Mint tudománynak, a nyelvészetnek is szenvtelennek (korrektor, vigyázz!: nem szemtelennek!) kellene lennie, és higgadtnak (jaj, nem híg adatnak!!!) – mégis, nincs még egy tudományos terület, ahol annyi szenvedélyes háborgás, gyűlölködő gúny vagy sunyi-szenvelgő manipuláció fogadná a gyanútlan vagy éppenséggel „gyanús” olvasót, a „szakemberek” és a műkedvelők kicsiny, de lelketlen csapata részéről, mint éppen a nyelvészetben!
Éppen ezért némi ujjongó lelkesedéssel fogad az ember egy olyan tanulmányt, mint a Hol vagy, Hunfalvy Pál címűt (Holbing Tamás,1) amely derűs tárgyilagossággal állapítja meg, hogy annak idején, az úgynevezett ugor-török nyelvészeti háború során, kár volt a gőzért, a sok dühös csatározásért, mert végeredményben a szembenálló felek ugyanazt a véleményt képviselték a magyarság dolgában; csakhogy az egyik ugor-török keveredésről, a másik török-ugor elvegyülésről szavalt. Amikor azonban megvédi Hunfalvyt az „ellenséges beállítottság” vádjától és összefoglalja a magyar nyelv eredetéről folyó eddigi és lehetséges ezutáni viták végkövetkeztetését, akkor az olvasó hosszasan elkezd sziszegni…
E végkövetkeztetések ugyanis két végzetes sűrűsödési pontban gyulladnak ki: hagyjuk a filológiát, főleg a filológiai őstörténet kutatását (nem kell mindent összevissza olvasni!), mert végül is a magyar – keverék nyelv!
Most hagyjuk e kifejezés tudománytalanságát is, mert például a vegytan határozott különbséget tesz keverék és vegyület között; „keverék nyelvek” tulajdonképpen nincsenek (legfennebb a pidzsinizáció bizonyos szakaszában!), s arra figyeljünk fel, hogy e kifejezés, éppen a magyar nyelv esetében, negatív sugallatokat hordoz. Ugyanis, kérdezheti az eszméletét el nem vesztő olvasó, hát van-e keverékebb nyelv az angolszásznál? A rejtélyes ősalapra, a piktre jő az ókelta brit, aztán a szászra még különböző germán nyelvek, hatalmas adag latin, és még ez-az, eszkimó, irokéz s tán még… na nem is mondom, hogy mi! És ennek ellenére ki volna olyan félkegyelmű azt állítani, hogy az angol olyan zagyva nyelvkonglomerátum, amelynek nincs helye Európa ege alatt. Minthogy ezt ugyanezen keverékségi okokból a nagy-nagy-nagy francia nyelvész A. D. a magyar nyelvről megállapította Versailles- Trianon tündéri holdudvarában? (És bizony, amely állítással egyetlen egy magyar nyelvész sem bocsátkozott vitába! Csakis a költő: Kosztolányi! És ambiciózuszabb magyar nyelvészek A. D.-re hivatkozva, ma is hozzáteszik, hogy le magnifique, mint Szulejmán szultán nevéhez!) Az angol nyelv ugyanis nem „keverék”, hanem befogadó-szintetizáló-összesítő-sokgyökerű stb.
Holblinger tisztára mosván Hunfalvyt eszmei vádak alól, nem figyel fel arra, hogy az Új Magyar Múzeum akadémiai folyóiratban annak idején megjelent s általa idézett Hunfalvy-értekezésekben van két nagyon fontos hely, „locus”.
Az egyik arról szól, hogy Horvát István hiába emlegeti a jászokat Babilonnal kapcsolatban, mert ott az egyetemes művelődés kerekét forgatták s ahhoz másnak, mint árjának és séminek nincs köze! (Ergo: még a kínaiaknak sem!) Ez bizony a „prenáci” Schlözer tanítása, aki a népeket felosztotta történelemalkotó, segéd- és semmirevaló népekre, egyben a sovén pánszlávizmus számára is szította a tüzet! (Különben Holblinger nem idézi HP Bábel tornya című tanulmányát sem.)
A másik: Hunfalvy, Horvát Istvánt hitelteleníteni akarván, azt írja, hogy ő, aki mindent elolvasott, hogy-hogy éppen Otrokócsi Fórist nem olvasta, legalább- is nem emlegeti sehol!2”… Nos, véletlenül abban a tanulmányban, amelyet HP éppen szétszed, igenis emlegeti! Horvát Istvánról rágalmakat terjesztők nem átallanak a) nem létező helyekről le nem írt állításokat idézni, avagy b) fordítva: leírt állításokat letagadni, avagy figyelemre se méltatni! Ez bizony nem „tudományos” nézetkülönbség”, nem is „tévedés”, hanem hamisítás; enyhén szólva…
Ha meg a „hasznosság” oldaláról néznénk e vitákat, a sok terméketlen, helyben topogó származás-spekuláció helyett értelme volna végre a magyar nyelv leírását megejteni; mert bizony-bizony, evégett hiába lapoznánk fel a kis és nagy tankönyveket: nem találjuk meg a sajátosságok módszeres megtárgyalását! Például egytagú szavak óriási arányának a jelentőségét, igék, főnevek, melléknevek stb.-k terén: jön, megy, fut, áll, ül, néz, hall, lát, él, hal, öl, szül, dob, vet, ás, túr, ráz, lök stb. vagy pl. ég, föld, tűz, víz, szél, lég, menny, nap, hold, hegy, fű, fa, szár, tő, avagy fő, fej, haj, bőr, csont, agy, orr, szem, száj, fül, nyak, fog, íny és így tovább… és jó, rossz, kis, nagy, szép, rút, így a végtelenségig. Nevetséges azt mondani, hogy azért egytagúak, mert a kéttagú vogul gyökök a magyarban „lekoptak”, de miért? Mert végülis ilyenek; és e szavak bizonyos rendszerekben összefüggenek: itt van például az egytagú szavak megfordíthatósága, rét-tér, tág-gát; pl. a láb (hídláb, harangláb, kőláb, vasláb szavakban) oszlopot, tornyot s hasonlókat jelent, megfordítva: bál! Pl. kapu bál-vány; ehhez jön a hangrendi párhuzamok végtelen gazdagsága, amely igen sokszor együtt jár az ős-szavak kétértelműségével vagy ellentétes jelentésével: hó-hő, láb-lép(ik), lap-lep, var-ver, él-hal, ell-öl, (szét)szór- szorít, csend és csendül; lásd még Fogarasin és Czuczoron is túl Lugossy Józsefet, C. Abelt, Freudot és még sokakat! Milyen mértékben tanítják ma ezeket magyar nyelvórákon, hogy bevezessék a tanulót a nyelv működésének és gazdagságának titkaiba?
„MA, AMIKOR”… – ez akkor van, mikor a magyarság többnyelvű világban él; amikor sajtó, rádió, tévé, kereskedelem nem hanyagságból, hanem szándékos arroganciával szorítja ki bevett szavainkat, amikor pláne Kati, sőt direkt a patikába megy szakadatlan, amikor a vegyész egyetemista sem tudja, hogy a vegytan az kémia, amikor falusi iskolák magyar tagozatairól a gyerekek átszöknek a román vagy szlovák tagozatra, mert a magyartanárnő halálra kínozza őket az afrikáták, paladentális, veláris és más terminusok és elemezgetések szajkóztatásával; vagy amikor színházak büszkén tagadják, hogy feladatuk a magyar nyelv pallérozása, ápolása, művelése is volna! Amikor kézbe vesz az ember nyelvészeti műveket, s megtudhatja, hogy a szókincs eredeti állományáról néhány zuzmóféle tokházának az elnevezése tanúskodik – talán; de már háromszor akkora bekezdés sorolja fel a markánsan sorakozó török eredetű szavakat; majd ennek is a többszörösén menetelnek az aláhúzott szláv „kölcsönszavak”! És amikor a nyelvi öntudat kialakításának legfőbb eszköze alig létező szibériai idiómák nyelvjárásainak a bögyörészése?
Érdemes ezeken elgondolkodni, míg odakünn a szél, a nagy éjszakában vogul nyelven beszél, ahogy Gellért Sándor írta volt a Don-kanyar sötétjében.
Jegyzetek
1Hol vagy, Hunfalvy Pál? Turán 2011. 2–4. Klnlenymt.
2Horvát Istvánt azért kell mindenféle hülyéskedés ráfogásával lejáratni, mert azt tanította, hogy a mai nyelvek tulajdonságai már az ókorban kialakultak, ahogy Kőrösi Csoma is tanította, hogy pl. a szláv-magyar szókincsek állományának közös rétege évezredekkel ezelőtt jött létre, nem a középkorban…
