Nagypénteken írom ezeket a sorokat. Ma délután Krisztus urunk ismét meghal, aztán három nap múlva, húsvét vasárnapján ismét föltámad. Hogy most mégsem a kereszténység nagy csodájáról írok, annak kizárólag Jékely Zoltán az oka, illetve az az értetlenség, amit nagyon határozottan érzek a Jékely-versek olvasása után.

Néhány éve sejdítem már, hogy igenis van Valaki „odaát”. No nem arra a kaporszakállas Úristenre gondolok, akihez imáimban félig megszokásból, félig őszintén fohászkodni szoktam, hanem arra a Valakire, aki verset írat egy-egy földi halandóval, hogy megríkassa egyre ritkuló olvasóközönségét. Középiskolában-egyetemen megtanítottak verset elemezni, de azt soha senki nem magyarázta el nekem értelmesen, hogy miért fakadok sírva egy-egy remek vers előtt. Szét tudom szedni strukturalista módon a verset; van fülem rímre és ritmusra; rá tudok csodálkozni egy-egy merész inverzióra vagy költői képre – de amikor ismét össze akarom rakni ezekből az alkatrészekből a verset, az bizony csak olyan valami lesz, amilyen Ádám apánk lehetett, mielőtt Isten lelket lehelt volna belé. Mi az a kis „plusz” tehát, ami képes annyira mélyen érinteni az embert, hogy versolvasás után úgy érzi magát, mintha álomból ébredne?! Erre válaszoljon egyszer valaki!

És akkor itt van ez a Jékely Zoltán, aki 100 éve született. A „költők költője”. Nem „nagy” költő, vagy nem úgy nagy költő, ahogy Adyt vagy József Attilát szoktuk emlegetni. Ennek ellenére vagyunk egy páran, őrültek, akik az üdvösségünkre mernénk fogadni, hogy Jékely Éjszakák című kötete minden idők legjobb magyar első verseskötete (beleértve Weörest és Pilinszkyt is, pedig ők is nagyon erősen kezdtek). De hogy mitől annyira jó ez a kötet, azt mi, Jékely-rajongók se tudjuk. Persze, ott van benne az Apátlan éjszakák, A marosszentimrei templomban, a Csontjaimhoz, de hogy miből is áll az a bizonyos „Jékely-jelenség”, azt senki nem tudja. Jékely-jambus? Jékely-mondat? Jékely-rímek? Jékely-„stílus”? Abbahagyom a blöffölést, és inkább Jékelyt idézem: „Mindig úgy éldegélek, mintha holnap / örökre elaludnék, s álmatag / nézem csontjaim, kik velem loholtak, / s kiket lelkem csúful magukra hagy” – mondja Csontjaimhoz című versében. Nos, lehet, hogy a csontokat magukra hagyta a Jékely-lélek, de a versekben bizony továbbra is ott él. Ne vegye senki blaszfémiának, de Jékely – legalábbis bennem – ismét föltámadott...

Csíkszentdomokos, 2013. március 29.