Tragikomédia egy felvonásban
Személyek:
Sándor: nyugdíjas villanyszerelő, 42 éves
Laci: jobb oldali szomszédja, 56 éves
Irénke: a mindentudó öregasszony, 68 éves
Szín: Sándor lakása.
A színpadon egy falusi ház belső szobája látható. Sándor a nagy dolgozóasztala fölött görnyedve cinezi össze a drótokat. A szobában rendetlenség van, és a redőny leszakadt, pont Sándor dolgozószéke mögött.
Sándor: Áucs! Ez fájt. (szünet) Ó, hogy a rossebb egyen meg benneteket.
Csöngetnek. Sándor kinyitja az ajtót.
Végre, hogy itt van. Így nem tudtam dolgozni. Belátnak.
Laci: Jól van már szomszéd, nekem is van elég dolgom otthon. Jöttem, amint tudtam. Miről is lenne szó?
Sándor: Már mondtam tegnap is. Látja? Le van szakadva a redőnyöm.
Laci: Hát, Sanyikám, ez nem nagy munka.
Sándor: Jól van. Jól van. Akkor tessék hozzáfogni minél hamarabb.
Laci: Ej, de rossz kedve van ma magának. S mondja, maga oszt miért nem tudja megcsinálni? Egy nyugdíjas villanyszerelő ennyit csak tudhatna, na meg egy férfiember is…
Sándor: Nekem most nincs időm erre Lacikám.
Laci: Hát, hogyhogy nincs. Nyugdíjas vagy, a földet sem műveled és egy asszony sem ugráltat téged állandóan… menj el pecázni.
Sándor: Most nem lehet, hajt a határidő.
Laci: Miféle határidő? Te másoknak dolgozol feketén, és abból a pénzből javít-tatod a szomszéddal a redőnyödet?
Sándor: Nem, dehogy is. Ezt te nem értheted. Az Annácskának…
Laci: Ja, hogy az Annácskának. Így már világos… De mit akarsz, vagyis azt tudom, hogy te mit akarsz az Annácskával, de hogy jön most ő ide?
Sándor: Sehogy, nem mondtam semmit.
Laci: Jól van, akkor lássuk azt a redőnyt. Hol van az a kis létrája?
Sándor: Az már nincs meg.
Laci: Hogyhogy nincs meg, pedig az olyan jó kis...
Sándor: Az most kellett másba.
Laci: Hogyhogy másba?
Sándor: Úgy és kész, majd meglátod.
Laci: Na jól van. Akkor elveszem ezt a hokedlit.
Sándor: Azt ne, mindjárt nekem lesz rá szükségem.
Laci: Ó, adjon már valamit, amire ráállhatok.
Sándor körülnéz, eddig a munkájába volt elmélyülve.
Sándor: Itt van ez a kisszék.
Laci: Sándor, maga ne hülyéskedjen má’ velem.
Sándor: Ott vannak azok a telefonkönyvek, pockolja ki, vagy mit tudom én mit csináljon, csak hagyjon már dolgozni. Nem látja hogy, hogy le vagyok maradva?
Laci: Hát én azt nem tudom, hogy mit csinál maga!
Sándor: Születésnapi ajándékot Annának.
Laci: Á, már értem. Ne is foglalkozzon velem, mint ha itt se volnék, úgy megcsinálom magának ezt a redőnyt egy húszasért. (kis szünet) Hát ez ide se figyel, pedig csak tízben egyeztünk meg.
Laci fogja a kisszéket a telefonkönyvekkel és azt a szóban forgó hokedlit. Odaviszi az ablak elé, és egy tornyot akar építeni belőlük.
Sándor: (riadtan) Maga mit csinál itt a hátam mögött? Kémkedik?
Laci: Jaj, Sándor! Mit képzel, az az Irénke dolga. Csak ez az ablak, redőny ... – Tudja… Mi itt ketten nem férünk el az ablaknál. Nem vonulna egy kicsit arrébb?
Sándor: (átszellemülten) Igen. Igaza van. Mi itt ketten nem férünk el az ablak mellett. Jobb lesz, ha egy kicsit arrébb megyek.
Laci: Na de Sanyikám, nem kell ezt úgy a… szívére venni. (szünet) Hallja? Csak ki kell cserélni itt ni ezt az izét.
Sándor: Akkor izélje ki onnan, csak most hagyjon engem itt munkálkodni.
Laci: Jól van már.
Hosszú szünet következik, miközben Laci szereli a redőnyt, és Sándor tesz-vesz a dolgozóasztalán.
Laci: Sándor!
Sándor: (ingerülten) Mi az már megint?
Laci: Jól van már, még magához se szabad szólni? (szünet) Sándor, az p2-es csavarhúzó ottan a kezében?
Sándor: Igen, de nem adom. Nekem is most kell.
Laci: Hát, akkor nem lesz redőny.
Sándor: Aj! Nesze – fogja – vigye. Meg ezt is… meg ezt is. Mindet – szedje széjjel, amit csináltam. Mit számít ez magának!
Laci: Ho-ho-hó, és nem a horgász. Nyugalom van Sándor. (csengetnek) Maradjon. Majd én megyek és beengedem. (El)
Sándor: Mit ért ez a bombákhoz? Eh…
Laci visszajön Irénkével.
Laci: Na ki jött magához Sándor? Hát az Irénke.
Sándor: Jaj, csak ez kellettet. Nem tudtam már mi hiányzik ide. Ezt a p2-es csavarhúzó se oldja meg.
Irénke: (rá se nézve) Jó napot Sándor. Hoztam magának egy kis sóspogácsát. Azt ide lerakom. (körülnéz) Nahát, ez a dolgozószobája? Kellemes itt, csak kissé zsúfolt, meg sötét.
Sándor: Ennek megvan az oka.
Irénke: Igazán? És…
Sándor: Köszönöm szépen Irénke, de most zavarni tetszik, éppen dolgozom.
Irénke: Ugyan már, fiacskám. Én megszoktam már, hogy mindenhol csak zavarok. Csak jöttem megnézni, hogy miért van itt mostanában állandóan lehúzva a redőny.
Laci: Most épp leszakadva van, mert hát most dolgozik a mi kis Sándorunk.
Irénke: Igen? És mit dolgozik?
Laci: Azt nem tudom, mert asztat nem kötötte az orromra. Itt né, valamit a sötétben – méghozzá határidőre.
Irénke: Határidőre?! Mit te Sándor? Tán nem rájött a fotózhatnék.
Sándor: Nem-nem, dehogy is.
Irénke: Hát akkor micsodát – én azért jöttem ide…
Laci: Vigyázzon, Sándor. Ha az Irénke egyszer elkap valakit, azt aztán nem ereszti, míg ki nem szed belőle mindent.
Sándor: Az Annácskának – valami ajándékot.
Irénke: Miféle ajándékot? Mindegy csak nagyot szóljon itt a faluba. Tudja meg az egész falu, hogy ti házasodtok.
Laci: Irénke! Tudja már mindenki, hogy a Sándor szerelmes Annácska tanárnőbe, de Annácska meg nem szereti.
Irénke: Igen, mert úgy néz ki, ahogy. Nincs magának valami normális viselete? Állandóan ez a szürke nadrág meg a zöld pulóvere. Ó, az én időmben a férfiak tudták, hogy kell udvarolni egy hölgynek – több pár van belőle, vagy mossa-e őket egyáltalán Sándor?
Sándor: Hagyjon már engem Irénke, nem látja, hogy dolgom van?
Irénke: Jaj Sándor, még jó, hogy nekem nincs semmi dolgom, és foglalkozhatok magával – nézzük meg, mi van a gardróbjában.
Laci szájába vesz egy pogácsát.
Laci: Ó, Irénke! Miféle pogácsák ezek – hótt kemények.
Irénke: Akkor meg ne egye! Én se tudtam a két pár fogammal, oszt rámszáradt – mégse jöhettem üres kézzel – még gyanút fogna.
Laci: Ne beszéljen így Irénke – vagy beszéljen, ha már se lát, se hall.
Irénke: Na akkor meg?
Laci: Csak nem tudom mire fel ez a – ruházkodás. Hagyja már Sándort békibe.
Irénke: Dehogy is. A múlt héten jött ruhasegély a húgomnak Németországból. Oszt abban volt egy olyan szép, oszt neki nem volt jó, és én elvettem.
Laci: Hát akkor flangáljon benne.
Irénke: Mit képzel, hogy azt csak úgy-ni fel lehet venni akármelyik nap? Én már elképzeltem, hogy egy esküvőn fogok bevonulni, mint egy díva.
Laci: Addigra viszik magát a sírba. Nem lesz itt semmiféle esküvő.
Irénke: Azt maga csak gondolja. Úgy egybe fog kelni Annácska ezzel a Sándorral, mint a pinty.
Laci: Ne hülyéskedjen már Irénke, ide még egy szerelembomba sem elég.
Irénke: Na, majd meglátjuk. (szünet) Hány óra van László? Mindjárt kezdődik a sorozatom.
Laci: Hatóra negyvenkettő.
Irénke: Akkor már megyen.
Laci: Hol a távirányító?
Laci elveszi a dolgozóasztalról a bomba távirányítóját, amit Sándor észre se vesz.
Laci: Melyikkel kapcsolódik be?
Irénke: Ne keresse László, majd innen a tévétől.
Laci: Rendben. Amúgy én mindig a zsebembe dugom a távirányítót tévénézéskor, hogy nehogy elvesszen, és mindig nálam legyen, ha kell. Hülye szokás tudom, de hasznos.
Laci a bomba távirányítóját berakja a zsebébe.
Sándor: (lelkesen felordít) És készen vagyok!
Laci: Na! Mivel?
(Irénke bekapcsolja Sándor tévéjét. Megszólal a sorozat főcímdala. Sándor meghallja, és észreveszi a nyitott szekrényajtót és a szétdobált ruháit. Erre feldühödik.)
Sándor: Maguk mit csinálnak a lakásommal? Kifelé innen!
Laci: Én akartam mondani az Irénkének, hogy ne érezze már magát ilyen otthon másnál, de tudod milyen az Irénke.
Sándor: Kifele mind a kettő! Hagyjatok egyedül!
Laci: De Sanyi, a redőny még nincs kész.
Sándor: Majd én megjavítom, úgy is már kész a bomba, már csak megnyomom a gombot, és bumm. Nagyot fog nézni az Annácska – micsoda szülinapos, csajozós ötlet. Együtt a csillagos ég alatt és akkor, bumm. Ő megijed, hozzám bújik, és én örökre a karjaimba zárhatom.
Laci: Egy bombával akarja Annácskát levenni a lábáról?
Irénke: Sándor! Én nem akarok bekerülni az ötórás hírekbe, hogy egy bolond szerelmi bánatában felrobbantotta magát.
Sándor: Dehogyis. Biztosíthatom, hogy az irányítás a kezemben van.
Laci: Csak lesz lakodalom a mi kis utcácskánkba, meg Irénke szép ruhában.
Sándor: Persze, hogyne. De most menjenek haza.
Irénke: Na jöjjön, László, megnézzük nálam a sorozatot.
Beszélgetve kimegy Laci és Irénke a színpadról, már csak haljuk őket. Közben Sándor kétségbeesetten keresi a bomba távirányítóját.
Sándor: De hol lehet a kapcsolója?
Laci: Jaj, Irénke! A tévét úgy hagytuk.
Sándor: Ne!
Robbanás!
VÉGE
