem lepte.
akad ott majd ismerős elég ne félj
bár arcuk nem olyan mint régen
egy vonatra várnak mely elviszi őket oda
ahol magukat írják hófehér lapokra
s nem a korkövetelményt
ints búcsút nekik de ne légy hanyag.
a te otthonod is ingatag. a lapokat
asztalodon lehet elhagyták a szavak
s újra csak a semmi vár
látta már Isten
kinyithatnánk az ajtókat
bezárhatnánk magunkat az ébredésbe
– átokká zápulnak varázsigék magadba döndülsz –
tébollyá pofoz a fagy ami vagy.
de látta már isten magmás valódat
megdugott káprázataidat tántorgó eleganciád
monogramodat a sáros lábtörlőn a kilincset
a zárat (tegnap csavaroztad újra 4 után).
