Mámorító, pontosabban mámoros emlékeket ébresztett bennem Kántor Lajos napilapunkban, a Szabadságban megjelent megemlékező cikkecskéje: A Cola feltalálója: Földes László címmel a valamikori Coláról (Casa Oamenilor de Litere si Arte)

A Kóla vendéglő létrehozása – már én csak így írok róla, ahogy egymás közt emlegettük – nemes, művészi, fennkölt, szocializmust és közösségi szellemet építő szándékkal indult. Mert hogy íme, lesz itt alkalma ifjú és nem ifjú művésznek önálló estre, képzőművészeknek kiállítások szervezésére, nagy és szocializmust építő művészi vitákra, művész nemzedékek találkozására stb., stb. Még én is, mint fiatal színész, az Igazság-ban (a Szabadság elődje) cikkeztem a készülő intézmény szükségességéről. Ahova akárkit nem engednek be, csak valamiféle művészetet igazoló Igazolvánnyal: egyszóval, illetve néhány szóval: zártkörű, koncentrált művész-légkört sejtető előkészületekkel indult a Melody Bar felett kialakítandó helység szépítése. Kényelmes fotel-szerű ülőalkalmatosságok, levegős asztalelhelyezés, kötelező ruhatár... jó italok tették élvezhetővé a lokált (sőt, ételt is lehetett rendelni – ha jól emlékszem – a lenn működő Melody konyhájából). Záróra éjfélkor, ami azokban az években nagyon nagy és merész és demokratikus nyitás volt a züllött Nyugat irányába, ugyanakkor kihívás volt a többi vendéglő felé, ahonnan rendszerint este 10 után kitessékelték a kedves vendéget, hogy reggel pihenten kelhessen és építhesse józanul, ideológiailag jól behatárolva a napfényes jövő felé vezető szocialista társadalmat.

Menedéket jelent majd a Kóla (reméltük sokan titokban – túl a vodkaivó művészek és művésznők belső művészi kibontakozását szolgáló beszélgetés-lehetőségen)hogy hát nem kell végigvándoroljuk az éjszakát, mentesülünk attól a bizonyos ördögi kör végigtántorgásától, amire a rapszodikus vendéglői zárórák köteleztek minket.

Jellegzetes színe volt ez a „menetelés“ az akkori kolozsvári éjszakának. Talán megéri a ráemlékezést. Mert ugye, akik még élünk és átéltük ezt a körmenetet, nem felejtjük azt a kegyetlen tényt, hogy legkésőbb este 11-kor el kellett hagyni a Continentalt (kivéve, ha László úr, a főpincér szíve nem enyhült meg és nem szólt imígyen hozzánk, a rendszeres alkoholt, és néha egy-egy levest fogyasztókhoz: uraim, itt a konyha kulcsa, itt vannak az italok, írják fel, mit fogyasztottak, holnap rendezik a számlát, amikor elmennek, húzzák be maguk mögött az ajtót-önműködően zárul a dám-zár...) De hát nem mindig volt szolgálatban László úr, minek következtében elindultunk az állomás felé. Mert ott éjjel 12-kor nyitott a Resti. Lesétáltunk hát kényelmesen a Horea-úton, előttünk volt az élet és az éjszaka, a maga nagy lehetőségeivel. Viszonylag pontosan meg is érkeztünk. Ahol már vártak. Nem, nem, nem ünneplő tömeg, hanem a ki tudja honnan, a város melyik kegyetlenül korán bezárt kocsmájából odasereglő, élni és mulatni vágyó ifjak és vének, hölgyek és urak és más mindenféle szomjas emberfia, akik irtóztak a korai hazameneteltől, a koránfekvéstől, mert az egyfajta önfeladást jelentett volna, beletörődést a hétköznapi sors hétköznapian unalmas, egyhangú életébe.

Reggel 4 óráig viszonylag békés hangulatban és az állomási kocsmára és csakis arra jellemző cigaretta, gőzmozdony, pisiszag kiszellőzhetetlen bűzében átbeszéltük-vitatkoztuk, de inkább – ha illik így magyartalanul fogalmazni – egyetértettük a vonatfüttyös éjszakát. Hajnalban elköszöntünk az álmos pincérektől és az utcán meg-megállva indultunk a Szentegyház utca irányába. Nem siettünk, időnk bőven volt, az Öreg Hordó nevezetű vendéglő (vagy minek nevezzem) csak reggel 6 órakor tárta ki nyikorgó ajtaját a türelmesen falnak támaszkodó törzsvendégek előtt. Mert ide és ekkor csak az éjszakai élet elittje jött: aki bírta az italt, aki ellenállt a kispolgári otthonülésnek, aki „azért sem fekszem le, mert hátha most történik a csoda életemben” elvet vallotta. Valójában ebbe a viszonylag egyhangú kalandváró és élményhajhászó társaságba be-betévedt néha holmi tisztességes zugivó, aki munkába menet sietve felhajtott egy féldecit. De ezek az alakok nem befolyásolták semmilyen szempontból az Öreg Hordó jellegét: koszos asztalok, minden második vendég aludt, cigarettacsikkek mindenhol, a változatlan alkoholválasztékot: vizezett rum és monopol „indulcit” (édesítve szörppel), És likőr. És Cozia.

Felvirradt.... és, aki még nem volt elég bágyadt, vagy kialudta magát valamelyik széken, és még nem unta meg Bacchus társaságát, aki még bízott valamiféle nem mindennapi történésben, csodában, (aminek, érezte ott legbelül, a szunnyadó álmok és lehetőségek sejtkamrájában, bármelyik pillanatban be kell következnie), kiindult a szabad levegőre, ki a napfényes Városba, ki a Vilma asszonyról, művészkörökben ismert vendéglátói egység egyik nem túl elegáns lokáljának főnökasszonyáról elnevezett nyári kertbe, ami ott zöldellt (zöld asztalok, zöld kerítés, zöld fák) az Állami Magyar Színház szomszédságában. Itt, a napi Végállomásnál, szabad ég alatt már megszűntek a művészi lázongások: a beletörődés órái következtek, itt már csak álmodtak, és már nem reméltek sikereket a langyos sört kényelmesen kóstolgató, éjszaka még magukban bízó, művészi álmokat hajszoló színészek, írók, zenészek ..., már nem fájtak a gyakori bukások, a szakmai mellőzés, a kilátástalan emberi és művészlét: csicseregtek a madarak, sütött a nap, az élet békés és nyugodt volt. És ami legfontosabb: hitel is volt, hiszen Szentpéteri úr volt szolgálatban, ő pedig megértő és művészetpártoló lélekként nem hagyta szomjan vergődni az éppen fizetni nem tudó vendéget.

Este pedig... kezdődött minden elölről... Leszámítva egynéhány művész-munkanapot, ami alig-alig törte meg ezt a furcsa, egyhangú és mégis megunhatatlan ámokfutást.

Szép, férfierőt, gyomrot-májat, pénztárcát próbáló idők voltak, és ekkor egyszercsak derült égből (ahogy mondani szokás), megalakult a Kóla: a Művészi Viták civilizált lehetőségét biztosító kultúrhelyiség. Gondolom, a megfelelő mikrofonokkal felszerelve, de akkor nem törődtünk effélével, ahol nyugodtan lehet ülni egész nap, sőt az esti zárórát sem veszik olyan szigorúan, ha igaz a hír... .

Kiknek az ötlete volt a Kóla, kik kezdeményezték? Fogalmam sincs. De sokan lelkesedtünk érte.

Az ünnepélyes megnyitóra, ha volt ilyen, nem emlékszem, de az első hetek igényes lokállégkörére igen: a ruhatár kötelező volt, szőnyeggel borított csigalépcső vezetett fel a Kólába, a parketta ragyogott, úri, majd azt írtam, riasztóan úri légkört árasztott az új, művészien megkreált berendezés-találmány. És hogy el ne felejtsem: akárki-senki ide nem tehette be a lábát, csak ha rendelkezett úgynevezett Kóla-igazolvánnyal, amiből kitűnt, hogy a dokumentum tulajdonosa művész, a művészet jegyében issza a több deci aránylag olcsó lengyel vodkát, stb. És nyilvánítja ki a későbbiekben megfellebbezhetetlen ítéletét színházról, zenéről, kurvákról és irodalomról.

Az igazolványnak köszönhetően csak rendkívül válogatott közönség jöhetett a Kólába. Azaz jöhetett volna, de sok hivatalos tekintély, ha más nem, egészségügyi okokból (diéta, tiszta levegőigény, stb.) elkerülte a Kólát, így az meglehetősen siváran, fájó lélekkel, üres, ölelő karú fotelekkel, de örökké nyitott szívvel várta a betévedőket.

Kedves emlékeim közé tartozik az a délelőtt, amikor egy asztalnál ültünk mi, Kólások: Nagy Dezső színművész, a csupa humor és derű, korán eltávozott kolléga (Istenem, így, most visszagondolva, sak én élek már abból az asztaltársaságból), Tóth Laci és felesége, Ica, és még vagy négyen, öten. A Kóla szabályok értelmében a ruhatárban hagytuk kabátjainkat, cserébe szép, átlátszó műanyagkorongokat kaptunk, rajtuk feketével élesen festett kétjegyű számokkal. Szokatlan volt még nekünk a ruhatári szám, így érdeklődéssel tanulmányoztuk, ki-ki a magáét, majd a másikét. Főleg Nagy Dezső mutatott nagy érdeklődést  a gombfoci-korongokra emlékeztető számok iránt. Beszélgettünk, telt az idő, elsőnek, emlékszem Tóth Laci felesége búcsúzott, leindult a Kóla később hírhedté vált, szőnyeggel borított csigalépcsőjén, majd néhány pillanat múlva visszajött:

– Gyerekek, másnak a ruhatári számát vittem le- mondta segélykérően.

Nagy Dezső azonnal jelentkezett, miszerint valószínű, ő cserélte el véletlenül a számokat. Ica újra lement, újra feljött:

– Azt mondja a ruhatárosnő, hogy nekik nincs is ilyen háromjegyű számuk – mondta kétségbeesetten. Nem volt mit tenni, mind odaadtuk számainkat Icának, menjen, valamelyikre csak kiadják a kabátját.

Szegény Ica lesietett, már alaposan elkésett onnan, ahova igyekezett, majd a ruhatárosnővel jött vissza:

– Értesítem a rendőrséget– áborgott a frissen állásba került asszony – itt ruhalopás készül – jelentette ki, markában szorongatva a ruhatári számokat, amik, csodák csodája, mind háromjegyűek voltak...

Kitört a botrány, jött a teremfelelős...Végül mind megkaptuk ruháinkat és persze a nagy titok is megoldódott: Nagy Dezső minden szám után odaírt egy harmadikat...

Így kezdődött szegény ruhatárosnő karrierje, ami aztán rövid életűnek is bizonyult: művész urak és művésznők nem vették figyelembe az intő táblát, mely szerint „Garderoba obligatorie” (a ruhatár kötelező), hiába kiabált eleinte szegény, lelkiismeretes asszony a Kóla-lépcsőn felsietők után, azok rá se hederítettek. Végül szép csendben még egy darabig üresen ásított a ruhatár, amíg egy függönnyel örökre, azazhogy estig eltakarták a meztelen, kabátot váró vasfogasokat az érkező-távozó vendégek elől estig, amikor is nyitott a Melody Bar, ahol „rend volt“ és kötelező ruhatár... Amíg aztán... De ez már egy külön történet.

Nos, élte a maga csendesen és békésen induló életét a Kóla: délelőtt Páskándi Géza ült egyedül az első szeparé jobb hátsó asztalánál, előtte kávé, ásványvíz, a korrektúrát végezte éppen esedékes kéziratán. Ilyenkor senki sem zavarta, amikor befejezte munkáját, átültek, átültünk hozzá, és beindult a beszélgetés...

Sok neves művész járt eleinte a Kólába; nem írok neveket, azt hiszem nem volt Kolozsvárnak egyetlen ismert zenésze, színésze, festője, írója, irodalmárja aki bár egyszer be ne ült volna ide. De valahogy mégsem alakult ki az a bizonyos „pezsgő művészi légkör“, amiért létrehozták a kultúremberek eme intézményét.

Estére még úgy-ahogy megtelt a lokál, de valahogy valami mégis hiányzott... A vezetőség is felmérte, hogy itt valamit tenni kellene, a túl nagy zártkörűség nem tesz jót a bevételnek és a művészetnek, ezért egy újabb szabályzat értelmében minden Kóla tag bevihetett a művészet eme szent berkébe egy hozzátartozót, akiért „felelt“.

Az okos intézkedés következtében azonnal beindult nem csupán az éjszakai, de a nappali élet is: a nem művészek örömmel jöttek, kíváncsiságból, és egyáltalán, jól érezték magukat a kiváltságosak társaságában. De tudjuk a gyakorlatból: bármilyen bölcs intézkedés önmagában hordozza saját halálát: ez történt a Kóla vendégseregének hígulásával is. Eleinte szerényen, később egyre nyíltabban jöttek a „hozzátartozók“ – estére aztán minden volt a Kólában, csak éppen művészi légkör nem. Jószívű hölgyek állandó jelenléte biztosította a magányos művészek és nem művészek éjszakai életének változatosságát. Kialakult az úgynevezett törzsvendég gárda: emlékszem, egyik ilyen – hogyan is fogalmazzak – nem túl szép, sőt, kimondottan ronda hölgyre, aki az esti órákban mindig megjelent és magányosan leült egy sarokasztalhoz. A nő bölcs volt, ismerte a férfiakat és bízott az alkohol hatásában: nem is csalódott soha, bármilyen hihetetlen, minden este fogott magának egy részeg kólást, akit hazavitt, vagy akihez hazament. És ha már a Kóla szexuális életét említettem, ide tartozik az a nem mindennapi eset is, ami hosszú hetekre emlékezetessé tette a Melody Bárban fellépő craiovai énekesnő teljesítményét.

Mint említettem, volt egyféle kapcsolat a Melody és a Cola között: ételt csak a Melodyból lehetett felhozatni, a Kólának nem volt konyhája. De úgy látszik, egyéb is került az együttműködés-asztalra, mint flekken, rántott hús, pörkölt – a Kóla fiatal nemzedéke váratlan módon érdeklődni kezdett a könnyűzene iránt és le-lelátogatott muzsikát és énekesnőt hallgatni. Nem részletezem a történetet: tény, hogy néhány nap múltán a Kóla könnyűzene kedvelő tagjai intenzíven vakaróztak, amíg ki nem derült rövidesen: egyebek mellett lapostetű is színesítette az énekesnővel töltött emlékdús éjszakát. Akik megúszták a közismertté vált tragikomikus szerelmi malőrt, nem győztek kárörvendeni a peches amorózókon... A művésznőt a szocialista morál és a Melody Bár vezetősége – egyéb erkölcstelenségek leleplezése után – napok múltán kirúgta állásából.

Későbbi sorsáról semmiféle hír nem érkezett – igaz, nem is érdeklődött személye és művészete iránt senki. Különösen az érintettek közül fogadta fagyos csend azt a múlt-idézőt, aki nem átallotta néha felemlegetni a craiovai hölgyet. 

A Kóla élte – láthattuk – nem volt veszélytelen: mentes volt ugyan dekadens művészi irányzatok betörésétől, ami megfertőzhette volna a nemes szándékú szocialista erkölcsöket, de nemegyszer életveszélyes helyzeteket teremtett – főleg az éjszakai órákban. Mint említettem, kialakult, minden furcsasága mellett is a lokálnak egy törzsvendég közönsége, bevallom, jómagam is közéjük tartoztam. Itt többnyire mindig megtaláltuk egymást, színészek, zenészek, családnélküliek, időmilliomosok voltak, voltunk: talán magunk sem tudtuk, így, ilyen formában kerestük azt, amiben valójában semmi részünk nem lehetett: az Életet. Utazások helyett nagy-nagy önámítások, kalandok helyett kalandocskák vagy még azok sem tarkították életünket, éveinket. De fiatalok voltunk, humorral közelítettünk meg mindent, így vészeltük át, mindenek ellenére értéket teremtve, tehetség-pazarlóan életünk egy jelentős részét.

De visszatérve az említett „életveszélyre“: minden Kóla vendég ki volt téve annak, hogy egyszer legurul a Kólából levezető keskeny csigalépcsőn. Ugyanis a szűk csigalépcsőre rongyszőnyeget rögzítettek, vasrudakkal. Valakik, tréfás kedvű tolvajok, kiszedtek néhány ilyen rögzítőt, így a szőnyeg valóságos korcsolyapálya lett, szó szerint futószőnyeg: ha a lépcsőn lemenő nem ügyelt, gyakran előfordult – szerencsétől függően –, hogy fenéken, hason, háton, esetleg bukfencezve ért le a Melody bejáratához. Hosszú hónapok alatt senkinek nem jutott eszébe javítani ezen az állapoton: talán azért, mert komoly baleset egyszer sem történt, a leszánkázó, káromkodó részegeket óvta a jó sors, soha senki nem törte ki kezét-lábát, egyebét. Meg aztán mi, rendszeres kólalátogatók, megszoktuk a körlépcsőt, ismertük a lemenés-technikát, ez is hozzátartozott a Kóla jellegzetességéhez.

Az egyik törzsvendégnek – ma is él, tisztes nagyapa, józan és kínosan unalmas öregúr, ezért sem írom ki a nevét – valamikor, amikor a Kóla virágkorát élte, minden este 9 órára (ma sem tudom, hogy tudta ilyen pontosan időzíteni az alkoholos állapotának tetőzését) sikerült totál részegre, hogy úgy mondjam, kiemelkedően részegre innia magát, ami figyelembe véve a vendéglő nagy általánosságban rendszerint illuminált társaságát, nem kis teljesítmény volt. Kilenc óra körül felállt az asztaltól, és sűrű dülöngések közepette elindult haza. Azaz elindult volna – a csigalépcsőn kicsúszott alóla a szőnyeg, ő pedig ordítva bukfencezett a mélybe, illetve a lépcsőaljba. Többen felugrottunk az asztaltól, lesiettünk segíteni a szesztestvéren. Ő azonban már talpra állt, semmi baja nem történt.

Másnap este kilenckorkor, kitántorogva az asztalok között, újra megismételte a csigalépcső-produkciót. Megint lerohantunk, segítendő a bajba jutottan, de elkéstünk, már kissé kijózanodva, de épen, egészségesen tápászkodott fel a földről.

Harmadnap... de minek részletezzem? Szegény barátunk minden este kivétel nélkül legurult a csigalépcsőn: maximum a káromkodáson belüli szókincs változott: egyébként soha nem lett semmi baja a hónapokig tartó, rendszeresen megismételt produkció alatt. Ami lassan és biztosan beépült a Kóla jellegzetességei közé: tudtuk, ha az óramutató közeledik a kilenchez, plusz-mínusz néhány perc, barátunk feláll az asztaltól, nekilódul és lavírozik a székek közt a kijárat felé, majd felhangzik ordítása a csigalépcső aljáról. Meglepődés nélkül nyugtázza az eseményt a Kóla közönsége: felerősödik az ordítást váró, pillanatra elhalkuló vendéglői zsibongás, a Kóla éli tovább egyhangú óráit, belenyúlva a késő éjszakába.

Működött hát a Kóla. Időhöz nem kötötten a nap különböző óráiban jöttek a művészetért rajongó hölgyek, az „irodalmi kurvák“ – ahogy ingerült pillanatában egy magára hagyott és kikosarazott művész úr, delíriumos állapotban ugyan, de találóan jellemezte az őt éppen faképnél hagyó leányzót.

Kóla-igazolvány pedig? Ugyan, hol volt az már, nem kérte senki a Kultúra birtoklásának eme kézzel fogható igazolását, ami, valljuk be, adott egy furcsa, művészi jelleget az elfogyasztott italnak, az elcsábult lánynak, netán férfiúnak, a másnaposságnak, a „te hogy a fenébe kerültél az ágyamba, kedves“? érdeklődésnek. Röviden: mindennapi vendéglátói egységek szürke sorába itták le a törzsvendégek, a társadalom bevételre kacsintó cinkosságával azt a lokált, amit Kólának neveztek, és amiből lehetett volna..., de nem lett.

Természetesen az én szubjektív visszaemlékezésem nem zárja ki, hogy voltak fennkölt, magasröptű művészi beszélgetések, értékes emberek cseréltek értékes gondolatokat ebben a bizonyos COLA-ban. De a Kóla utolsó éveit nem ezek a „nagy szellemi találkozások“ jellemezték.

És mint annyi jó vagy rossz kezdeményezés, a Kóla is szép csendben megszűnt. Hogyan történt halála? A legszomorúbb, hogy nem emlékszem már erre a bizonyára különleges kultúrtörténeti dátumra, ami, mint annyi más, sok fontos élet- és kocsmaútjelző, valahogy beleveszett az idő végtelenségébe.