Lukácsmária dédanyám
„Fiam, vasárnap ne dolgozz,
mert megver az Isten”, mondogatta
anyámnak Mária dédanyám.
’14-ben az ukáz szombaton jött,
s nem volt elég kenyere,
hogy fiát és férjét felcsomagolja.
Este dagasztott, a költséges tarisznyát
disznóköltséggel megrakta,
reggeliben béhevített, s délben
friss, illatos kenyérrel
indultak háborúba a férfiak.
„Fiam, megvert engem az Isten,
hogy vasárnap dolgoztam”,
mondogatta, szögesdróton felakadt fiát
miszlikbe aprították.
Csak ’54-ben halt meg,
rá harminc évre, hogy urát eltemette,
és másik fiát is hiába várta ’44-ből,
mert Kecskemétnél
a holttestét felakasztották.
Rákosidénes
Ment, mert vitték,
tizennyolc évesen. Még szerencse,
hogy anyja felcsomagolta,
és pár napig szájában érezhette
az otthoni kenyér ízét.
Ment, mert vitték,
egyenesen az olasz frontra,
pedig csak a nőkön járt az esze.
Piavénál három évre beásták
magukat a földbe,
a frontvonal és ő is megmerevedett,
ezért extra adag brómot kapott.
Lehet, megismert valami olasz lányt,
ki szerette és friss cipót sütött neki,
de az is lehet, szűz volt,
mikor a szögesdróton fennakadt.
Az odesszai menekültek
Hosszú, laza sorokban jöttek,
ki gyalog, ki szekéren,
a menetet német katonák biztosították.
„Az ukrán menekültek”,
suttogta idegesen a falu,
merthogy a rádió bemondta,
Csernáton férfinépe két éve
ott mindennap csatát nyer, miközben
kontrolláltan visszavonulnak.
A menekültek németül beszéltek,
amikor elindultak,
kifejezetten jólöltözöttek lehettek,
még ötszáz kilométer után is
tartották magukat.
Nagyanyám mutogatta a képet,
hogy János, látták-e, ismerik-e,
de csak végtelenül fáradt
pillantást vetettek rá.
Kérdezték, messze-e még
Kronstadt, hol felrakják őket
üdvözítő marhavagonokba,
s megtudván, csupán egynapi járás,
vastag aranygyűrűket
kínáltak egy kenyérért
– az egész falunépe ott volt,
s akadt, aki a cserébe belement.
Nagyanyámnak még rémlett,
mesélt valamiket dédanyja
száz évvel azelőtt
egy keletre tartó szekérsorról,
fáradtak voltak és bizakodóak,
hogy az orosz sztyeppéken
megtalálják majd Eldorádót.
„Fiaim, ti vagytok azok?”,
gondolta magában nagyanyám,
ki egyben dédanyja is volt,
és hálát adott Istennek,
hogy mi nem szertültünk el,
csak János jönne már haza.
