Cristian Mungiu – mondogassuk magunkban, akár tükör előtt is, mint Truffaut filmjében Antoine Doinel. A legnagyobbak nyelvén beszél nekünk viselt dolgainkról.

Mungiu a Tatiana Niculescu Bran A Tanacu-i gyónás című tényfeltáró regényéből írt forgatókönyvével 2012-ben elnyerte a legjobb forgatókönyvnek járó Aranypálmát. A regény a 2005-ös Tanacu-i esetet összegzi, a 23 éves apácanövendék halálának körülményeit. Egy pópát és négy apácát ítéltek börtönre, miután a lány skizofréniás rohamaiban az ördög munkálkodását látták, ezért három napra kikötözték és böjtalapú ördögűzést hajtottak végre rajta, amibe a lány belehalt. A regényhez hasonlóan a film sem foglal állást, nincsenek benne hatásvadász elemek, s fikció is csak annyi, amennyi megragadhatóbbá teszi a valóságot. Mungiu forgatókönyvében nincs főszereplő. Mechanizmus van, amelyet emberi viszonyok, viszonyulások működtetnek, és amelyben minden elem egyforma jelentőséggel bír. A történet hősei fatalisták (még az orvos is), egy példázat szereplői, s mint ilyenek, behelyettesíthetők. Mint ahogyan ők is a húsvét, a tavaszi áldozat biblikus történetének interpretátorai. Üzenethordozók. A keresztény szimbólumok, már a környezetből adódóan is, intenzív jelenléttel bírnak, a történet ereje mégis magába olvasztja azokat a szereplőket is, akik a civil szférát, a „perifériát” alkotják. Egyedül az ügyet kézbe vevő orvosnő zárkózik el az esettől a film végén, mindenki más elveszíti józan ítélőképességét a szent életet élők jelenlétében.      

Törődött román arcok közt vág utat magának a fekete ruhás Voichiţa (Cosmina Stratan), és a CFR kék szerelvényei közül kiérve átkiált a vágányokon túlra: „Maradj ott!” A nyitójelenetben ott van vákuumba sűrítve a film egésze, a történet veleje. Alinát (Cristina Flutur) kis híján elüti a vonat, de ő se hall, se lát, átlép a síneken, és zokogva Voichiţa nyakába akaszkodik, mint egy vízből kimentett fuldokló. „Jól van, nyugodj meg. Engedj, mindenki minket néz.” Voichiţa elszokott az érzelmi kitörésektől, a rendhez igazodott értékvilágában a rendíthetetlen lelki béke látszata a fontos. Alina azért jött vissza Németországból, hogy magával vigye őt, aki nélkül nem tud élni. Ez a függőség az árvaházban alakult ki benne, ahol együtt nőttek fel. Később, míg ő Nyugaton próbált boldogulni, Voichiţa egy pravoszláv női kolostorban találta meg a menedéket, oltalmat az árvákra váró sanyarú sors elől. Alinát nem engedi tisztán látni a viszontlátás eufóriája, ráeszmélni arra, hogy Voichiţa már nem ugyanaz. „Mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz”, szól az írás. És Voichiţa úgy erős, hogy közben meggyengül, úgy győz, hogy veszít. De ahhoz, hogy erre rádöbbenjen, előbb meg kell történnie a tragédiának.

A kis közösség átmenetileg befogadja a jövevényt. A pópa azonban hallani sem akar arról, hogy Voichiţa elkísérje barátnőjét. Azzal tartja vissza, hogy elveszítheti az utat, amelyet megtalált. A helyről, ahonnan Alina jön, mindenki sztereotípiákban és előítélettel beszél – a pópa, a rendőr, az orvos, a többi civil. Voichiţa útlevelet csináltat, de közben munkálnak benne a pópa szavai. Nem tud Alinának meggyőző érvekkel szolgálni, s azt sem akarja, hogy barátnője elkallódjon. Kiestek a kommunikáció kegyeiből. Alina féltékeny lesz a pópára, a hitre, Istenre, mindazokra, akik kiszorították őt Voichiţa szívéből. A pópa megértőnek bizonyul: „nem lehet Istent senkibe sem erőszakkal beleplántálni”, mondja Voichiţának. Ez a hang emberi, konfliktuskerülő. „Da, tati, dar...” (Igen, apácska, de...): ez az, amit a pópával való beszélgetéseiben legtöbbször hallhatunk. A maga gyámoltalan módján állhatatosan keresi a megoldást. De a pópa ennek a passiónak a Pilátusa. Rá akarja vezetni az áldozati bárányt arra, hogy veszélyben van, és még a menekülés útját is felkínálja. Nem akarja megtéríteni Alinát, de Voichiţa újabb és újabb gyóntatást könyörög ki tőle, talán hogy tisztára mossa magának Alinát. Ő is magányos, csak a másik oldalon. De Alina már a levegőben lóg, elvesztette az állását, lakhelyét, pénzét, egészségét, társát. Megadja magát a skizofréniának.   

A kórházkritika ismét elevenre tapint: az egészségügy emberei inkább hisznek az ima erejében, mint saját módszereikben. Alinát visszaküldik a kolostorba – a pokolba az út jószándékkal van kikövezve, tartja a mondás. Voichiţa figyelme mindenre kiterjed, csak hogy Alina körül megteremtse az orvos által előírt nyugalmat. De a megfélemlített novíciák már készítik a terepet az áldozathoz – a pópát apró-cseprő ügyekhez, babonáik vélt beigazolódásához ugrasztják. Alina kétségbeesett kapálózásában megszentségteleníti a templomot, és védekezik, amikor ezért támadják. Mungiu, ha lehet, még az objektivitásnál is igazságosabb – mindegyik fél egyforma mennyiségű érvvel, rögeszmével rendelkezik. A pópa valóban atyáskodik a nők felett, és valóban tehetetlen. Meggyőződése, az ütköző szerepét betöltő főnővérrel egyetemben, hogy jót cselekszik. Az emberölés elkövetői szánalmasak és sajnálatra méltók. Felelőtlenségből, inkompetenciából, tájékozatlanságból és fanatizmusból végigvitt tragikus kimenetelű folyamatról van szó, amelyben a véletlenek is összejátszanak. Ezt teszi lekövethetővé a briliáns színészválasztás (az utolsó mellékszereplő is a helyén van) és a színészi játék. Az a természetesség, amellyel a moldvai tájszólással beszélő szereplők mozognak rozsdás tárgyaik és acélos hitük birodalmában, magába szippant, lebilincsel. Ha már passió, nevezzük a különböző helyszíneket stációknak. Determinatívak – nincs egérút. Mindegyikbe belefolyik egy kicsi a külvilágból is, hol a telefonon, hol hírnökök által, s ezáltal kirajzolódik a cselekmény körül egy jellemző társadalmi térkép. Oleg Mutu lényeglátó kamerája sem sért és leplez le senkit – mindig a megfigyelő helyzetében marad. A titok, az elkerülhetetlen ott van, takarásban vagy nyilvánvalóan. Szorongással tölt el, de nem borzongással; érdeklődéssel, de nem voyeurizmussal. Társadalomkritika a legesetlegesebbnek tűnő beállításban is. Az utolsó snittben a rendőrautóban ülünk, várjuk, amíg egy aszfalttörő munkás utat enged. Előttünk két irányba mutató tábla, mindkettőn templom. A rendőrök már egy friss bűnesetről beszélgetnek. És elmegy mellettünk egy busz, amely sárlével fröcsköli be a szélvédőt. Ekkor hátra van még számunkra egy meglepetés: egy életre belénk ivódik az a kevés, cselekménybe ágyazott zene, amely a román újhullám filmjeiben elhangzik. Mint a Rendőr, melléknévben a Youtube-ról hallgatott Mirabela Dauer, olyan a Dombokon túl Bölcsődala. A film legbensőségesebb (illetve talán egyetlen bensőséges) jelenetében énekli ezt Voichiţa Alinának. A végefőcím alatt immár hangszerelt dallamtól a visszafordíthatatlan tragédia után valami mintha mégis megmozdulna. Egyfelől mérhetetlenül összefacsarodik a szívünk, másfelől, mint valami ráolvasásra, felenged bennünk az a görcs, ami két és fél óra alatt a hatalmába kerített. 

Dombokon túl (După dealuri), színes román film, 150 perc, 2012. Rendező és forgatókönyvíró: Cristian Mungiu. Író: Tatiana Niculescu Bran. Operatőr: Oleg Mutu. Vágó: Mircea Olteanu. Szereplők: Cosmina Stratan, Cristina Flutur, Dana Tapalagă, Valeriu Andriuţă, Cătălina Harabagiu.