A földgolyó lassan a világ napos oldalára téved a letűnt telihold nyomán, s a szegény Takács fiút Borzovánék öreg körtefáján lógva találja a reggel. Lába lágyan lengedez. Keresztben eldőlt létra. A hófehér arc mögött rémületbe fulladt kiáltás.
A langy nyári szellő búsan lobogtatja a falut, égrengés rázza meg a levegőt, a lég sikolya a szunnyadó emberi szíveket, s a Havasok gyászba borult felhőtakarójuk mögül visszhangozzák varjaik részvétteljes károgásával: fennakadt a szarkarokon. Gyászolhatják biz’ a szegény Takács Gézát! Jótevője az a Havasoknak. Még a fű sem sarjadna fenn, ha a dicső tolvaj nem lopta volna oda a falu kútját kis kunyhaja mellé, hol laknia kényszer helyett hivatás. A szegény Takács fiú ugyanis betyárnak született.
Már pólyáskorában elkötötte a vén Dubrovszki Matyi bácsi ébenfekete lovait, s a mennyekig vágtatott velük. Ügyet sem vetett a földi dolgokra. Hanem a földi dolgok valósággal körülrajongták! Neki trillázott a csalogány, neki ciripeltek a tücskök, neki csobogott a közeli patak, az erdő összes méhe az ő húsába döfte ádáz fullánkját, s most a templomba hívó harang is neki kong. Pedig a szegény Takács fiú sohasem akart rosszat, ám a baromfiól hívó szavára nem tudott nemet mondani.
A csirkék egymásnak ugrottak, csíptek, haraptak, rúgkapáltak, tollesőt hullattak, hogy megmutassák, melyikük a legerősebb, a legkiválóbb. S amint a versengés véget ért, a nagyságos tolvaj uraság nem tehetett egyebet, mintsem hogy hazáig kövesse a méterekkel előtte ügető, az ellenfél skalpját büszkén lobogtató győztest, vigyázva, nehogy útközben elrabolják a bajnokot – nehogy elrabolja valami hitvány kutya, hiszen kutyából sok van errefelé –, majd elegánsan kinyissa előtte a sütő ajtaját, s hagyja a finn rokont becsücsülni a szaunába. Szegény Takács Gézának a természet összes teremtménye a rokona volt. Gyászolta is őt a világ ezért, a világ, mely amúgy csak színleg tűri a testvéreket.
S mióta kék az ég, zöld a fű, rablónak adatott a községháza, meg a boldogság kapujának kulcsa, mióta Takács Géza, a szegény Takács fiú s Tolvajszék is büszkébben viseli ősi nevét, attól fogva, ha egy tyúknak lába kél, nem szaladnak ám rögvest róka után a jó falubéliek. Sőt! Nem szaladnak ők sehová. Takács Géza ugyanis a híres-neves tolvajszéki Takács Elemér jegyző úr legidősebb fia, s így szegény sose volt.
Térdre borult a jó nép a hű királyfi előtt, s mert ennek még a tisztesség nem szabott gátat, annyit kérdeztek tőle mélységes alázattal, hogy minő teríték került asztalra a palotában – a falu feletti kis kunyhajában –, s az uraság ekkor elmesélte, hogy mennyi bánatos, kóbor, családját vesztett baromfi zarándokol hozzá a hegyek ösvényein.
Épp királlyá koronázták volna a híres-neves Takács fiút, mikor egy szép napon köddé vált a híres-neves uralkodói fejdísz. Nem csoda, hisz Tolvajszéken leginkább tisztséget szoktak lopni, s a néhai tisztesség, ha felbukkan, annak is egyszeriben nyoma vész.
Csak az a szegény Takács Géza változtatott valamicskét a hagyományokon. Valamicskét?! Egy éjszaka leforgása alatt a községháza a főtérről a falu legszűkebb utcácskájába, Borzován úr lakja a falu legszűkebb utcácskájából a főtérre, s a kis patak úgyszint az egyikről a másik végre teremtődött. Néhanapján egy leszakadt Tejúton kellett járni-kelni, máskor görög halászok vendégeskedtek a vidéket ölelő tengereken, megint máskor az idő tűnt el egy-egy évezredre a csalfa telihold alatt. Az élet napos oldala a Takács fiúnak mindig a Föld éjjeli felén világlott.
Művész volt ez a szegény gyerek. Már csak a Napot kellett volna lelopnia az égről. Talán ezért is mászott fel arra az öreg körtefára. Lám a körtefa! Borzován úr épp most cammog ki a kertbe. Fakó hálósipkáját kissé megigazítja, nagyot ásít, majd hirtelen elkerekedik a szeme. Takács Géza lába lágyan lengedez. Keresztben eldőlt létra. A hófehér arc mögött rémületbe fulladt kiáltás. Borzován úr döbbenten szemléli a jelenetet, majd hirtelen megrázkódik a levegő: szólásra nyitja a száját:
– Ejnye, úrfi, másszon már le arról a szegény fáról, sec-perc alatt kidől az! Maga meg addig-addig ügyeskedik, míg a nyakát nem szegi.
– Magasan nő a körtéje, hallja-e kend? – szólalt meg a fiú – felöltve csibész mosolyát.
– No de már le ne ugorjon! – kiáltott a gazda.
– Csak a varjak kárognának utánam, Imre bátyám.
– Még a varjak sem kárognának itt, édes fiam, ha te nem lennél, mert csak te tudod visszalopni a világ becsületét. No de elég a szép szavakból!
Borzován úr nekitámasztotta az eldőlt létrát szegény, öreg körtefájának, majd azzal az emberfeletti boldogsággal, mely így, Takács Géza mellett állva az embert környékezi, s mely Takács Géza nélkül, mintha nem is lett volna, úgy elillan, pipára gyújtott.
